Sötétből a fény felé - "From The Sky-Rex" lemezismertető

Indítsuk ott a történetet, hogy Miserium. A sajnos már nem létező hazai progresszív (és részben extrém) metal zenekarral egy HammerWorld-ös lemezmellékletnek hála sikerült összeismerkednem bő négy éve. A poén az egészben, hogy nagyon, de nagyon ritkán hallgatok ilyen stílusú metal zenéket, valahogy soha nem állt rá igazán a fülem a befogadására. Viszont mégis mindig jön egy-egy zenekar, aki stílustól függetlenül is utat talál hozzám. Na ilyen volt anno ez a zenei társulat is.

Mivel 2019-ben – amennyire tudom - (főként) időhiány miatt sajnos befejezték működésüket (cserébe az akkor kiadott és egyben hattyúdaluknak számító 100000 Light Years talán a legkiérleltebb szerzeményük lett), adott volt a kérdés, hogy merre tovább?! Az énekes/gitáros/multihangszeres Tari Szabolcs nem akarta befejezni a zenélést és úgy döntött egyedül folytatja. Az első életjelek az új projektről idén év elején érkeztek, ekkor már tudni lehetett, hogy a történet From The Sky néven fog futni. Ahogy ma már standardnak számít eleinte kevesebb infót csepegtettek a közösségi médiában, aztán elkezdtek sűrűsödni a bejegyzések az újdonságokról. (Itt most nyilván ne egy Guns N’ Roses vagy Iron Maiden szintű promóciós gépezetre gondoljunk, az egy teljesen más világ.) És ami szintén nem meglepetés, hogy a kezdeti projektből idővel egy komplett zenekar fejlődött ki.

A szeptember eleji lemezmegjelenésig nem kevesebb, mint 4 dal (és hozzá tartozó videoklip) látott napvilágot, melyből messzemenő következtetéseket nem szabadott levonni, lévén a dalok meglehetősen szerteágazó stílusokban mozogtak: az „erre jól lehet disznót vágni” vadulástól kezdve a szívszorító lírán át az instant slágerig minden megtalálható volt a palettán.

Mióta megérkezett a CD gyakorlatilag egyfolytában azt hallgatom. (Ismét csak HammerWorld mellékletként, viszont egy ideje már lemezborítót nem adnak hozzá, amit továbbra sem értek: így kicsit olyan, mintha az étteremben a rántott húst köret nélkül hoznák ki. Na mindegy, ezt csak úgy megjegyeztem.) Szóval ahelyett, hogy feleslegesen koptatom a billentyűzetet, nézzük inkább mit kínál nekünk a Rex.

Nyitásként a már korábbról megismert Libera Me adja rögtön az első arculcsapást. De szó szerint. A leheletfinom kórusokkal kezdő dal hirtelen úgy vált át nettó aprításba, hogy az ember csak pislog és próbálja felfogni mi történik. Szabolcs már ebben a dalban felvonultatja zenei eszköztárának nem kis szeletét: ezer hangon énekel - ha kell torokból erőteljesen, ha kell süvít, de az öblös hörgések és a black metalos károgások is felütik fejüket. És a legdurvább, hogy játszi könnyedséggel váltogat egyikről a másikra, akár soronként is. Azt meg már csak mellékesen jegyzem meg, mekkora gitározások mennek (ebben) a szerzeményben (is). Pl. a szóló simán hozza a „dal a dalban” szintet. Kétségkívül az egyik legerősebb szám a lemezen, nem véletlen kapott videoklipet.

A Pactum Diabolicum egy nem túl sűrűn alkalmazott módszerrel indít: rögtön a refrénnel kezdenek, mely szemét módon képes beragadni a hallójáratokba. (A vessző utáni részt mondjuk akármelyik dalhoz odaírhatnám.) A Pactum valahol ott folytatja, ahol a Libera Me abbahagyta, de egy leheletnyit más a megközelítés. Ide már beférkőznek „könnyedebb" és szellősebb témák is, fogalmazzunk mondjuk úgy, hogy tradicionálisabb metal elemek: a szóló előtti tappinges riff például telitalálat! (Apró megjegyzés: a dalban feltűnik a volt Miserium-os zenésztárs Iványi Álmos is.)

A korong első lírája (és egyetlen angol nyelvű dala) a Lacrimosa (Tears Fall Down), mely gyakorlatilag egy zongorára épülő darab. Némi vonóshangszerelés mellett kórusok egészítik ki Szabolcs szívből jövő énekét. Nem tudom miért, de valamiért mindig a hideg ráz, ha felcsendül. Szövegileg nem egy habkönnyű darab, a szerző elmondása szerint rögtön a válópere után írta meg. (A szövegekre egyébiránt érdemes odafigyelni, akkor lesz teljes a kép!)

