Az arany középút - "Volbeat-Servant Of The Mind" lemezismertető

A legutóbbi két Volbeat lemez után bevallom nem kevés félelem volt bennem, amikor megérkeztek az első hírek arról, hogy a dánok elkészültek a friss albumukkal. A pandémia alatt nyilván megpróbálták kihozni az extra szabadidőből a maximumot, és mint utólag megtudtam a lemez már 2020 végén (!) kiadásra várt. Végül idén december elején jelent meg, és a még nyáron közzétett két dal alapján nagyon úgy tűnt, hogy végleg kénytelen leszek elengedni a Volbeatet.

Hiába nyilatkozta a frontember Michael Poulsen, hogy az eddigi legsúlyosabb anyagukat írták meg, erre az égvilágon semmi jel nem utalt november elejéig. Ekkor ugyanis kiadtak egy újabb előzetes dalt, melynek hallatán azért felcsillant némi reménysugár. Majd nem sokkal később a negyedikként közzétett szerzemény is tetszetős volt, de az eredményjelzőm még így is 2-2-t mutatott.

Aztán december elején, amikor a megjelenés napján megkaptam a CD-t (el sem akartam hinni, hogy időben) és először végighallgattam, jóleső megnyugvás uralkodott el rajtam. Végre nem a levegőbe beszéltek és beváltották az ígéreteket! Az album bő 90% ugyanis brutálisan jó. Ezt vártam tőlük kb. 2013 óta. Nem is szaporítom a betűket, nézzük a dalokat!

A tipikus Volbeat riffel indító Temple Of Ekur hallatán már mosolyogtam, noha egy meglehetősen kétarcú szerzemény. Szinte végig ott van benne a korai Volbeatre jellemző keménység, de a refrén már az újabb, rádióbarátabb zenekart juttatja az ember eszébe. Első néhány hallgatásnál fura volt, de miután X alkalommal lepörgött, azt tudom mondani rá, hogy remekül működik.

Az elsőnek közzétett Wait A Minute My Girl nagyon sokáig nem tetszett. Így egyben hallgatva a lemezt viszont megtalálta a maga helyét. Alap punk-rock téma mézédes refrénnel, semmi extra. A szaxofonszóló és a billentyű sokat dob a dalon, ezek nélkül én szívbaj nélkül fiókba száműztem volna.

A horrorisztikus hangulattal indító The Sacred Stones aztán teljesen más irányba viszi a hallgatót: indulunk a Pokolba. Szinte végig mázsás középtempózás van, Michael énekdallamai is a korai időket idézik, noha a refrén azonnal fülbe ragadós. Ami valahol mókás annak fényében, hogy a dal témája némileg okkult. Az utolsó percnél pedig egy tempóváltás is befurakodik a képbe, amiből a dalt lezáró gitárszóló bontakozik ki.

A Shotgun Blues volt az a fentebb említett szerzemény, aminek hallatán egy kicsit elkezdtem reménykedni. Ahogy megszólal a nagyon bunkó, de ütős gitárriff és hallani a bőgő morgását, kis híján elmorzsoltam egy örömkönnycseppet. Természetesen a refrén ugyancsak dallamhegyekkel operál, de olyan valószínűtlenül illik a nyaktörő témák mellé, hogy egyszerűen nem tudom nem szeretni. Túlzás nélkül az egyik legjobb dal, amit valaha írtak.

Amikor felcsendültek a The Devil Rages On első taktusai, akarva-akaratlan rákerestem, hogy ez miféle Johnny Cash feldolgozás. Nos, ilyesmiről szó nincs, de tény, hogy ilyen típusú Volbeat szerzeményre én nem emlékszem. Sokáig nagyon fura volt, de idővel beérett. Sosem volt tőlük idegen ez az outlaw country hatás, de ennyire mélyrehatóan még nem építettek rá dalt. A hatást tovább erősíti a szintén felbukkanó okkult hangulat.

A Say No More első végighallgatásakor már úgy voltam vele, hogy ha valamit nem rontanak el, ez a lemez engem bizony kilóra meg fog venni. Az egész lemezt figyelembe véve talán a legmarconább darab, kegyelmet nem ismerően gyalulja le az ember hallójáratait. Érezhetően törekedtek a minél töményebb megszólalásra, a refrén is csak annyi dallamot tartalmaz, ami éppen csak kell. A gitárszóló is 10/10-es, akárcsak maga a szerzemény.

