Sárkányok háza - "Trivium-In The Court Of The Dragon" lemezismertető

Valahol borítékolható volt, hogy a covid okozta turnéstop következtében lesznek zenekarok, akik pihenés helyett kreatív munkával töltik a kényszerszabadságot. A floridai illetőségű Trivium a 2000-es években sorra szállította le a jobbnál jobb lemezeket, majd egy néhány éves tétova útkeresés után, sikeresen visszataláltak a helyes vágányra. A másodvirágzás a 2017-ben megjelent The Sin And The Sentence lemezzel vette kezdetét, melyre a tavaly év elején kiadott What The Dead Men Say is ráerősített. Most pedig alig másfél év elteltével itt is van a folytatás.

Az előző korongról anno én is írtam néhány gondolatot, így kézenfekvő volt, hogy erről a lemezről is születni fog egy "esszé". Mivel sokáig csend volt a zenekar háza táján, nem igazán lehetett tudni mi zajlik a háttérben. Pedzegették ugyan, hogy dolgozgatnak egy új anyagon, de nem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan a világra szabadítják azt.

Július elején érkeztek az első életjelek, amikor is előbb közzétettek egy rövid trailert, majd két nappal később megérkezett a címadó dal videoklipje. Ekkor lemezről még nem szólt a fáma, én speciel simán azt hittem, hogy ez csak egy étvágycsillapító lesz a rajongóknak. Végül augusztus elején jelentették be, hogy érkezik, az In The Court Of The Dragon címre keresztelt lemez, mely a tizedik helyet foglalja el a diszkográfiában.

Persze ahogy lenni szokott beindult a marketinggépezet, sorra jöttek ki az előzetes dalok, illetve videók, de szokásomhoz híven ezeket már nem nagyon hallgattam meg, nehogy elvesszen az újdonság varázsa a lemezzel való ismerkedés közben. Tudom, 2021-et írunk és baromi furcsa manapság egy ilyet leírva látni, de hát nem vagyunk egyformák. 😊

Ami a lemezt illeti, szerencsére jelét sem venni észre minőségbéli visszaesésnek. A szimplán X névre keresztelt első dal tulajdonképp egy intro, egy gregorián stílusú kórus és némi sampler keveréke, mely tökéletesen alkalmas egyfajta felvezetésnek, bár olyan hű de különlegesnek nem mondanám. Mondjuk a végén hallható sárkányüvöltés elég metal.

Mely azonnal átcsap Matt Heafy énekes üvöltésébe, ugyanis rögtön a nulladik másodpercben az arcunkba ordítja, hogy In The Court Of The Dragon. Az elsőként bemutatott - címadó - dal egy esszenciális Trivium sláger annak minden sajátosságával: szélvész dobtempók, eszelős gitártémák, váltások a tiszta ének és a hörgés között, hogy csak a legjellemzőbbeket említsem. A dal közepi kiállás hatalmas, miként a gitárszóló előtti váltás is a semmiből jövő ajándékkal ér fel. A végén pedig némi epikus jelleg is befigyel.

A Like The Sword Of Damocles egy sokkal grooveközpontúbb szerzemény. Kapott egy nyaktörésre igencsak alkalmas riffet, mely talán a lemez egyik legjobb refrénjébe megy át. (Ilyenből sok van az albumon!) Természetesen közben itt is rálépnek a gázpedálra, a középrészben és a dal végén pedig a csillagokat is legitározzák az égről.

A szintén klippel megtámogatott Feast Of Fire hallatán elsőre ugyan nem, de sokadjára az Alter Bridge-re asszociáltam. Amennyiben nem Heafy énekelne, simán elmenne Tremonti műveknek is. Itt végig megmaradnak középtempón, inkább a sulykoláson van a hangsúly. Az önmagukhoz képest egyszerűbbre vett gitárriffek viszont nagyon eltaláltak.

Az A Crisis Of Revelation ismét egy szteroidbomba, akárcsak a címadó szerzemény. Talán ennél a dalnál hallható legszembetűnőbben, hogy az elmúlt évek alatt Matt mennyire megtanult énekelni: nem feszegeti a korlátait, nem akarja bántóan túlvállalni magát, pont annyit és akkor tesz oda, amennyi szükséges. A 2:30-nál beérkező szolid black metal hatásokat is felvonultató kiállás az egyik kedvenc részem a lemezen, ahogy átmennek belőle az überdallamos gitárszólóba, az tanítani való. A dal második felében érkező Iron Maiden hangulatú téma pedig első (és sokadik) hallgatásra is képes hidegrázást okozni.

