Év végi meglepetés - "Smith/Kotzen-Better Days EP" lemezismertető

Nem igazán gondoltam volna, hogy az év elején megjelent - amúgy kitűnően sikerült - Smith/Kotzen kollaborációnak lesz folytatása. Pláne nem ilyen hamar! Tudni kell ugyanis, hogy minden évben világszerte megrendezik a Record Store Day-t (mellyel a még működő hanglemezboltokat támogatják) és az idei "Black Friday" alkalmából a páros egy négy számos, limitált példányszámban megjelenő EP-vel járult hozzá a nemes ügyhöz.

Tulajdonképpen elintézhetném annyival az egészet, hogy ez a kislemez egyenes ági folytatása az év elején megjelent nagy testvérnek. Nyilván persze hogy az. Az itt található négy dal közül bármelyik simán felfért volna oda is (és viszont). Most is remekül működik a kémia a két ösztönös zseni között, a nettó 16 perces játékidőnek és a dalok hangulatának köszönhetően az EP ismétlés nélkül végighallgatható többször egymás után is.

A nyitó (amúgy videoklipet is kapott) Better Days egy húzós, grooveközpontú darab fűszerezve egy hangyányi Soundgarden (!) hangulattal. Énekben nyilván Kotzen viszi a prímet, Smith-t kevesebbet halljuk, de gitározásban abszolút partiban vannak. Előbbi most is hozza a brutál technikás, majdhogynem futurisztikus témáit, míg utóbbi bluesben gyökeredző játéka kiválóan ellensúlyozza azt.

A személyes favoritom a slidegitárral nyitó Got A Hold On Me. Itt már az énektémák is arányosabban vannak elosztva, a refrén meg szemét mód ragadós. Az egyszerű, de nagyszerű főriff mellett végig ott dohog a slide – a dal egy igazi, kicseszett amcsi hangulatú sztrádarock. A váltott szóló telitalálat, úgy adogatják egymásnak a labdát, hogy könnybe lábad az ember szeme.

A Hate And Love visszavesz a tempóból, talán a legkimértebb hangulatú dal a négy közül. Látatlanban azt mondanám, hogy az alapjait Smith hozta, ugyanis nyakig elmerülnek a bluesban. (Ami egyébként Kotzentől sem áll távol.) Nekem ez a dal adta magát a legnehezebben, de mára ugyanúgy megszerettem. Amit a középrészben elővezetnek arra megint nincsenek szavak, visz magával a feeling.

A záró, alig három perces Rise Again beviszi a végső gyomrost, úgy száguld át a hallgatón, akár egy megvadult elefántcsorda. A dalban a doboslegenda Mike Portnoy vendégszerepel, amit nos…Észrevenni, maradjunk annyiban. 😊  A szerzemény dob-basszus alapra épül, a gitár csak közbe-közbe kapcsolódik be, szimplább ugyanakkor hangulatos témákkal. Sejtésem szerint Kotzen kezelte a bőgőt, ugyanis egymást követik a lehetetlen basszusfutamok. A gitárokat úgy igazán csak az utolsó harmadban villantják meg, és a dal olyan hirtelen véget ér, ahogy elkezdődött.

Mivel egy alig negyed órás EP-ről beszélünk felesleges bármi egyebet mondani róla. Egy tényleg nem várt ajándék, mondhatni bónusz, az év egyik legjobb rocklemeze mellé. Ezek után tényleg remélni merem, hogy Richie Kotzen és Adrian Smith párosa nem utoljára alkotott együtt. Amíg képesek ilyen színvonalú szerzeményekkel előrukkolni, biztosítva van feléjük a bizalom.