Precizitás mindenekfelett - "Iron Maiden-Senjutsu" lemezismertető

Akárhogy is nézzük egy új Iron Maiden lemez megjelenése ma már eseményszámba megy. Ők is egyike a rockzene még ma is aktív dinoszauruszainak, ebből kifolyólag soha nem lehet tudni, mikor jön el az a pont, hogy leteszik a hangszereket. Nyilván nem lehet elmenni mellette, hogy az utóbbi bő másfél évben az életünket befolyásoló állapotok miatt az éppen aktuális turnéjukat kb. hatvanhárom alkalommal kellett átszervezni, ami természetesen az új lemezre is hatással volt. Még ha nem is közvetett módon.

Mint az egy friss interjúból kiderült a Senjutsu anyagával már 2019 végére elkészültek, a lemez gyakorlatilag széfbe zárva várta, hogy megjelenjen. Csak hát közben beköszöntött a Wasted Years időszaka…Aminek most részben vége, hiszen idén szeptemberben végre kezünkbe vehettük a 17. Iron Maiden stúdióalbumot. A maják világa után ezúttal a japán kultúra került a középpontba, ezt sugallja a cím (amely szabad fordításban annyit tesz, hogy "taktika és stratégia") és a baromi jól sikerült borítókép is.

Aki képben van a zenekar munkásságával, annak nem okozhat meglepetést, hogy az ezredfordulót követő összeborulás óta más ösvényen járnak, mint amit az ősrajongók egy része elvárna. Kevesebb a direktebb, rövidebb dal, a hangsúly eltolódott a progos, összetett felépítésű szerzemények irányába. Amivel végül is nincs semmi baj, amíg tudják tartani a szintet. Gyorsan lekopogom egy-egy kivétellel, de a Maiden azért egy elég megbízható zenekar ilyen téren (is).

Szóval a Senjutsu. Már hónapokkal ezelőtt megkezdődött a beetetés, ami az utóbbi évek egyik legjobb marketingkampányában csúcsosodott ki. Sorra hintették el a kis jeleket, de konkrétabbat csak akkor tudhattunk, amikor az első új dal videóját nyilvánosságra hozták majd nem sokkal később a címről és a borítóról is lerántották a leplet. 

Akárcsak legutóbb a The Book Of Souls-nál, itt is dupla lemez lett a végeredmény. A dalok hosszát elnézve ez nem is csoda, az összjátékidő bőven 80 perc fölé kúszik. Jobb is így, hogy van némi szusszanás a két lemez között, így valamelyest könnyebbé válik a befogadás.

Az első diszk rögtön a címadóval nyit. Már a Senjutsu első hallgatása közben feltűnt, hogy akárcsak legutóbb, úgy most sem egy tipikus albumnyitó dallal kezdtek, nincs egész pályás letámadás, de idővel teljesen hozzá lehet szokni. Szolid középtempóra épül a szerzemény, melyet Bruce Dickinson himnikus refrénje koronáz meg. Kiemelendő az alá játszott gitárdallam, élőben ez baromi hangulatos (lesz).

A Stratego az egyike a lemezen található rövid számoknak. Itt egy kicsit feljebb tornázzák a tempót, némi galoppozás is befigyel, akárcsak a régi szép időkben. A refrén itt is rögtön a fülbe ül, de nem mehetünk el szól nélkül amellett, hogy az ének gyakorlatilag csontra leköveti az egyik gitár által játszott melódiát. Ami végül is nem zavaró, csak na…Kicsit olyan spórolós végeredmény érzetet okoz. (Ez a megoldás egyébként szinte végigkíséri a lemezt.) Magát a dalt egyébként simán el tudnám képzelni koncertnyitóként. 

Majd érkezik az elsőként megismert (és egy pofás animációs videót kapó) The Writing On The Wall. Ami – nem vicc – enyhe countrys (!) beütéssel bír. Legalábbis hirtelen nem tudok visszaidézni egy Maiden dalt sem hasonló hangulattal. Egyébiránt nem véletlen kezdték ezzel a felvezetést, talán tényleg a legfülbemászóbb szerzemény. Annak ellenére, hogy több, mint hat perc hosszú, hamar arra ocsúdhatunk, hogy máris véget ért. És ebben a dalban van a – szerintem - legjobban elkapott gitárszóló is.

A Lost In A Lost Word már nehezebb piskótának tűnik, de hiába kilenc és fél perc, hamar barátságot lehet vele kötni. Az első percekre jellemző akusztikus bevezetés ugyancsak nem nevezhető standard fogásnak a Maiden palettáján, hovatovább az intronak van egy hangyányi Uriah Heep hangulata. Persze hamar bekapcsolják a torzítót, és innentől fogva, aki valaha is szerette a zenekart, csak elismerően mosolyoghat a tipikus Steve Harris témák és váltások hallatán. Annak ellenére, hogy konkrét dalcímeket lehetne mondani a diszkográfiából, ami ismerősnek tűnhet, valahogy mégis működik az összképet nézve. Önmaguktól nyúlni meg sosem szégyen ugyebár.

