Újjászületés - "Amberjack-High Road" lemezismertető

A hazai illetőségű Amberjack zenekarral való ismeretségem 2018-ra nyúlik vissza: majdhogynem napra pontosan három éve hallottam őket először, ugyanis előzenekarként nyitottak a veterán Uriah Heep előtt és az ott hallott/látott produkció annyira meggyőzött, hogy néhány nappal később beruháztam a debütáló lemezükre. Azóta persze sok víz lefolyt a Dunán és majdnem úgy nézett ki a dolog, hogy ez a hal bizony elúszott…

Azt most képtelen lennék részletezni, hogy egész pontosan mi történt, de tény, hogy egy jó ideig teljes csend honolt a zenekar háza táján, majd tavaly év elején ismét beindulni látszottak a dolgok. Az akkor kiadott két dal remek ízelítő volt, de sajnos a tervek ismét füstbe mentek. Az énekes/dalszerző Láng Vince gyakorlatilag egymaga maradt, és ebből a szituációból próbálta kihozni a legjobbat, amit lehetett.

Nyilván a kialakult helyzetre az idestova majdnem két éve velünk lévő covid is rányomta a bélyegét, de a most is a kezemben tartott végeredményt hallva kijelenthető: minden csepp belefektetett energia megérte. Ugyan maga a lemez egy kisebb hadseregnyi közreműködő zenész segítségével készült el (akiknek nevét a lemez borítójában megtalálni), a megjelenés idejére végül egy állandó felállás is sikeresen kialakult, akiken most itt a bizonyítás sora, hogy élőben is sikerre vigyék a zenekart.

A kissé hosszúra nyúlt bevezető után nézzük tehát meg, mit kínál nekünk a baromi pofás borítóba csomagolt High Road. (Vicces, de kijelzőn keresztül egyáltalán nem tetszett a minta, amikor megkaptam a lemezt akkor konstatáltam, hogy ez bizony baromi jól néz ki.) Nem tolták túl a dolgot, a ’60-as és ’70-es évek sztenderdjének megfelelően nyolc dal kapott helyet a lemezen, a nettó játékidő éppen felülről karcolja a fél órát.

A nyitó Backstabs And Heartaches rögtön vehemens tempón kezd. Ugyan a verzék alatt visszavesznek, de a refrént már ismét megpörgetik, ami szemét mód ragadós. A kedvenc részem a dal közepén elővezetett, már-már metalos élű vadulós rész, amiből szinte váratlanul mennek vissza a szám fő témájához. Parádés kezdés!

A Seven Times egy sejtelmes bőgőtémával nyit és az elején úgy tűnhet ez egy nyugodtabb hangulatú szerzemény lesz, kellemes, (szerintem) Deep Purple-t idéző refrénnel. Félidőnél aztán mégis előkerül a szteroid, a billentyűszóló alatt iszonyat felpörgetik a tempót, hogy a dal vége már tényleg csak egy szolid levezetés legyen. Egyik favoritom a lemezről.

A Tears In My Eyes talán az egész albumot tekintve a legslágeresebb szerzemény az újak közül. Van benne egy enyhe country-rock hangulat, de itt most ne a rádióban hallható műanyag ízű gagyira gondoljunk. Pont emiatt rogyásig kellene pörögnie az éterben. (Sokáig gondolkoztam, hogy melyik korábban hallott dallal fedeztem fel hasonlóságot, aztán a gitárszólónál ugrott be: egy tényleg nagyon kicsit Slash – I Hold On című dalával rokon, melyet anno Kid Rock énekelt lemezre, és szinte ugyanilyen feelinggel bír.)

Az elsőként bemutatott Ordinary Man nem véletlenül nyerte meg a felvezető dal címkét, ugyanis hatalmas drive van benne. Annak ellenére, hogy hangulatilag a Tears In My Eyes teljes ellentéte, azaz itt egyfajta fenyegető atmoszféra dukál, mégis simán magával tud ragadni. Talán az egész lemezt tekintve itt van a legjobban eltalált refrén is. A gitárszóló és az azt megelőző témaváltás pedig huhh…

A címből valahogy sejtettem, hogy a The Beast In Me sem az a könnyed, simogató hangvételű darab lesz. Ezt rögtön alátámasztja az iszonyat vastag nyitás. A dal csak a verzék alatt penget lágyabb húrokat, a refrénre már ránk rúgják az ajtót. Kiemelném, hogy milyen szépen hallható a háttérben a bőgő dohogása, sokat dob az összképen. Nálam toronymagasan ez a dal a zenekar eddigi legjobbja. (Külön pacsi a Trónok harca gegért a szövegben!)

Az At Midnight ismét visszakanyarodik a lazább hangvételhez, habár teljesen más a dalból áradó attitűd, egyik előzőleg hallott társához sem tudnám hasonlítani. Felfedezhető benne egy nagy adag a ’60-as évek zenéjéből (inkább szándékosan nem írok zenekarneveket), a full vintage hangszínre vett gitárszóló is ezt támasztja alá. Elsőre akár fel sem tűnhet a jelenléte két marconább darab között, de ha nem lenne ott, bizony hiányozna.

Amikor elkezdődött a When You Smile azonnal felkaptam a fejem, a kezdésnél ugyanis azt hittem ez egy kiadatlan Uriah Heep dal. Persze ez a kósza gondolat hamar tovaillan, nem úgy a tempó! Egy iszonyat hangulatos, végig húzós rockdal lett a végeredmény, benne egy parádés gitárszólóval és ismét zseniális énekdallamokkal.

A záró Lava Queen egy igazi kétarcú szerzemény, ugyanis tele van mocskos gitárriffekkel, de mindezt nyakon öntötték egy adag pszichedeliával. Természetesen nem csak aciddal telve lehet átszellemülni a dalra, az ugyanis egy másodpercre sem ereszt. Tökéletes lezárás, főleg az utolsó fél percet figyelembe véve, ahol iszonyat megküldik a hangszereket. Az utolsó taktusok után nem is tudsz mást csinálni, csak újraindítani a lemezt.

Év elején még nem gondoltam, hogy idén új Amberjack albumot fogok hallani, erre tessék: Vince és zenésztársai leszállították az esztendő egyik legjobb hazai rocklemezét. A fentebb részletezett nyolc dal szinte mindegyike önálló karakterrel bír, nincsenek felesleges sallangok, tökéletesen sikerült a lényeget megragadni. Aki szeretne egy a '60-as és '70-es évek blues/rock zenéi által ihletett, mégis 2021-es hangulatú lemezt hallgatni, az ne keressen tovább: könnyen új kedvencet avathat.