Világok találkozása - "Smith/Kotzen-Smith/Kotzen" lemezismertető

Ami bő másfél évvel ezelőtt még csak pletyka volt, az mára valósággá vált. Kb. 2019 végén röppentek fel az első hírek, hogy valószínűleg közös lemezen dolgozik két első ligás gitáros, nevezetesen Richie Kotzen (ex-Poison, ex-Mr. Big, de legfőképp szólóalbumai révén ismert) és Adrian Smith (Iron Maiden, de mellette neki is vannak kevésbé ismert projektjei). Na most egy ilyen produkció hallatán nem alaptalanul csillanhatott fel sok ember szeme. Talán nem véletlenül?!

Igen, mindig kardinális kérdés, amikor két teljesen eltérő karakter közös lemezre adja a fejét: abból vajon mi sül ki?! Az egyikük stílusa uralja a dalokat, netán a másik fél dominál? Sikerül szimbiózisba hozni a két világot? Nyilván az utóbbi lenne a legkecsegtetőbb változat, ám ez sajnos nagyon ritkán következik be. Itt valószínűleg el is lőttem a poént, ugyanis könnyen kitalálható mi az ábra: a lemez inkább tekinthető egy Kotzen szólóalbumnak, melyen Smith vendégszerepel, de…!

Szegezzük le rögtön az elején, ez egy baromi jó lemez lett. Kotzen utoljára talán a 2005-ös (amúgy zseniális) Forty Deuce albumon szólt ennyire rockosan, és hát nyilván Smith hatásai/stílusa is bőven hozzájárultak a végeredményhez. Amikor nyilvánosságra kerültek a dalcímek, sokan felhúzhatták a szemöldöküket, hogy mindösszesen 9 dal kapott helyet, de végighallgatva a bő 47 perces albumot, cseppnyi hiányérzete sem lehet senkinek.

Nézzük meg tehát, mi van a menüben. A nyitó Taking My Chances volt az elsőként nyilvánosságra került dal, amúgy valószínűleg nem véletlenül. Talán a legnyilvánvalóbb szerzemény, echte húzós, harapós kezdéssel és egy helyből fülbemászó refrénnel. Az már itt szembetűnő, hogy az énektémák oroszlánrészét Kotzen-től fogjuk hallani, Smith inkább csak egy-egy versszakot vagy némi háttérvokált vállalt a refrének alatt. A váltott gitárszólók viszont nagyon feelingesek, abszolút kiütközik melyiket ki játssza: Smith bluesban gyökeredző, úgymond „spórolósabb” témái remekül kontrasztban vannak Kotzen kissé fúziós, hanghalmozós futamaival.

A következő Running egy már-már metalba hajló gitártémával indít, és az egész dal hangulata emlékeztet a már korábban említett Forty Deuce lemezre. Smith itt jobban előtérben van az éneket tekintve, a refrén alatt is tisztán és arányosan hallani Kotzen magasabb- és Smith mélyebb tónusú dallamait. A gitárszólók persze megint zsenik, de a legjobban az tetszik a dalban, amikor az utolsó refrénben majdnem teljesen eltérő vokáltémákat vezetnek elő. Élőben nagyot ütne, ha lehetne koncertezni…

A címében is sokat sejtető Scars visszavesz a tempóból, ez a 6 perc feletti dal egy lassan hömpölygő, borús hangulatú, bluesos darab. Na most, ha valahol, hát itt remekül megtalálták az arányokat minden téren. Már első blikkre is bejövős volt, és túl nem tudom mennyi végighallgatáson, jottányit sem változott a véleményem. A dal közepi, kicsit emelkedett hangulatú énektéma simán libabőrőztető, és itt tűnt fel, hogy mennyire jót tett a dalnak a leheletnyi lejjebb hangolás. A dal hossza miatt persze nem kikerülhető, hogy a szerzemény második felét kb. szarrá gitározzák egymásnak feladva a labdákat…De most komolyan, nem ezt várta bárki e két név hallatán?! 😊

A kissé blőd című Some People szellősebb témái már inkább idézik Kotzen utóbbi lemezeit, talán itt éreztem először azt, hogy ez csak egy inkább OK szerzemény, semmint kiemelkedő.(Magánvélemény: Kotzen-től én utoljára a 2011-es 24 Hours lemezzel voltam maradéktalanul elégedett a szólóalbumai közül). A refrén mondjuk itt is simán beül a fülbe, és a gitárszólók is jók, éppen csak az a probléma, hogy sikerült két erősebb darab közé passzírozni, ahol némileg elsikkad. Ettől persze nem vonhatunk le semmit az értékeiből, más zenekar simán elfogadná ezt is húzódalnak egy-egy lemezéhez.

