Varietas delectat - "Myles Kennedy-The Ides Of March" lemezismertető

Szinte fel se tűnt, hogy az aranytorkú Myles Kennedy első szólólemeze már idestova három éve megjelent. Anno a Year Of The Tiger egy lecsontozott, teljesen akusztikus alapú anyag volt, ennek megfelelően szükség volt hozzá egy bizonyos hangulatra, ha végig akarta hallgatni az ember. Elcsépelt szófordulat, de Myles abban a bő 50 percben tényleg kitárta a lelkét a hallgatónak. Most, három évvel később és egy világjárvánnyal a nyakunkon, talán a legjobb pillanatban érkezett meg a folytatás a The Ides Of March képében.

Valahol ironikus, de éppen ma landolt a postaládában a lemez, pont aznap amikor végre sikerült rászánnom magam, hogy írok néhány gondolatot róla. Mióta megjelent biztosan végighallgattam vagy 15-20 alkalommal, de akárhányszor megpróbálkoztam egy karámba terelni a gondolataimat, csúfos kudarc lett a vége. Talán most.

Az előzetes nyilatkozatok alapján egy más stílusú anyagot ígért a szerző, amely a végeredmény tükrében 100%-ban fedi az állításokat, a közhelyszámba menő zagyva felvezetőszöveget itt tehát hálisten' megúsztuk, mivel betartotta az ígéreteket. Amennyiben fogalmazhatok úgy, ez egy „zenekari” lemez, már úgy értve, hogy hangszerek egész armadája vonul fel az albumon (meg sem kísérlem számba venni, hogy hány fajta hangszert hallunk), ami kifejezetten változatossá teszi a végeredményt. Lássuk tehát a hozzávalókat.

In medias res nyitja a lemezt a Get Along enyhén keleties hangulatú témáival. A verzék alatt az akusztikus alap dominál, mintegy kontrasztot képezve a refrénnel, amely a határokon belül maradva, de azért „besúlyosodik”. Nem kellett hozzá sok idő, hogy lemenjek hídba, mert a dal közepén Myles elenged egy akkora jazzes hangulatú gitárszólót, amitől akarva-akaratlan is csúnya szavakkal teli elismerések sorozata hagyta el a szám. Soha jobb albumkezdést!

A Thousand Words eleje (nem meglepő módon) nem kevés Alter Bridge hangulatot hordoz magában, de a refrént már elviszi egy másabb, szellősebb irányba. Nagyon finom és ötletes a dalt gyakorlatilag végigkísérő slidegitártéma, akárhányszor hallgatom valamiért mindig a Pink Floyd-tól a High Hopes jut róla eszembe. A gitárszóló ismét remekbe szabott, rövidsége ellenére van benne tartalom.

Az elsőként bemutatott In Stride az album egyik legnyilvánvalóbb, mondhatni direkt szerzeménye. Még annak ellenére is, hogy a deltablues hangulatú intro után nettó rock n’ rollba vált át a dal. Ez bizony echte koncertre született szám, de amíg nem lehet menni, leginkább csak elképzelni tudjuk, hogyan hat élőben.

Tartja a mondás, hogy a változatosság gyönyörködtet, ezért rögtön következőnek megkapjuk a lemez leghosszabb dalát a címadó képében. A The Ides Of March nem kevesebb, mint 7 és fél percében rengeteg dolog történik, esély nincs rá, hogy elsikkadjon a figyelem. A keserédes intro Myles szinte suttogós énekével szinte rögtön átvált egy direktebb témába és ez a kettősség fent marad a dal kb. feléig. A középrészbe került talán a lemez legszebb gitárszólója, melyet nem is követhet más, mint a hangulat folyamatos fokozása, már-már katartikus állapotig. Hogy aztán a dal vége egy éles váltás után ismét lecsillapodjon, mintegy keretbe zárva azt. Mestermunka.

