Megalománia a csúcsra járatva - "Red Hot Chili Peppers-Return Of The Dream Canteen" lemezismertető

Egy kósza pillanatig nem gondoltam, hogy idén még új Red Hot Chili Peppers lemezről fogok írni. Elvégre alig fél év telt el, hogy megjelent a gitáros John Frusciante visszatérését prezentálandó Unlimited Love album, erre máris itt van a kvázi második része. Nem túlzás ez a kifejezés, hiszen vetésforgóban lehetne cserélgetni a dalokat, kb. majdnem hasonló lenne a lemezek hangulata. Na de tegyük fel a kérdést: kellett nekünk ez az album, szükség volt rá?

Röviden, tömören: nem feltétlenül. Már az előző is maratoni hosszúságú volt a maga 17 dalával 73 percben, erre ezt most megfejelték még 17 szerzeménnyel és 75 perces játékidővel. Nyilván már azon a szinten vannak, hogy teljesen mindegy mit csinálnak, a bukás réme nem fenyegeti őket, hiszen egy fanatikus réteg így is úgy is meg fogja vásárolni a lemezt. Plusz az idei stadionturné helyszíneire is rekordidő alatt fogytak el a jegyek, szóval…

Szóval nézzük a lemezt. Ami rögtön az elsőként bemutatott Tippa My Tongue című dallal nyit. Teljesen más a hangulata, mint anno a Black Summer-nek, míg az azonnal megvett kilóra, ezzel azért szükség volt néhány randira. Egy sokkal lazább hangulatú, már-már elszállós szerzemény, benne Anthony Kiedis néhol fülsértő (fél)énekével.

A Peace And Love szolid dob-basszus grooveal nyit, gyakorlatilag erre húzzák fel az egész szerzeményt. Gitár nem sok van benne, cserébe az énekdallamok itt egész pofásra sikeredtek.

A Reach Out kezdete nem ígér sok jót, de 40 másodperc után érkezik az öröm, ugyanis John Frusciante úgy fest rátalált a torzítópedáljára. Legalábbis a refrének erejéig. Lendületének köszönhetően ez az egyik legjobb pillanat a lemezen.

Az Eddie első taktusairól azt hittem a By The Way-t írták újra, de egy teljesen más stílusú dallal lesz dolgunk. Ez is egy úgymond feelingtörténet, olyan semmi extra, de tök jók benne a Hendrix ihlette színezések. Végre egy gitárszóló is akad a lemezen, de inkább tűnik egy félvállról odavetett improvizációnak, mintsem teljes értékű szólónak.

A mesés című Fake As Fu@k (mé’ nem írtátok ki b+?) is altató taktusokkal indul, de egy percnél érkezik egy funkys gitártéma, aki végre megdolgozza a hallójáratokat. Még fúvósok is előkerülnek, a dal végén pedig egyszer csak jön egy váltás a semmiből. Furcsa kettősség, de jól veszi ki magát összességében.

Bella. Ismét egy női név, hát mi folyik itt Anthony?! Ez sajnos az unalmasabb pillanatok közé tartozik, ugyanis szinte semmi érdemleges nem történik benne, olyan csendben ér véget, ahogy kezdődött. Erre mondják, hogy töltelékdal.

A Roulette egy fokkal jobb, köszönhetően az ötletes gitártémáknak. Meglehetősen alapjáraton zakatol végig, de néha-néha sikerül belecsempészni egy jobb pillanatot, így nem fullad unalomba.

A My Cigarette diszkós kezdésénél néztem, hogy ez mi akar lenni, amire a kissé blőd énektéma is rátett egy lapáttal. A gitárt itt is meglehetősen alapra vették, ezt a dalt konkrétan a dobra és az énekre hegyezték ki. A végén a szaxofonszóló legalább jó, de így a lemez felénél elgondolkoztam, hogy lehet mellékelniük kellett volna némi hallucinogént, az élvezeti érték növelése érdekében?!

Az Afterlife-nál végre kicsit felpörgetik a tempót, ez tulajdonképp egy tipik dallamos Csili darab, benne a lemez legtrehányabb „szólójával”. Hallgatás közben komolyan elkapott a félsz, hogy az öreg John ismét rákapott a herkára, mert tisztán egy ilyet lemezre venni…NA.

A Shoot Me A Smile szintén a jobban sikerült dalok közé tartozik, köszönhetően a brutál erős refrénjének. Szépen elzakatol, középtájt még egy kisebb kiállás is akad, de épp csak annyi időre, hogy egy pillanatra felrázzon.

A Handful hangulatra nekem valamiért a megboldogult ’60-as éveket hozza vissza. Szépen ellötyög, fúvósok is színeznek, és egy visszafogott gitárszóló is előkerül. Olyan semmi extra, de rossznak nem nevezném.

A következő szám címe The Drummer. Én simán azt hittem képesek egy dobszólót felvenni, de tévednem kellett. Jól indul, a refrén pedig kvázi hippizenében gyökeredzik. Szerencse, hogy félidőnél vesznek egy enyhébb kanyart, de nem sokkal később visszatérnek a kiinduláshoz. Érdekes, maradjunk annyiban.

A számomra toronymagasan legjobb dal a Bag Of Grins, ez egy igazi energiabomba, amire nagyon nagy szükség volt a sok lötyögős szerzemény után. Alapból nyomasztóan indul, és amikor a refrénnél berobbannak a hangszerek az enyhébb katarzis. A felénél itt is tesznek bele egy csavart, de szerencsére hamar visszatalálnak a súlyos gitárokhoz.

A meglehetősen böszme című La La La La La La La La nekem kb. a lemez mélypontja. Legjobb dal után legrosszabb, mondhatni törvényszerű. Fogalmam sincs mi volt az elképzelés, arra tudok tippelni, hogy egy simogató szerelmes dalt akartak írni, épp csak olyan lapos az egész, mint az Alföld.

A Copperbelly hál’ Isten visszaadja kicsit a hitet, de itt is várni kell a refrénig, hogy valami érdemleges történjen. Ez a kettősség végig kitart, és ide is egy kemény drog ihlette rövidebb „gitárszólót” sikerült varázsolni. Ennek ellenére azért tetszetős dal.

A Carry Me Home igazi felüdülés, amolyan igazi bluesban gyökeredző, húsos riffel nyit. A verzék itt is visszafogottak, cserébe a többi rész tömve van jobbnál jobb gitárrészekkel. Amolyan albumvégi elfeledett gyöngyszem lesz a dal sorsa hosszú távon. Ami meglehetősen kár.

A záró In The Snow egy érdekes kísérlet, egy igazi hangulatdarab. Nagyobb részt elektronikus elemekre épül, ami az album utolsó dalaként teljesen jól helyt áll. Anthony szám végi kántálása ellenére is. Legalább sikerül jó szájízzel befejezni a lemezt, noha a késztetés nincs meg, hogy azonnal újraindítsam.

Hosszú lett ez az album na. Az Unlimited Love-hoz képest szerintem sokkal homogénebb, megmarad egyfajta nyugdíjas tempón, és csak néha-néha mer bevadulni. Nem kétlem, biztos élvezték az (újra) közös zenélést, és ezt a világ tudtára akarták adni. Biztos lesz, akinek kellemes pillanatokat fog okozni, de jelen állás szerint én nem sűrűn fogok késztetést érezni arra, hogy sűrűn végighallgassam. Jutalomjáték ez, csak sokszor eltűnődöm: akartam én ezt az ajándékot?!