LE-MEZtelenítő 2021 - Zenei aláfestés az őrülethez

Amennyire lassan indult be az év lemezfronton, akkora dömping kerekedett a végére. Sokszor alig bírtam követni a bejelentéseket: a listában szereplő lemezek bő 70%-a az év utolsó 4-5 hónapjában jelent meg, ami nem állított könnyű helyzet elé. Egyre nehezebb kiszűrni, hogy mi az amire érdemes időt szakítani az információk zuhatagában. Ahogy visszaolvastam a korábbi bejegyzéseim ebben a témában, realizáltam, hogy évi 20-25 lemez az, amit képes vagyok mélyrehatóbban is megismerni. Íme hát a tavalyi év - most éppen 25 - lemeze, amik elkísértek a 2021-es őrületben.

Amberjack – High Road

Derült égből villámcsapásként ért, hogy a honi rockzenei színtér egyik legígéretesebben induló alakulata újjászületett. És nem csak, hogy reinkarnálódott, hanem leszállított egy pazar lemezanyagot. A ’60-as és ’70-es évek hangulatában „elkövetett” nyolc szerzemény húz magával, ahogy illik, egy pillanatnyi üresjárat sincs. Aki szeretné megtudni, hogyan játszanak magyarok világszinvonalon echte brit/amerikai zenét, ne keressenek tovább!

Black Label Society – Doom Crew Inc.

Őszintén szólva nem vártam sokat a Zakk Wylde übergitáros vezette alakulat új lemezétől, lévén az előzőek kissé önismétlők lettek…Ahhoz képest az év végén érkezett album simán 2021 egyik legjobb teljesítménye. Az új színek behozatala felfrissítette a zenét, melyek mellé sikerült igazán ütős dalokat fabrikálni. A játékidő kb. egy óra, de olyan hamar elrepül, észre sem veszed.

Black Veil Brides – The Phantom Tomorrow

Az kicsit fura, hogy a BVB hatodik lemeze már a harmadik (!) konceptalbumuk, de persze ők tudják merre szeretnének eljutni. Az eddigi lemezekhez képest kb. semmi újat nem hoz, jól hallgatható amcsi rock-/metalzene, hatalmas együtténeklős refrénekkel és iszonyat gitározásokkal. Belépőszintnek pl. simán jó.

Bullet For My Valentine – Knives

A walesi bárdok ismét visszataláltak a helyes ösvényre és azt tették, amihez a legjobban értenek: megírtak egy csokor jó dalt a saját stílusukban. Érezni a lemezen a görcsmentességet, végre ismét azt a Bullet-et hallani, amit anno meg lehetett szeretni. Csak remélni merem, hogy a következő lemeznél nem akarnak ismét kísérletezgetni.

Crazy Lixx – Street Lethal

A svéd dallamrockerek végre egy olyan lemezt tettek le az asztalra, amit már régóta várok tőlük. Ez már a harmadik album, amely azonos felállásban készült el (ez náluk igazi sikersztori) és feltételezem most értek össze annyira, hogy ez a tény a dalok színvonalán is érződjön. Nagyon jól sikerült lemez, vezetéshez pl. ideális.

Fatal Error – Művirágok karneválja I-II.

A 10. évébe lépett hazai Fatal Error nagy fába vágta a fejszéjét, elvégre duplalemezt kiadni manapság az öngyilkossággal is felérhet. Becsületükre legyen mondva, csont nélkül átvitték a lécet. A két lemez hangulata eltér egymástól (az első befogadhatóbb, a második tüskésebb), de pont ez a kettősség késztet arra, hogy simán végighallgassa az ember a lemezeket egymás után.

Foo Fighters – Medicine At Midnight

Bevallom őszintén sokszor nem tudom eldönteni, hogy tetszik e nekem a Foo Fighters zenéje vagy sem. Ez a kettősség mindig is megvolt bennem a zenekar iránt, de az új lemezük talán oszlatta egy kicsit a kételyt. Lehet, hogy a 35 perces játékidő, vagy a lazább hangulat, de tény: régen hallgattam már ennyit FF lemezt.

From The Sky – Rex

A Tari Szabolcs (ex-Miserium) egyszemélyes projektjeként indult From The Sky tavalyi bemutatkozó lemeze az egyik legnagyobb meglepetés volt számomra. Nem vagyok az a kimondott extrémmetal hívő, de ez a lemez engem úgy elkapott…Megjelenése óta rengeteget hallgattam és még manapság is gyakran előkerül. Minden pillanatából árad a nagybetűs zeneiség, csak ajánlani tudom.