A Heaven’s Descent sem lassít, itt is jelen vannak a horrorhangulatok a gitártémákban. A dal felénél egy tempóváltást is közbeiktatnak, amiből a gitárszóló bontakozik ki. Ez a mozzanat erősen az Outlaw… lemezükre hajaz, ami cseppet sem baj, mert szeretem azt a korongot. A végén aztán visszatérnek oda, ahonnan indultak így foglalva keretbe a szerzeményt.

A Dagen Før az egyetlen dal a lemezen, amit szívbaj nélkül kukáznék. Nagyon kilóg az album hangulatából és érezhető, hogy leginkább azért született, hogy a rádióknak is jusson valami. Ez volt a másik dal, amit nyáron közzétettek és azóta sem bírtam megbarátkozni vele. Sajnos semmi kapaszkodót nem találok benne, és tényleg: szeretem a dallamos dolgokat, de ez nem. Nagyon nem. Számomra a két lemezzel ezelőtti For Evigt-hez hasonlóan a legpocsékabb Volbeat szerezmény. Ugorjunk.

Kész szerencse, hogy rögtön itt van a The Passenger, mely ismét felpörgeti a tempót. Jóleső érzés hallani a duplázó dübörgését a szimpla riffek alatt. Nyilvánvalóan a refrén ugyancsak az utóbbi lemezek világát idézi (mint oly sok esetben az albumon), de itt is sikerült olyan precíz módon megtalálni az arányokat, hogy nem lehet nem szeretni. A két perc körül beérkező váltás pedig csont nélkül telitalálat.

A Step Into Light szintén outlaw country hangulattal operál, távolról a The Devil… rokonának is hívhatnánk. Szinte azonos tempóban halad végig, nincsenek kiugró pillanatok a dalon belül. Egynek elmegy, el lehet hallgatni, de ha nem lenne itt, akkor sem tűnne fel a hiánya. Bár azt elismerem, hogy a refrén itt is jól sikerült azért.

Na de aztán a Becoming. Olyan death metalos riffel nyit, amit eddig még nem hallhattunk Volbeat lemezen. (Ez egyfajta főhajtás az idén elhunyt Entombed énekes, a néhai LG Petrov előtt.) Persze fél perc után beérkezik egy standard Volbeat metal téma, amit egy csúfondárosan dallamos refrén követ. Végig magas hőfokon ég a dal, és a végén a gitárszóló alá még visszahozzák azt a zorall témát a dal elejéről.

A Mindlock súlyos középtempózással kezd, de mégis olyan gitártémákkal, ami instant dallamtapadást okoz. A refrén habkönnyű, a gitárszóló (amiből sajnos elég kevés van a lemezen) viszont annál jobban sikerült. A vége felé még némi akusztikus leállás is belefér, de szerencsére nem kirívó módon.

A záró Lasse’s Birgitta a leghosszabb szerzemény a lemezen a maga nyolc percével. Fura mód akárhányszor hallgattam sosem tűnt annyinak. Lassan indul, az igazi sulykolás is egy percnél érkezik egy Mercyful Fate ihlette gitárriff képében. Az első harmadban már egy gitárszólót is kapunk, a refrén pedig itt is a régi Volbeatet idézi. Félidőnél aztán érkezik egy váltás, ahol lefelezik a tempót és még némi keleti hangulatú (!) gitártéma is felüti a fejét. Majd egy újabb gitárszóló után visszatérnek a cséphadaráshoz, hogy aztán az utolsó másfél perc már tényleg csak a levezetés legyen.

A nettó órás játékidejű, nyolcadik Volbeat lemez tehát végre beváltotta a hozzá fűzött reményeket. Akiket hozzám hasonlóan elidegenített az előző két lemez műanyag slágeressége (elismerve, hogy azért azokon is voltak jobb pillanatok), azok újra kedvenceik között köszönthetik a dánokat. Nem mondom, hogy a legjobban sikerült Volbeat albumot kaptuk meg, de tény, hogy ezúttal egy baromi erős dalcsokrot sikerült összekalapálniuk. Csak reménykedni merek, hogy a következőkben is maradnak az arany középúton és a kommerszebb szerzemények mellett ott fognak figyelni a marconább darabok is. Mivel többségében most is remekül sikerült vegyíteni a zenekar két külön arculatát, én megelőlegezem a bizalmat.