Te szent ég! - "The Dead Daisies-Holy Ground" lemezismertető

Akárhogy is nézzük, az elmúlt évtizedben a The Dead Daisies neve viszonylag széles körben tényező lett a rockzenei színtéren. 2013-as megalakulásuk óta folyamatosan a köztudatban van a nevük, ami nyilván nem véletlen. Dióhéjban: a multimilliomos ausztrál üzletember David Lowy hobbizenekaráról beszélünk, ahol vetésforgó-szerűen változik a tagság (eddig minden lemezt más felállás készített el), szinte a kezdetektől fogva adják egymásnak a kilincset az ismert rockzenészek. A háttér tehát adott, a marketingosztály mindent kitalál előre, kis túlzással azt hívhatnak zenélni, akit akarnak…

Félreértés elkerülése végett, a fentieket csak azért említettem meg, hogy tisztában legyünk a valósággal: itt nem érdemes világmegváltást várni, aki látta már őket élőben, vagy meghallgatta bármelyik lemezüket, az remekül fog szórakozni, ebben ugyanis kb. verhetetlenek. Minden más csupán a tisztánlátás végett íródott le í.😊

Szóval itt állunk 2021 elején, túl egy mocsok éven, ennek a lemeznek is meg kellett volna jelennie már réges-rég. Mivel 2019-ben ketten is elhagyták a fedélzetet (John Corabi énekes és Marco Mendoza basszusgitáros), óhatatlanul szükség volt a pótlásukra. Két legyet egy csapásra alapon a csapat frontjára nem más került, mint a rock hangja, egy igazi legenda: Glenn Hughes.

Bevallom őszintén fogalmam nem volt mit várjak a Holy Ground-tól, nekem az előző lemezzel sem volt különösebb bajom, de tudom, hogy sokaknál echte mélypontot jelentett. Mióta elérhető az album rengetegszer végigpörgött (a CD-m még valahol félúton), és már a második-harmadik szessön alkalmával arra gondoltam, hogy itt most nagyon belenyúltak valami igazán jóba. Ez a lemez ugyanis horzsol! Több helyütt olvastam, hogy ez inkább egy Hughes szólólemez, amivel nem tudok vitába szállni, ugyanis vannak hiányosságaim a Mester életművét illetően. Én próbáltam ettől függetlenül megítélni a produktumot.

Na de, sok beszédnek sok az alja…Lássuk! Már rögtön a címadó Holy Ground (Shake The Memory) őrületes elánnal nyit, és olyan hangzással, hogy menten leviszi az ember fejét. Tempós, lendületes rock n’ roll dal, benne rögtön egy kitörölhetetlen refrénnel. Mindennek a tetejébe a gitáros Doug Aldrich is jobbik formáját hozza, egy parádés szólót ereszt el a dal közepén, amire csak elismerően lehet bólogatni.

A címében is beszédes Like No Other (Bassline) hasonló elánnal vágtat tovább, talán még egy fokkal súlyosabb, mint előző kollégája. Hughes bőgője brutál előtérbe került, stabil alapot ad az amúgy is bivaly dal alá, főként, hogy Aldrich keze meglehetős gyakorisággal száguld végig a fogólapon. És még egy basszusszólót is beleszuszakoltak a dalba, a fő gitárszóló után. Azért ehhez kellett tököt növeszteni, 2021-ben ez koránt sem szokványos valljuk be. 😊

A következő Come Alive egy kimértebb, de mégis hangulatos riffel nyit. A refrén persze itt is telitalálat Hughes éteri dallamaival. Annak ellenére zseniálisan énekel, hogy nem erőlteti túlzottan a magasakat, mindinkább a nyers rockos hangját használja, ami még ma is falat képes repeszteni. A gitárszóló inkább csak egy kisebb díszítés, cserébe legalább kellően megjegyezhető, sőt mi több dúdolható.

A Bustle And Flow egy hangulatában hasonló gitártémával kezdődik, mint a Come Alive. Egy hangyányi Whitesnake hangulatot érzek a dalban, de tényleg meglehetősen szolid kikacsintásról van szó. Az különösen tetszik, ahogy az ének alatt sokszor csak a ritmusszekció szól, ezáltal sokkal nagyobbat üt, amikor belép a gitár. Aldrich pedig talán itt süti el a lemez egyik legjobb gitárszólóját. Szerintem.

Amikor először meghallottam a My Fate kezdését ott mentem le rögtön hídba. Akkora vaddisznó gitártémával kezdenek be, hogy kis túlzással stonernek is elmenne. Persze kontrasztként, utána a tiszta hangszín uralja a verzék alatti részt, de csak azért, hogy a refrén alatt megint előkerüljön az a mázsás riff. Számomra ez az abszolút kedvenc dal a teljes lemezt figyelembe véve. Azt meg már csak félve jegyzem meg ismét, hogy a refrén+gitárszóló itt is csillagos ötös…

Elérkeztünk a lemez közepéhez és ilyenkor okkal felmerül a kérdés, jó-jó, de tudják tartani a szintet? Nos…Tudják. A Chosen And Justified akár nyithatta volna a lemezt, lévén egy jó húzós tételről beszélünk. Olyan az egész, mintha az AC/DC kapna egy kisebb adag szteroidot. Az énektémák talán itt tetszenek a legjobban a lemezen, és Deen Castronovo dobolására is itt kaptam fel a fejem. Nem üti túl a dalt, de amit beletesz az parádés! A dal közepi tempóváltás pedig szintén megérne egy misét.