A Sanguis egy az egyben a Libera Me rokona, de itt már in medias res kezdenek bele a sulykolásba. A dal hallgatása közben több zenekar neve is beugrott: a verzék alatt Köteles Leander (akivel egyébként Szabolcs baráti kapcsolatot ápol), a refrén alatti gitárdallam miatt a City Of Evil lemezes Avenged Sevenfold, a szóló előtti kiállás okán pedig a Gojira neve. Kb. 15-20 hallgatás után már bátran kijelenthetem, hogy a komplett lemezt tekintve az egyik legerősebb dallal van dolgunk, pedig még a feléig sem értünk el. A refréntapadásról meg már tényleg nem szólok egy szót sem.

Említettem néhány bekezdéssel korábban, hogy az előzetesen közzétett dalok között akadt instant sláger is. Na ezt a címet abszolút a Finisterra birtokolja. A szerzeményt számomra egyértelműen az énekdallamok viszik el, de a nem túlbonyolított gitárrészek is rengeteget tesznek hozzá. A nem túlbonyolítottat értsd úgy, hogy itt inkább a groove-ra van kihegyezve a dal, mintsem a szélvész sebességű riffelésre. Pl. halld a refrén alatt, amikor csak egy-egy megpengetett akkord szól. Persze a dal második felében azért ide is befigyel némi szteroid, de csak mutatóban.

A lemez legnehezebben befogadható tétele egyértelműen a Vulcanus. Ennél a szerzeménynél érezni némi hasonlóságot a Miseriummal, de ebben a formájában szerintem nem illett volna a korábbi lemezekre. Inkább csak hangulati hasonlóságról beszélhetünk, ha már.... A 6 perc fölé kúszó játékidőre elsőre rámondhatnánk, hogy enyhén kakofonikus, de ha odafigyelve hallgatja az ember, mégis összeállnak a részek szerves egésszé, ami a szerző zsenijét dicséri. Pedig tényleg ezer dolog történik, a közepén még egy – szerintem - Machine Head ihletésű (Imperium?!) gitárriff is befigyel.

A lemez másik lírai tétele a Libra, mely az először közzétett szerzemény volt anno. Akkoriban nem értettem miért pont egy ilyen szívfacsaró, zongorára épülő darabbal kezdték a bemutatkozást, de a teljes lemez ismeretében már érthető a döntés. Súlya van a dalnak, csak másként…Továbbra is kéretik olvasni a szövegeket!

A Hereditas szintén esélyes lenne a lemez slágere címre, de azt már sajnos kiosztottuk korábban, most érjük be a vigaszdíjjal. Talán ezért is, de zeneileg abszolút közeli rokonságot gondolok a Finisterra-val. Itt is meglépik, hogy szemét módon a refrénnel kezdenek be, ilyenkor meg nem tud mást mondani az ember, hogy „oké, megadtam magam”. Ami nekem mégis a legjobban tetszett, az a refrén alatti dobtéma. Zseniális, ahogy a szimpla "kettőnégy" alatt kalapál a duplázó, baromi sokat dob az összképen. És akkor még nem is szóltam a gitárszóló előtti visszafogott hangulatú átvezetőről, melyben komolyzenei motívumokat is felfedezni véltem.

A Nexus kezdése hallatán kerestem a szerzők között Leandert, azonban ez átmeneti tévedés volt részemről, ez bizony egy az egyben Tari művek. Persze itt is gellert kap a történet és beérkezik a lemezen amúgy sok helyütt feltűnő black (és egy kicsit szimfo) metalos hangulat. Az egyszerre több hangszínen (kórus + károgás) futó refrén pedig helyből 10 pontos.

A záró Arbor Vitae igazi hullámvasutazásra invitál. Fokozatosan építkezik: a leheletfinom kezdés után jön a súly, majd az egész 2 percnél csúcsosodik ki egy nagyívű refrénben. De csak azért, hogy utána ugyanezt eljátsszák velünk még egyszer. Csak ismételni tudom magam sokadjára is…10 dal van a lemezen, de sikerült 10 olyan refrént idekanyarítani, ami másnak kis túlzással egy pályafutás alatt se jön össze. Az egészre pedig felteszi a koronát, ahogy a refrén után bejön a gitárszóló, az valami tanítani való!

Szóval itt a vége…10 dal, 45 perc, lemez újraindít. Most már bátran ki merem jelenteni, hogy az év egyik meglepetésével van dolgunk, jelen állás szerint nálam dobogós lesz az év végi toplistámon, pedig még csak most kezdődik a dömping. De van valami, amiről ne feledkezzünk meg!

Többször leíródott, hogy a zene mellett a szövegekre is érdemes kiemelt figyelmet fordítani. Az album ilyenforma létrejöttében nagy szerepe volt egy magánéleti válság megélésének, melyet Szabolcs ebben a formában dolgozott fel. Megtalálható a dalok között olyan, melyben kiüvölti magából minden haragját és fájdalmát, míg egy másikban az elválás keserűségét próbálja kiűzni magából.

Az, hogy ez a lemez megszületett egy win-win szituációt eredményezett: a hallgatóság megkapta az év egyik legjobb metal lemezét, és remélhetőleg Szabolcs is kiírta magából a benne lévő összes negatív dolgot. Várom a mielőbbi folytatást, és bízom benne, hogy legközelebb már egy pozitívabb lelkiállapot fog egy hasonlóan erős végeredményt hozni.