A Wake Me When It’s Over ismét egy heavy blues alapú szerzemény, ami elől esély nincs elmenekülni, olyan szemét módon képes tapadni a fülbe az első pillanatától fogva. Így a lemez felénél jön rá az ember, hogy mennyit tud dobni egy dalon az élő dob. Anélkül is működőképes lenne, de így megkapta azt a húzást - vagy pluszt - ami magasabb szintre emeli az összképet.  

A Love Rain Down címéhez illően egy lírai darab. Az első pillanatokról azt gondolhatnánk, hogy végig az akusztikus gitár fog dominálni, de amikor másfél percnél bejön a slide, az nettó hidegrázás. Van benne egy fura, már-már keserédes hangulat, ami gyakorlatilag végig kitart. A dal levezetése pedig szintén tanítanivaló.

Ezek után nem lehet meglepetés, hogy az út ismét a blues felé visz vissza. A Tell It Like It Is mondjuk ki TÉNYLEG olyan, amit simán írhattak volna a ’20-as években: hangulatában azokat az időket idézi, amikor Robert Johnson eladta a lelkét az Ördögnek a keresztútnál. Nem egy nyilvánvaló darab, de idővel nagyon be tud ragadni a hallójáratokba és még egy kevés country is került bele mintegy fűszerként. A kedvenc pillanatom, amikor a dal kétharmadánál Myles elneveti az egyik sor végét. Éljen a spontaneitás! 😊

A Moonshot első pillanatainál azt éreztem, hogy a dal simán felfért volna bármelyik Slash-el közös lemezre, némiképp más hangszereléssel simán lehetne belőle SMKC szerzemény. Számomra egyértelműen a lemez egyik csúcspontja, olyan életigenlő hangulata van, hogy simán végig tudnám hallgatni egymás után 5-6 alkalommal. Tudom őrültség, de díjaznám, ha egy jövőbeni turnén bekerülne az öreg cilinderes műsorába. Úgyis van egy énekese, aki szinte tökéletesen tudja hozni mások énektémáit. Apró megjegyzés: egy jó gitárszólót szerintem még elbírt volna a dal. Sebaj.

Amennyiben a Moonshot egy Slash lemezre kerülne, a Wanderlust Begins egy az egyben felfért volna Myles első albumára. Csak akusztikus gitár, minimál dob és Myles hangja. Sokszor mondják, hogy több se kell a boldogsághoz, csak egyszerű dolgok. Ez egy tipikusan ilyen: alapra vett, ugyanakkor álmodozó hangulatzene.

A Sifting Through The Fire a lemez másik optimista dala, ugyanis árad belőle valami megfoghatatlan jókedv, ami képes mosolyra fakasztani az embert. És ha már két bekezdéssel fentebb a gitárszóló hiányáról merengtem, itt a semmiből érkezik egy rövidebb, pattogós hangulatú hangörvény a dal közepén. Ráadásnak pedig egy második a végébe ágyazva. Csak kérni kellett?!

A lemezt záró Worried Mind ugyancsak bluesból fogant, a közepe pedig akkora Clapton, hogy már-már plágium. Maga a dal inkább melankolikus, de mégis van benne valami furán emelkedett hangulat. Nagyon tetszetős, ahogy egyre fokozzák az atmoszférát, a lezárás pedig üvölt azután, hogy ezzel zárják a koncerteket, már tényleg csak egy „Thank you, good night!” sor hiányzott a végéről.

Ezzel tehát a végére értünk március idusának. Ahogy ismét végighallgattam a lemezt és közben írtam, feltűnt mennyire alapos volt a dalok sorrendjének kiválasztása. Az azonos hangulatú szerzemények jól elkülönültek egymástól, ezáltal végig van a lemeznek egyfajta változatossága, vagy fogalmazzunk úgy utaztató jellege. Képes végig lekötni a figyelmet, ami manapság hatalmas fegyvertény. Myles méltán lehet büszke erre a lemezre, a következő alkalomra (remélhetőleg három év múlva) én mindenesetre megszavaztam a bizalmat!