Azon már meg sem lepődtem, hogy a Saving Grace a jól kitaposott ösvényen megy tovább, itt vált először nyilvánvalóvá: pihenés bizony nem lesz. Ismét egy irgalmatlanul húzós dal, és a lemezen hallható baromi jó refrének mellé volt képük idepakolni a legjobbat. A gitárszóló alatti lefelezés szintúgy telitalálat, ahogy maga a hanghalmozás is.

Az Unspoken-t már idejekorán közzétették tavaly, és amennyire nem tetszett az elején, mára úgy lett nagy kedvenc. (Ez ilyen visszatérő baleset nálam.) Amennyiben jellemeznem kéne a dalt, egy szóval csak annyit tudnék mondani: FEELING. Nem véletlen választották ki kislemeznek, hihetetlen slágerpotenciál van benne. Jó lenne megtapasztalni koncerten miként húz magával. Talán jövőre már összejön…

A 30 Days In The Hole az album egyetlen feldolgozása (eredetileg Humble Pie), melyet akusztikus formában már a tavalyi EP-n elővezettek. Egész jól sikerült amúgy itt is, bár némiképp kilóg hangulatában a lemezről. Érdekessége, hogy Hughes duettben tolja végig a dalt Castronovo-val, ami kifejezetten jót tesz az összképnek.

A Righteous Days volt az első dal, amit még 2019-ben (!!!) közzétettek és emlékszem már akkor megfogott. Ugyancsak egy lendületesebb téma, benne egy szintén slágerpotenciált rejtő refrénnel. Ennyit erről, hogy mindig a lemez elején vannak az erősebb dalok. Aldrich itt egy nagyon jellegzetes, cseppnyi keleties hangulatot hordozó szólót ereszt el (ez amúgy magukban a gitártémákban is tetten érhető), amiről szintén a Whitesnake neve ugrott be, konkrétan a Forevermore dal.

És akkor, hogy teljes legyen az öröm: a végére hagyták a lemez nagyágyúját, a monumentális, hét perc fölé kúszó Far Away-t. Talán erre az egy dalra süthető rá a lírai jelző, de inkább magasztos formában, semmint elérzékenyülősen. Van egy konstans Led Zeppelin hangulata a dalnak, mely végig körüllengi, és ami egyértelműen csak használ neki. A középrészben persze megérkeznek a súlyosabb részek, a gitárszóló pedig csontra hozza a „dal a dalban” szerepet. A csavar pedig az utolsó másfél percben érkezik, iszonyat felpörgetik a tempót, és amikor hirtelen vége lesz, csak pislogni képes az ember…

Vagy rögtön újra a lejátszás gomb után nyúlni. A maga 48 percével simán lepörgethető egymás után többször a lemez. Momentán ott vagyok, hogy eddig ez a legjobban bejövő The Dead Daisies album, bár néha még mindig a Make Some Noise felé billen a mérleg serpenyője. Komolyan nem tudnék dönteni.

Annyi bizonyos, hogy ez 2021 első komolyabb teljesítménye, ezek a rutinos rókák kitettek magukért: Glenn Hughes mesteri módon énekli (és mellé bőgőzi) végig az összes dalt, érkezése hallhatóan friss vért pumpált a gépezetbe. (Azért valahol morbid, hogy egy majdnem 70 éves tag rázza gatyába a zenekart!) Úgy gondolom a személye – is – sarkallta arra Doug Aldrich gitárost, hogy a legtöbbet hozza ki magából, újra a hozzá méltó módon facsarja a témákat Les Paul-jából, nyoma sincs fásultságnak. A lemezt – még – feldoboló Deen Castronovo feelingesen és okosan dobol végig, sok helyütt a vokálokba is besegít. Azon meg már meg sem lepődik az ember, hogy a lemez megjelenésének napján jött a hír, az Ozzy Osbourne mellől (meg a Black Sabbath búcsúturnéjáról) ismert Tommy Clufetos váltja a cájg mögött. A főnök és ritmusgitáros David Lowy pedig szolidan elpenget a háttérben, zeneileg nyilván ő a leggyengébb láncszem: játékában semmi extra nincs, de amit kell azt korrekten hozza.

Ember nincs, aki meg tudná jósolni mikor lehet újra koncertre menni, de egy biztos: a halott százszorszépek élő fellépését bűn kihagyni, ha valahol, hát ott tényleg teljesen ki tudja zárni az ember a külvilágot. Ezt a felállást pedig szintén kötelező lesz látni élőben. Remélhetőleg záros határidőn belül sor kerülhet rá: főleg egy ilyen új lemezzel a tarsolyban. Gyakorlatilag az egészet eljátszhatnák elejétől a végéig. Nagyon, de nagyon ajánlott hallgatnivaló!