Ismét ereje teljében - "Tremonti-Marching In Time" lemezismertető

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem volt bennem félsz Mark Tremonti új szólóalbumát illetően. A legutóbb megjelent 2018-as önálló néven futó produktumnál - A Dying Machine - érezhető volt némi megfáradás, és valljuk be az utolsó Alter Bridge lemez, a 2019-ben kiadott Walk The Sky is meglehetősen gyengére sikeredett. Mármint önmagukhoz mérten. Így aztán volt bennem némi egészséges aggodalom, hogy ezúttal milyen lesz a végeredmény.

Ehhez még hozzájött, hogy a zenekari felállásban is volt némi módosulás időközben. A Mark mellett állandó társ Eric Friedman gitáros ugye alap, és végre csóri Tanner Keegan bőgőst előléptették bérmuzsikusból rendes taggá. A legutóbbi lemezt még feldoboló Garrett Whitlock időközben kikerült a képből, az ő helyét Ryan Bennett vette át.

Az elsőként közzétett dal bizakodásra adott okot, a többit meg direkt nem hallgattam meg, hogy majd egyben, megjelenéskor. Ez nálam egyfajta babona, de utólagosan úgy gondolom jó döntés volt. Főleg, ha figyelembe vesszük, hogy a lemezre került tucatnyi szerzemény összideje alulról súrolja az egy órát, ami azért nem kis odafigyelést igényel.

Azt már a nyitó A World Away első taktusainál hallani lehetett, hogy a hangzásra ezúttal sem lesz panasz: a disszonáns hangulattal kezdődő dal hamar átcsap egy akár tipikusnak is mondható Tremonti thrash riffbe. Már itt feltűnt, hogy ismét csatasorba állította a 7 húros gitárokat, ami ad némi morózusságot a témáknak. Az énekdallamok és a refrén is abszolút védjegyszerű, akárcsak a dal végi tekergélős gitárszóló.

A Now And Forever gyakorlatilag ott veszi fel a gyeplőt, ahol az AWA letette, bár itt egy hangyányit lassabb a tempó. A refrént simán el tudnám képzelni Myles Kennedy hangjával, talán az egyik leginkább Alter Bridge hangulatú szerzemény a lemezen. A szóló ugyan részleteiben leköveti az énekdallamot, de ettől eltekintve szerintem kimondottan jól sikerült.

Az It Not For You volt az elsőként bemutatott dal, és emlékszem már az első találkozáskor is elégedetten hümmögtem. Nagyon pofás az alapakkordok alá játszott kis gitártéma, ami végighalad a refrénen is. A dal közepén aztán beérkezik egy tempóváltás, amely majdnem a végéig kitart. Ahol ismét egy rövid, de velős szólótétel kapott helyet. Elismerem, jól választottak albumfelvezetőt.

Na de aztán…Már a Thrown Further kezdő taktusainál sejteni lehet, hogy itt valami történni fog. Akkora nyakficamító riffet sikerült ebbe a dalba kanyarítani, hogy ha ezt koncerten hallanám, garantált az egy hetes nyakmerevítő. Persze a refrén itt is instant tapadós, de az igazi királyság a szám felénél beérkező (nagyon-nagyon) enyhén black metalos (!!!) hangulatú téma. Az meg már csak hab a tortán, hogy egyenesen két gitárszólót is beleszuszakoltak a dalba. Kétségkívül a lemez egyik legerősebb szerzeménye.

A Let That Be Us ha lehet rádob még egy lapáttal, ez első hallgatáskor elnyerte az album legzorallabb dala nevű képzeletbeli díjat. Ebben a formájában tuti nem férne fel az AB lemezekre, annak ellenére sem, hogy ott is akadnak keményebb kötésű dalok bőven. Csak itt sikerült kissé tovább szélesíteni a határokat. Eddig tehát úgy száguldottak át a hallgatón, mint egy gyorsvonat.