Innentől aztán kicsit elkezd változni a történet, eddig ugyanis viszonylag hasonló karakterű dalok követték egymást, mostantól viszont az egy ilyen-egy olyan vonulat lesz a jellemző. Ez a metódus egyébként kitart a lemez végéig. Természetesen nem kell megijedni, csak annyi történik, hogy egy epikus (hosszabb) szerzeményt mindig egy rövidebb energiabomba fog követni.

Ennek első állomása a The Shadow Of The Abattoir. Amennyiben az előbb Iron Maiden hangulatokat emlegettem, úgy ez a dal simán felférne bármelyik kései vasszűz lemezre. Ilyen hangulatos, lassan építkező szerzemény nem sűrűn kerül ki Heafyék műhelyéből. A torzító is másfél percnél kerül elő először, de éppen csak mutatóba a nagyívű refrén alá. Középtájt persze csavarnak egyet a dolgon, megérkezik a menetrendszerű úthenger is, mely tartalmaz egy nettó másfél perces váltott szólóblokkot és egy parádés lezárást.

A No Way Back Just Through alig négy perc, a lemez legrövidebb szerzeménye, de tömve van jobbnál-jobb gitár- és énektémákkal. Én speciel simán el tudnám képzelni koncertindítónak, tipikusan olyan dal, amely azonnal megadja a kellő adrenalinfröccsöt. Ugyanazon a fordulatszámon pörög végig, tömörsége ellenére mégis a kiemelkedőbb számok közé sorolnám.

A Fall Into Your Hands kontrasztban van az előző kollégájával, a legrövidebb után ezúttal a leghosszabbra rúgó játékidő a jutalmunk. A szolid dobintro után érkező témát én sokadik hallgatás után is kissé sótlannak érzem, kész szerencse, hogy alig egy perc után elviszik a dalt egy teljesen más irányba. Innentől már képes arra, hogy lekösse a figyelmet: a három percnél beérkező riffmonstrum az album legjobb pillanatait hozza el. Nekem ez az abszolút kedvenc mozzanatom a teljes lemezt figyelembe véve, annak ellenére is, hogy viszonylag rövid ideig tart és utána megint elindulnak más területek felé. Persze a végén visszatérnek oda, ahonnan kezdtek, mintegy keretet adva a dalnak.

A From Dawn To Decadence ismételten felér egy arculcsapással, hangulatában hasonló, mint a No Way… volt kettővel korábban. A refrén itt ugyan szellősebb, de ez csak előnyére vált, ugyanis Heafy éneke simán elviszi a hátán. Van az egésznek egyfajta arénarockos hangulata, mely nem idegen a Triviumtól, de tény, hogy nem alkalmazzák túl sűrűn.

A záró The Phalanx ugyancsak egy hét perc fölé kúszó dalóriás, az első felében tömve Metallicat idéző témákkal. Majd félidőnél csavarnak egyet a dolgon és bejönnek az extrém metal hatások is. Az utolsó két perc pedig már előrevetíti a véget: fokozatos kiengedés, a hangszerek elhalkulása, a legvégére pedig csak Heafy éneke marad, mielőtt végleg befejeződik a lemez.

Amennyire meglepetésként ért magának a lemeznek a ténye, annyira örömteli, hogy sikerül továbbra is a jó irányba kormányozni a szerelvényt. Úgy látszik a dobos Alex Bent képbe kerülése egyfajta katalizátorként hatott a többieknél, ugyanis ahogy az elején is említettem (most már) az utolsó három lemez egy másodvirágzását élő, önmagát a helyén kezelő zenekar képét mutatja. Az énekes/gitáros Matt Heafyről szintén szóltam korábban éneklésügyileg, a gitártudásával meg már fiatalkorában nem kevés elismerést gyűjtött be. Hathúros kollégájával Corey Beaulieuval a lehető legkönnyedebb módon passzolgatják egymásnak a nyaktörőbbnél is nyaktörőbb gitártémákat, nem véletlen, hogy a kezdetektől fogva ez az együttes egyik védjegye. A ritmusszekció másik fele, a bőgős Paolo Gregoletto játéka is tisztán kivehető a legsűrűbb részeknél is, sőt nem egy pillanat van a lemezen, ami az ő hangszerére van kihegyezve.

A minap érkezett a hír, hogy a budapesti (és vele a teljes kontinenst érintő) turnét nem meglepő módon halasztani kellett immár 2023-ra, szóval az élő találkozásom a zenekarral továbbra is várat magára. A pakliban az is benne van, hogy ha továbbra is korlátozások lesznek érvényben és a kényszerű leállás alatt a kreatív energiákat így ki tudják használni, akkor addig egy új Trivium lemezről is beszámolhatok. Amíg a mennyiség nem megy a minőség rovására és tudják ezt a szintet hozni, én vevő lennék a dologra!