És el is érkeztünk a második (és egyben utolsó) rövid szerzeményhez a Days Of Future Past képében. Már az első taktusok után fogadni mertem volna rá, hogy Adrian Smith gitárost is a szerzők között találom, annyira jellegzetesek a témái. Egy kicsit talán kilóg a sorból a teljes lemezt nézve, de ebben semmi meglepő nincs, legutóbb ugyanígy éreztem a Speed Of Light-nál. Ettől függetlenül egyike a lemez legerősebb szerzeményeinek.

Az első lemezt záró The Time Machine-ra ugyanaz áll, mint előtte lévő kollégájára, csak itt a tettes neve Janick Gers. A dal ugyanis akkora Dream Of Mirrors flashbacket okoz, hogy hirtelen nem tudtam merre van a szép új világ. (Aki érti jelentkezzen!) Ebben is hallhatunk jóféle váltásokat a dal közepe felé, és a gitárszólók is remekül egészítik ki egymást, ahogy sorban érkezik egyik a másik után.

A második lemez keményebb dió lesz, ezt előre leszögezem. Habár mindösszesen 4 dal szerepel a rajta, ebből az utolsó 3 játékideje együtt majdnem eléri a 34 (!) percet. Az első dal a Darkest Hour címet kapta és már két hallgatás után eldöntöttem, hogy akkor nálam ez a csúcspont a lemezről. Valahol inkább hajaz Dickinson szólódolgaira, de szerintem Harris is úgy lehetett vele, ez túl jó ahhoz, hogy ne használják fel. Itt is lehetne visszamutogatni egy-egy konkrét motívum miatt, de felesleges. Ez bizony pazar elejétől a végéig.

Innentől viszont irány a mély víz, érkezik három Steve Harris szerzemény, egyenként 10+ perces játékidővel. Aki hallott már a főnöktől dalt, tudja, hogy van egy jellegzetes stílusa, amit természetesen most sem hazudtolt meg. A Death Of The Celts szépen építkezik, fokozatosan indul be, majd a közepén akad egy instrumentális rész, aminél először éreztem a lemezen, hogy itt nyugodtan lehetett volna nyesni belőle. Kész szerencse, hogy a dal vége újra visszaránt a hangulatba, és így végül is nem marad keserű a szájíz.

A The Parchment-nél elismerően bólogattam, ugyanis az egész dalnak van egy szolid, keleties hangulata. Remek témákat sikerült felsorakoztatni, azt pedig képzelem, hogy Dickinson-t mennyire ledobhatta a víz, amikor meglátta az újabb kilométer hosszú dalszöveget. A dal végét pedig még meg is csavarják, ugyanis az utolsó három percre folyamatosan gyorsítják a tempót. Egyébként talán a leggitárgazdagabb szerzemény, tömve van remek gitárszólókkal több helyütt is.

Végül a záró Hell On Earth teszi fel a pontot arra a bizonyos i-re. Azt, hogy még itt sem fogyott ki a szufla jól jelzi, hogy talán itt találhatóak az album legjobb énektémái. A dal közepéig tartó folyamatos fokozást majd enyhe katarzist remekül ellenpontozza a bőgőre épülő középrész (á la Rime Of The Ancient Mariner), de csak azért, hogy a végén még egyszer ránk borítsák az asztalt.

A dalok után ildomos említést tenni a tagságról is, ha már élő legendákról értekezünk. Négy zenészről már korábban írtam pár gondolatot, a harmadik gitáros Dave Murray viszont ezúttal nem véletlen maradt ki. Őt most kissé háttérbe szorítva érzem, aminek az oka leginkább az, hogy dalszerzőként ezúttal nincs jelen a lemezen. Szépen elszólózgat a dalokban, de érdemben most sajnos ennyi volt a hozzájárulása. Aki mellett viszont nem mehetünk el szó nélkül, az a 69. (!) évét taposó dobos Nicko McBrain. Hihetetlen, hogy ebben a korban is milyen elánnal üt a faszi, remélhetőleg sokáig bírni fogja még a tempót. Akárhogy is nézzük a Maiden dalai azért megkívánják az erőnlétet, még ha valószínűleg már nem lesznek többet Aces High szintű eszeveszett tempók.

Összegezve a dolgokat, én úgy gondolom, hogy ismét egy remek albumot tettek le az asztalra a nagy öregek. Habár vannak lemezeik melyekre a mai napig húzom kissé a szám, viszont akárcsak legutóbb The Book Of Souls után, úgy most is csak dicsérni tudom őket. Fogalmam sincs, van e még egy lemeznyi bennük, de ha úgy hozza a sors, hogy ez volt az utolsó nekifutás, nos akkor is méltó módon zárhatják le a több, mint négy évtizedes pályafutást. De ne legyen így!