Az első pihenő a The Last One Of Us képében érkezik el, aminek – nem vicc – akad némi Alice In Chains hangulata. Legalábbis az akkordozásról és az azt kísérő gitártémáról valamiért Jerry Cantrell munkássága jutott eszembe. Középtájt egy enyhe leállós, elszállós betét is belefért, és itt vált nyilvánvalóvá, hogy Márkó mennyit fejlődött éneklés tekintetében. Egyébként az egész lemezen több helyütt is fülbeötlő volt a billentyűk/samplerek jelenléte. Szerencsére annyira nincsenek előretolva, mint a legutóbbi AB korongon, cserébe extra színezetként jól működnek.

Pihenő vége, az In One Piece megint felér egy tökönrúgással. Hogyha már ennyire bőszen osztogatjuk a képzeletbeli díjakat, akkor a legjobb riff nyertesével itt találkozhatunk. Ami furcsa mód nem a fő motívum, hanem a verzék alatti, ugyancsak nyaki izomhúzódást elősegítő gitártéma. A dal közepi elszállós betét után egy szépen felépített gitárszóló a jutalom, tanítani való, ahogy a legsúlyosabb hanghalmozások közben megáll egy-egy szépen kitartott hang erejéig.

Az Under The Sun ismét egy árnyalatnyival lágyabb húrokat penget, hangulatában valamiért a Load korszakos Metallica jutott róla eszembe. Elvontsága ellenére mégis van benne valami lehetetlenül slágeres, és még a gitárszóló is kimaradt! Ettől eltekintve simán működőképes, nekem instant meglepetés volt.

Amennyiben az előbb azt a kifejezést használtam, hogy egy árnyalatnyival lágyabb, úgy elérkezett az idő az „elpuhulásra”. (Kéretik a szó jó értelmében érteni!) A Not Afraid To Lose ugyanis egy vérbeli Tremonti líra, annak minden velejárójával: ujjal pengetett tiszta tónusú gitár, nagyívű refrén, szívfacsaró melódiák. Egy teljesen OK szerzemény, de valahogy mégis ott motoszkál a fejemben, hogy ezt már hallottam a debütáló AB lemezen, és akkor, ott az a dal sláger lett.

A fenyegető hangulattal induló Bleak aztán visszaránt minket a komor valóságba, pedig csak bő egy perc után lépnek rá a torzítóra. Elismerem sokáig kellett barátkoznunk, nem véletlenül kerülhetett az album végére, de idővel megadta magát. A legjobb pillanatait az utolsó bő 55 másodpercre tartogatják, amikor kicsit megcsavarják a dal végét.

Aki a Would You Kill cím alapján nem mondta volna meg előre, hogy milyen lesz a dal, az hazudik. Nem meglepő mód egész pályás letámadással indítanak, bár a refrén itt is inkább arénarockosnak mondható. Furamód jót tesz neki ez a kettősség, a második fele meg igazi „ereszdelahajamat”: kis túlzással egy összefüggő másfél perces gitárszólóval gyalulják le a gyanútlan hallgató még ép hallóidegeit.

A lemezt záró címadó, azaz a Marching In Time egy hét és fél percesre hizlalt monstre szerzemény. Aminek a jó ismérve, hogy nem tűnik annyinak, mint amilyen hosszú. Nos ez itt is abszolút fennáll. Persze az elején nyilván a Blackbird-re sikerült asszociálnom, de aztán valahogy sikerült ezen túllendülni. Három perc után ugyanis érkezik egy teljesen más hangulatú, egyben igen combos riffzuhatag, hogy rögtön utána teljes akusztikusba váltson a dal. A végét persze ismét rendesen megküldik: Mark ujjai még utoljára végigszaladnak párszor a fogólapon, hogy fokozatosan elhalkulva befejeződjön a szerzemény és egyben a lemez is.

Lássuk be, ez egy baromi jó album lett. Nem tudom mennyire volt hatással a végeredményre, hogy nem lehetett turnézni, de ahogy a kolléga Myles Kennedy is egy remekbe szabott anyaggal ajándékozott meg minket év elején, úgy Mark Tremonti is simán átvitte a lécet. A debütáló Tremonti lemez az All I Was óta én személy szerint ezt tartom a legjobbjának (nem idekeverve most az Alter Bridge korongokat). Szóval bőven van okunk bizakodni, hogy a jövőre érkező AB7 ugyancsak méregerősre sikerüljön!