Gilby Clarke – The Gospel Truth

Az ex-Guns N’ Roses gitáros két évtized után készítette el szólólemezét, amivel egyáltalán nem árult zsákbamacskát. Hozza azt a rá jellemző, Rolling Stones ihlette zenei világot, mely korábbi albumain is dominált. Megérte érlelni a dalokat, mert egytől-egyik remekül sikerültek. Csak remélni merem, hogy a következő lemezre azért nem kell újabb dekádokat várni.

 

Gojira – Fortitude

A franciák első számú metalalakulata folytatja diadalmenetét. Az új lemezzel tovább tágították zenei horizontjukat, miközben megőrizték súlyosságukat. Nem egy könnyű hallgatnivaló a lemez, sokszor iszonyat tüskés, máskor viszont csodaszép. Akárcsak korábbi lemezeiknél, itt is szükséges a többször hallgatás, de idővel meghálálja a törődést.

Iron Maiden – Senjutsu

A brit metalintézmény új lemezén sem hallgatott a rajongók szavára (miért is tenné?) és haladtak tovább a saját maguk által kijelölt úton. Ismét a hosszú és nyakatekert dalok dominálnak, de szerencsére a minőségből ezúttal sem engedtek. Aki Aces High szerű energiabombákat vár nyugodtan lapozzon tovább, ez a Maiden már nem az a Maiden. Cserébe legalább ez (is) jó.

Jerry Cantrell – Brighten

Az Alice In Chains főnöke is majdnem két évtized után készítette el új szólólemezét. Közben persze újjáalakult a zenekara, született három remekbe szabott lemez is. Mégis, a Brighten-t hallgatva újra és újra felmerül a kérdés: hogy a francba nem képes ez a fickó ennyi idő és lemez után sem hibázni?! Azt hiszem ezzel talán jól összefoglaltam mit gondolok a lemezről. Persze lehetett volna a borítón az AIC neve is, de végül is mindegy. Minőségi.

Koppány – A Vadkelet hőse

A Rómeó Vérzik frontembere is rászánta magát, hogy szólólemezzel rukkoljon elő. (Úgy látszik 2021 a szólólemezek éve volt?!) Egy hazánkban meglehetősen mostoha műfajt próbált meghonosítani, nevezetesen a countryt. Az önéletrajzi ihletésű album rengeteg vidám pillanata mellett súlyosabb gondolatokat is megfogalmaz, melynek köszönhetően kellően változatos lett. Engem például rendesen elkapott a hangulata.

Maróthy Zoltán – Mysterium

Az ország (szerintem) egyik legjobb gitárosa is tavaly készítette első lemezét a saját neve alatt. Aki egy kicsit is tisztában van a munkásságával, kb. sejthette milyen lesz a végeredmény, és szerencsére ezúttal sem engedett a minőségből. Játékát és orgánumát ezer közül is fel lehet ismerni, a dalok pedig kellően sokszínűek és kidolgozottak. Valahogy így kell dallamos rockzenét játszani napjainkban.

Mastodon – Hushed And Grim

A Mastodon is lapot húzott tizenkilencre, hiszen ők is egy duplalemez kiadása mellett tették le a garast. A Hushed And Grim ennek megfelelően talán a legnehezebben befogadható Mastodon albu, lett, egyben a legzeneibb is. Az üvöltős részeket szinte teljesen elhagyták, a marconább riffelés is csak néha üti fel a fejét, de ha egyszer ráérez az ember, akkor felfedezheti ennek a majd másfél órás monstrumnak a szépségeit.

Myles Kennedy – The Ides Of March

Az Alter Bridge-ből és Slash mellől ismert Myles Kennedy már második szólólemezét készítette el, és nagy különbség az elsőhöz képest, hogy itt kitágította a határokat. Persze most sem bújt ki a bőréből, de ezúttal már mondhatni „zenekari” lemez született, nem egyszálgitáros, akusztikus album. Az pedig a dalszerzői vénáját dicséri, hogy a lemez simán képes magába szippantani.

