Virágkarnevál - "Avantasia-A Paranormal Evening With The Moonflower Society" lemezismertető

Nem újdonság, hogy az Avantasia projekt mögött is egy ember áll, esetünkben a német vonalon korábban sikeres Edguy frontembere, Tobias Sammet. Mivel az Edguy egy jó ideje parkolópályára került, jelen állás szerint úgy nézünk ki, hogy a „melléktermékként” indult Avantasia került a középpontba. Szinte hihetetlen, de a nemrég megjelent irdatlan című A Paranormal Evening With The Moonflower Society (ezt még egyszer le nem írom!) lemez már a kilencedik a sorban.

Tobias is átlag három évente szabadít ránk egy új művet, és mivel nem klasszikus zenekarról beszélünk, hagyományosan vendégek tömkelegével készül el az aktuális album. Ezúttal sem hazudtolta meg magát, a 11 dalból 10-ben ismét első ligás énekeseket sikerült odakényszerítenie a mikrofon elé. Hozzátenném a maga 54 percével ez a legrövidebb Avantasia lemez, ami jó pont, mivel kb. minden lemezüknél azt éreztem, hogy egy icipicit túúúúlságosan hosszú lett. Ezúttal tehát egy kompaktabb végeredmény a jutalmunk.

Az albumot finom zongoratémával indító Welcome To The Shadows az egyetlen, ahol Tobias egyedül viszi a műsort, de sokszori hallgatás után sem gondolom, hogy bárki is hiányozna innen. A dal csak néha-néha robban be, végig megmarad az ingadozás a lágyabb és a harapósabb részek között. A refrén dallamai kitörölhetetlenek, a gitárszóló pedig inkább csak színezésként van jelen. Amolyan tipikus albumnyitó számmal van dolgunk, ami beindítja a sztorit.

Mivel ugyebár minden Avantasia lemez egy komplett történetet mesél el. A részletekbe nem megyek bele, mert akkor sosem végeznénk, ezt a részt szépen fedezze fel mindenki önmaga. 😊 A másodiknak érkező The Wicked Rule The Night egy echte deutsche power metal darab irgalmatlan kétlábdobokkal és brutál riffeléssel. A Primal Fear énekes Ralf Scheepers süvölt a dalban, remek duettet prezentálnak Tobival. A gitárszóló pedig az egyik legjobb a teljes albumot figyelembe véve.

A Kill The Pain Away operás introja árulkodó, itt nem mást találunk mikrofonvégen, mint a Nightwish énekesnő Floor Jansen-t. Jól áll neki ez a könnyedebb, rockos darab, noha szerencsére nem fogja vissza magát, rendesen kiereszti a hangját. A refrén itt is zseni, annak ellenére is, hogy Tobias nagyon a háttérbe került. Bár valljuk be Jansen asszonyság mellett nem is lenne sok esélye.

A The Inmost Light-ban egy régi harcostárs/példakép a vendég, nevezetesen az aranytorkú Michael Kiske, aki egy ideje már ismét a Helloween frontembere. Misi adottságait kár ecsetelni, még mindig elképesztő módon repeszt, legyen szó középtartományról, vagy sztratoszférát érő magasakról. Ez ugyancsak egy erőteljesebb szerzemény, a három és fél perc alatt egy pillanatra nem engednek a sebességből. A szóló itt is tetszetős, és a dalhossz is ideális, hogy ne érezzük soknak.

A Misplaced Among The Angels egy kvázi ballada, melyben ismét Floor Jansen orgánumával találkozhatunk. Zongora adja az alapot, a gitárok inkább a háttérben húzódnak meg, úgy igazán csak a refréneknél és a dallamos szólónál érezni a jelenlétüket. Magát a dalt nem mondanám rossznak, bár a hűha faktor itt elmaradt. A másik Floor-al készült szerzemény nekem speciel jobban tetszett.

Az I Tame The Storm akkor már sokkal bejövősebb, kezdve a dallamos gitárintroval. A végig nagyívű szerzeményben ismét egy hatalmas torok, Jorn Lande tűnik fel, aki már több Avantasia lemezen is szerepelt. Noha végig olyan érzésem van, hogy hallottam már ezt a dalt, mégsem tudom bántani, mivel remekül összerakták. Amikor az Avantasia nagy ritkán koncertezni indul, én a következő turnén helyből nyitódalnak választanám.

A Paper Plane ismét egy lassabb, érzelmesebb darab, mely egyben szívszorító is. Ugyanis a dalban a Pretty Maids legenda Ronnie Atkins van Tobi segítségére, akinél néhány évvel ezelőtt elég súlyos betegséget diagnosztizáltak, emiatt nem tudni mennyi ideje van még vissza. A dal nem követeli meg a rekesztő éneket, itt csak a tiszta hangszínét használja, de nyilván azt is hiba nélkül. Remélni merem, a következő albumon is hallhatjuk még énekelni.

A Moonflower Society egy teljes retro, ’80-as éveket idéző szerzemény, és mint olyat, hát helyből imádom. A Magnum énekes Bob Catley szintén visszatérő vendég, és ezúttal is egy erősebb szám a jutalma. Zseni, ahogy Tobival adogatják egymásnak a sorokat, a refrénben pedig egyszerre viszik a vokált több szólamon. Az egyik kedvenc dalom a lemezről.

A Rhyme And Reason rögtön tudatja velünk mi várható, ugyanis eszelős sebességgel indít. A Mr. Big énekes Eric Martin énekét nem feltétlenül egy ilyen dalba vártam volna, de meglepően jól passzol a kő metal témák fölé az orgánuma. A verzéknél persze visszavesznek egy hangyányit, de a refrén kíméletlen. Ugyancsak egy erősebb dal, fura mód a lemez második felére pakolták a jobb pillanatokat.

Miként az a Scars esetében is adott. Itt az ex-Queensryche énekes Geoff Tate az aktuális tettestárs, és hangulatra olyan a szerzemény, hogy bármelyik Rocky film betétdalának elmenne. Pedig nem ég túl nagy hőfokon, épp csak annyira pöccentik be a nagyívű refrénnél, mint Stallone az első jobbhorgot tíz bekapott ütés után.

A zárás a monumentális Arabesque-nek jutott a maga 10 percével. A skót dudával (!) indító monstrumban Kiske és Lande énekel Tobi mellett, és hát amit ezek hárman összesüvöltenek, nos…igen. A címből kitalálható, hogy adott némi keleti hangulat a dalban. Hossza ellenére nem fullad unalomba, köszönhetően az okos felépítésnek, meg mert hat percnél belepakoltak egy váltást is. Az utolsó perc igazi zenei kakofónia, amihez már kvázi elfogytak a szavak.

Így nem is szaporítom sokáig az írást, én úgy vagyok összességében ezzel a lemezzel, hogy jó ideje nem szórakoztam ilyen jól egy Avantasia album hallgatása közben. Noha minden lemeznek megvannak a maga nagy pillanatai, úgy érzem ezúttal több jól sikerült darab került ki Tobias műhelyéből. Emiatt már most optimista vagyok, hogy mit gurít majd legközelebb a jubileumi tizedik nekifutásra. A bizalom adott.