Tudnak még, ha akarnak - "Bullet For My Valentine-Bullet For My Valentine" lemezismertető

Aki valamennyire is követi a Bullet For My Valentine tevékenységét, megtanulhatta az évek alatt, hogy a zenekar nyilatkozataira egyszerűen NEM SZABAD adni. Minden lemezük előtt leígérik a csillagokat az égről, hogy most aztán megmutatjuk, ahhoz képest a végeredmények olykor hagynak maguk után némi kívánnivalót. A walesi bárdok most sem hazudtolták meg magukat ezen a téren, ezért úgy voltam vele, hogy lesz, ami lesz. 

Mindig van valami jelzésértéke annak, ha egy zenekar a saját nevét adja a készülő lemezének. Szerintem nyugodtan kijelenthetjük, hogy az első két albumuk (The Poison és Scream Aim Fire) az ezredforduló utáni metallemezek felhozatalában igen erős pozíciót foglal el. Onnantól fogva viszont beálltak az egy jó-egy pocsék album állandó körforgásába. Mivel a 2018-ban megjelent Gravity – néhány jobb pillanattól eltekintve – pusztulat unalmas volt, titkon reméltem, hogy ezúttal talán újra sikerül nekik!

Most, hogy már hetek óta pörög nálam a lemez, elmondhatom: megadtam magam. Úgy fest ismét meg tudták rázni magukat és előálltak egy combosabb dalcsokorral. Voltak ugyan nyilatkozatok, hogy ez a BFMV 2.0 verziója, ami persze instant nyerítésre késztetett, de ugyanakkor tény: tudtak, képesek voltak új elemeket beépíteni a zenéjükbe.

A nyitó Parasite egy mondhatni ötletes introval nyit: valaki tekergeti a rádióállomásokat, hogy megtalálja a neki tetsző zenét. Közben egy-egy másodperc erejéig a zenekar régebbi dalainak részletei csendülnek fel, mígnem másfél perc után ránk szabják az ajtót. Már itt feltűnt, hogy egy leheletnyit lehangolták a gitárokat (helló Drop B!), ami ad némi modernebb/maibb ízt a zenének. Erős nyitótétel, szinte folyamatosan megy a sulykolás, Matt Tuck is majdnem végigüvölti az egész dalt, és végre ismét van gitárszóló!

Az elsőként bemutatott Knives egy tuti koncertdarab, nem az a sodró lendületű ámokfutás, mint előző kollégája, hanem egy középtempós, mázsás témafüzér. Amikor az a vadállat riff bejön 0:53-nál, akaratlanul elhagyta a szám néhány csúfondárosabb szófordulat a meglepetés hevében. De csak azért, hogy erre is rá tudjak kontrázni a dal közepi leállás utáni – Machine Head ihletésű – monstrumnál. Amennyiben itt vége lenne a lemeznek, már azt mondom: megérte.

Ilyen kezdés után kell is, hogy a My Reverie lágyabb húrokat pengessen. A dal eleje nagyon-nagyon távolról idézi a Tears Don’t Fall-t, de ez a gondolat igazából a második hallgatás után elfelejtődik. A dalban váltakoznak a lágyabb és keményebb részek, némi disszonáns gitártémák is helyet kaptak középtájt, végül az igen állat, többkörös gitárszóló teszi fel a pontot az i-re.

A No Happy Even After introja alapján azt gondolnám, hogy anno a debütalbumról maradt le. Itt is a középtempó dominál, de a nagyívű refrén alá azért beköszön a duplázó. A félidőnél érkező kiállás ismét őrült jó, viszont a gitárszóló inkább csak ott van, mintsem kitűnik a dalból. Ennek ellenére ugyancsak egy erősebb dal.

A betorzított bőgővel indító Can’t Escape The Waves-ről nem tudom eldönteni mit gondoljak. Itt-ott felbukkan közben egy tökjó staccatos gitártéma, de a dal nagy részében a dob-basszus alap dominál, a gitár csak színezőként van jelen. Kicsit olyan érzésem van, mintha ők maguk sem tudták volna eldönteni merre futtassák ki a végét. Kár érte, mert a refrénje egész tetszetős lett.

Kész szerencse, hogy a Bastards feledteti a kellemetlen pillanatokat. Pedig az elején még nem voltam biztos benne, mivel „Az őserdő hősét” idéző dobintro után, csak nem akar beindulni. Kell várni egy percet, amire valami értékelhető történik, itt hallható ugyanis az egyik legjobb refrén a lemezen. A megváltás azonban csak a dal felénél érkezik, amikor végre ráakadnak a torzító bekapcsológombjára. A gitárszólónál még egy szolid tempóváltásra is futja, és ez a lendület kitart a szerzemény végéig.

A Rainbow Veins sajnos megint nem az igazi, ez a második (és egyben utolsó) dal a lemezen, amitől nem estem hanyatt. Eljátszogatnak vele, van egy egész korrekt együtténeklős refrénje, meg egy fél perces vadulás a közepén, és kb. ennyiben ki is merül. Sajnálom, pedig a potenciál adott volt.

Na de aztán jön a Shatter, ami felér egy alapos tökönrúgással! Azt hiszem erre mondják, hogy egyszerű, de nagyszerű. Kapott egy igencsak varacskos (mondjuk ki: kő paraszt) gitárriffet, ami szinte elviszi a dalt a hátán. A verzék alatt visszavesznek, de a refrénre végül mindig letépik a láncokat. Némi o-o-óóózás itt is befigyel, a gitárszóló pedig talán itt sikerült a legjobban az egész lemezt figyelembe véve.

A Paralysed folytatja a nyakcsigolyák módszeres roncsolását, végre ismét rátaláltak a gázpedálra a középtempózások után. Furcsamód a dal első felében kapott helyet a gitárszóló, onnantól fogva viszont nem engedik ki a gyeplőt, a folyamatos száguldás kitart egészen az utolsó taktusokig. Amennyiben még két hasonló kaliberű szerzeményt rittyentettek volna a korábban említett szürkébb kollégák helyett, most tuti örömtáncot járnék.

A záró Death By A Thousand Cuts gyakorlatilag egyenes ági folytatása a Paralysed-nak, leszámítva, hogy az überdallamos refrén itt nagyon kitűnik a dalból. A jó értelemben persze. Ugyancsak egy thrashes hangulatú darab, szinte végig sodró tempóval és egy rövid, de velős gitárszólóval. Az utolsó másodpercek kissé hatásvadász mód halnak el, de simán újraindítod a lemezt enélkül is.

Azt kell mondjam, a fiúk joggal lehetnek büszkék erre a lemezre, egy-egy laposabb pillanatot leszámítva, gyakorlatilag végig teljes hőfokon égnek a dalok. Visznek magukkal, nem eresztenek és alattomos mód befészkelik magukat a füledbe. Nem tűnik fel, hogy a játékidő majdnem 50 percre rúg, bőven végig tudod hallgatni az albumot egymás után többször is. Egyszerűen azért, mert jó. Most már csak egy kérésem lenne: srácok, a legközelebbi lemeznél ne akarjátok újra feltalálni a kereket, inkább szimplán csak írjatok egy hasonlóan erős anyagot! Ha a Trivium meg tudta csinálni, nektek is menne, nem gondoljátok?!