Smith/Kotzen – Smith/Kotzen / Better Days EP

Amennyire lehetetlen párosításnak tűnt, mégis működik. Az Iron Maiden (egyik) bárdistája és a virtuóz különc közös lemeze(i) csont nélkül a tavalyi év legjobb teljesítményei között foglalhatnak helyet. Egyikük sem telepszik rá a másikra, remekül kiegészítik egymás játékát, miközben sorjáznak a jobb és még jobb szerzemények. Bízom a folytatásban.

The Dead Daisies – Holy Ground

A legutóbbi lemez korántsem sikerült úgy, ahogy kellett volna, ezért volt bennem egy enyhe szkepticizmus. Az persze már nem lepett meg senkit, hogy a zenekar egy kész átjáróház és ismét új tagok léptek a fedélzetre. Az viszont annál inkább, hogy ezúttal elkészítették eddigi (holtversenyben a Make Some Noise mellett) legjobb lemezüket. Bőven az év elején érkezett, de a mai napig előkerül néha.

The Treatment – Waiting For Good Luck

A brit rockerek is már ötödik lemezüknél tartanak. Ugyan mindig hozzák a szintet, de érzésem szerint megrekedtek. Az első két lemez hangulatát azóta sem tudják megismételni, és érzésem szerint már nem is fogják. Tudnak jó dalokat írni, el is lehet hallgatni őket, azonban semmi extra. Házibulihoz mondjuk simán ideális pár sör után.

Times Of Grace – Songs Of Loss And Separation

Na arra sem fogadtam volna nagyobb összegben, hogy ennek a projektnek valaha még lesz folytatása, lévén az énekes Jesse Leach az első TOG lemez kiadása óta újra a Killswitch Engage-ben nyomul Adam Dutkiewicz mellett (ők ketten alkotják a projektet). Kissé más ez a lemez, mint a debüt: olyan mélységei vannak, amit nem biztos, hogy meg akarsz ismerni, de titkon mégis vágysz rá. Sokat tud segíteni egy mélyebb periódusban.

Tremonti – Marching In Time

Az Alter Bridge másik dalkovácsa is új lemezzel jelentkezett, és ezúttal hálisten visszatalált a jó útra. Mivel legutóbbi két produktumán (Tremonti 4 és AB 6) a megfáradás jeleit éreztem, örömteli volt ilyen friss és lendületes lemezanyaggal szembesülni. A dalok egytől-egyig hasítanak, és Mark énekesként is folyamatosan fejlődik. Dalokat írni meg mindig tudott. Csak néha tartson inkább egy kis szünetet és akkor mindenki jól jár.

Trivium – In The Court Of The Dragon

Nem gondoltam volna, hogy a Trivium máris új albummal rukkol elő. „Hála” a világjárványnak úgy gondolták kihasználják az időt és itt próbálják levezetni kreatív energiáikat. Mindig kétesélyes, ha egy lemez ilyen hamar követi az előzőt, de ezúttal semmi ok nem volt aggódásra. Úgy látszik rátaláltak a megfelelő útra és nem akarnak letérni róla. Szép munka!

Volbeat – Servant Of The Mind

Az előzetes dalok és nyilatkozatok hallatán féltem az új Volbeat lemeztől. Utóbbi albumaik finoman szólva sem nekem szóltak már, habár voltak jó pillanataik. Ugyan fogadkoztak, hogy most aztán tényleg visszadurvulunk, de annyi ilyet hallottunk már. Erre tessék. Az év végére beesett lemezük 95%-a simán kenyérre kent. Bevallom nem hittem volna, hogy tudnak még egy ilyet gurítani és mégis! Reménykedem a hasonló folytatásokban.

Walking Papers – The Light Below

A Walking Papers egy igazi seattlei zenekar. A tagságon felül ezt zenéjük is alátámasztja: a borongós, nyirkos, sokszor depresszív hangulatú muzsika nem egy könnyű hallgatnivaló. Azonban mégis van egy furcsa szépsége, amit csak ennek a városnak a zenekarai tudnak megteremteni. Nem kerül elő túl gyakran, de sokszor pont ez kell az ember lelkének.

Wolfmother – Rock Out

A Wolfmother gyakorlatilag egyszer csak közzétette a közösségi médiában, hogy tessék itt az új lemezünk, hallgassátok. Mivel fizikai formátumban már egy ideje nem jelentetnek meg semmit, maradt a streaming vagy a TeCső. A zene mindenféle izgalomtól mentes, tipikus Wolfmother. Alap rock n’ roll dalok, hamisítatlan ausztrál hangulattal, bő fél órában. Kell ennél több?!