Kész szerencse, hogy a Glory Road rögtön kiküszöböli a leheletnyit megingott bizalmat, ugyanis ide sikerült belepakolni a lemez legjobb refréntémáját. A szintén kissé szellősebb hangulatú dalba még egy szolid billentyűszőnyeg is került színesítésképp. Nagyon jól eltalálták és adagolták az itt-ott hallható gitárdíszítéseket is, de ez szinte az egész albumra vetítve kijelenthető. A többkörös, full bluesos beütésű szólók ismételten remekül eltaláltak, amit a dal végén elővezetnek az meg…Iskola. Közhely, de jobb helyeken napi rotációban kéne szólnia az ilyen daloknak a rádióban.

A Solar Fire nem árult zsákbamacskát, annak ellenére sem, hogy a dal kezdetekor azt hittem, hogy ez egy sajátos feldolgozása a Creedence Clearwater Revival klasszikus Fortunate Son dalának. Itt végre visszatérnek a lemez elején hallott húzósabb tempókhoz, három dal után jól esik ismét egy bólogatósabb számot hallani. Azt meg már csak félve merem leírni, milyen gitározások mennek itt is…Egyébként alapból van egy kvázi ’70-es évek rockzenéit (Deep Purple, Uriah Heep) idéző hangulata a dalnak. Jól sikerült, na!

És akkor elérkeztünk a -számomra- központi darabhoz, ami nem más, mint a 7 perc fölé kúszó You Don’t Know Me. Már a keserédes hangulatú nyitás sokat sejtet, és akkor még éppen csak elkezdik kibontani. Már attól lementem hídba, ahogy a verze végén fokozzák a hangulatot, hogy az a refrénben csúcsosodjon ki, pedig még szó sem esett a többi dologról. Nyilvánvalónak tűnt, hogy a 7 percbe nagyon sok minden be fog férni, és a sok minden alatt értsd azt, hogy gitár, gitár és GITÁR. Huh. Amikor 5 perc környékén azt hiszed vége a dalnak, akkor még odakanyarítottak egy akkora jammelést, hogy a fal adja a másikat. Már ezért az egy dalért megérte a közös meló!

Az I Wanna Stay egy akkora szemét gitártémával nyit, hogy mire felocsúdik az ember az első döbbenetéből, már meg is jegyezte. Röhej, de azt hinné az ember, hogy 99%-ban már a lemez első felén ellövik az összes puskaport, erre idepakolnak egy ilyen dalt az album majdnem legvégére. Ez a szerzemény egy igazi, amolyan vezetős hangulatú dal, amikor teszem azt egy hűvös nyári estén csak mész a kocsiddal cél nélkül. Persze szigorúan este 8-ig bezárólag. Kétszer sem mondom, hogy nem egy spontán gitározgatás eredménye, ugyanis teljesen olyan érzésem van, mintha gyors összedobtak volna egy alapot, és arra rájátszogattak. Végeredményében pont ettől működik.

És végül elérkeztünk a lemez végére, ahol a ’Til Tomorrow című szerzemény foglal helyet. Az elején nem nagyon tudtam hová tenni a dalt, ugyanis hangulatában egy hangyányit kilóg a többi közül, van egy nagyon-nagyon enyhe grungeos beütése. Persze a refrénnel visszatérnek a komfortzónába, félidőnél pedig csavarnak egyet a dolgon: ahogy a szóló előtt átváltanak egy teljesen más témába, majd vissza, az tanítani való. Az utolsó másfél percben persze ismét legitározzák a csillagokat az égről, úgyhogy lehet sírva eldobni a gitárt, vagy inkább nekiállni gyakorolni. 😊

A végén azért annyit tegyünk hozzá, hogy ez tényleg egy kvázi szólólemez lett, ugyanis az ének mellett az összes gitártémát (ritmus, szóló, basszus) a két úriember játszotta fel, és a doboknál is nagyrészt a multiinstrumentalista Kotzen foglalt helyet, talán 3 dal volt, amit más ütött fel. (Az egyikük Nicko McBrain volt, Smith tettestársa a Maiden-ből, de meg nem mondom melyik dalban játszik…)

Dióhéjban tehát: a világmegváltás nyilván elmaradt, ez nem is lehetett cél, de aki egy változatos hangulatú, gitárgazdag, zömében jó dalokkal teli lemezt szeretne meghallgatni az idei termésből, ami nem fekszi meg az ember gyomrát, az bátran tegyen vele egy próbát. Nagyon jól eltalálták az arányokat, nincs felesleges magamutogatás, sikerült a daloknak alárendelni a zenei tudást. A két úriember előtt tehát emelem a kalapom, csak remélni merem, hogy lesz még folytatás. Koncertben majd esetleg később kezdek reménykedni.