Legyen tánc! - Volbeat (2022. november 5. Budapest)

november 07, 2022

Legyen tánc! - Volbeat (2022. november 5. Budapest)

Fogalmam nincs mitől, de néha olyan érzésem volt, hogy ez az este el van átkozva. Annyi biztos, a közelmúltból nem emlékszem egy koncertre sem, aminél ennyi kérdőjel villogott még az előadást megelőző napokban is. Végül szerencsére jól sült el a történet, és ha nem is igazi diadalmenetként fogunk rá visszaemlékezni, azt elmondhatjuk, hogy az egyik legszórakoztatóbb eseménynek lehettünk szem- és fültanúi.

A problémák ott kezdődtek, hogy a koncertet eleve a Barba Negraba szervezték meg. És hiába készült el (nagyrészt) Csepelen, az új kb. 3000 fő befogadására alkalmas létesítmény, a Volbeat-nek ez akárhogy nézve, de rohadtul kicsi. Igaz, hogy 2013-ban közel sem volt teltház a PeCsa-ban, viszont azóta rengeteg víz lefolyt, és Michael Poulsen csapata roppant mód kinőtte magát. Headliner fellépők fesztiválokon, arénaturnék, kell ennél többet mondanom?!

Noha a Papp László bizonyosan nagy lett volna nekik, azt elismerem, hogy jó ötlet volt áttenni az estét a MVM Dome-ba. Ami ugyan 20000 férőhelyes, de ezek nagy része ülőhely. A felső lefüggönyözött részeket nézve saccra olyan 6-8000 főre kalibrálhatták az estét, de ez tényleg csak egy hasraütésszerű szám. (Hadd tegyem hozzá: tőlünk néhány kilométerre, Bécsben duplázni fognak a Stadthalle-ban, csak hogy érzékeltessük a különbséget.)

A koncert végleges helyszíne, az MVM Dome

A legnagyobb gond az a tájékoztatás majdnem teljes hiánya volt, illetve a félreérthető kommunikáció a szervezők részéről. Hiába a koncert áthelyezése, a jegyek úgy álltak rendelkezésre, mint a mesében: hol volt, hol nem volt. Az eseménynél kérdések áradatával lehetett találkozni, illetve magam is többször próbáltam írni a megadott e-mail címekre, illetve telefonon érdeklődni: vagy nem tudtak infót adni, vagy épp csak hetekkel később sikerült. Végül meglett a jegy, de fú. Még egyszer ilyet soha.

A koncert napján nagy „örömömre” meglehetősen zord időjárás fogadott, és mivel lövésem nem volt a helyszínt illetően, ezért időben elindultam. Leszámítva az erős széllökéseket, meg a szokásos pesti csúcsforgalmat, viszonylag könnyen sikerült megérkezni a célhoz, csak a parkolóknál keveredtem meg egy kicsit. (Azt mondjuk jó ötletnek tartom, hogy előre meg lehetett venni a helyet.) A biztonságiakkal való activity után törekvéseimet siker koronázta, ugyanis meglett a beengedés helye, így nem maradt más vissza, mint kedvenc időtöltésem: a várakozás.

Ahogy teltek a percek kezdtek szépen gyűlni az emberek, és mivel speckó jegyem volt, nem kellett a tömegnyomortól sem tartani. Kissé átfázva, 17:15-kor végre beengedtek és a szokásos szeánsz után (ruhatár-mosdó-büfé-merch pult) úgy tizenketted magammal bementünk egy elkülönített helyiségbe, ahova a zenekar kijön majd a koncert előtt. Persze kicsit várni kellett, addig is beszélgetéssel telt az idő. Miután végül befutottak gyors lementek a közös fotók, begyűjtötték az aláírni valókat, amikért koncert után mentünk vissza, és elkezdődött egy kérdezz-felelek. Valamiért a többség meg volt szeppenve, belőlem meg sorra jöttek elő a kérdések, így állt elő az a kissé abszurd helyzet, hogy szerintem az idő 80%-ában én beszéltettem a zenekart. Mikor megkérdezték, hogy van e még kérdés, teljes fapofával odaböktem, hogy mennyiért dobnak meg egy pengetővel. Michael Poulsen kivett egyet a zsebéből, és mondta, hogy tessék, akár ingyen is. 😊

Bad Wolves

Miután lezajlott ez a bő 20-25 perces előjáték, mehettünk a koncertterembe, ahol lassan, de biztosan (inkább lassan) gyülekezett a nép. A zenekar ezen a turnén használ egy úgynevezett Parasite Pit nevű kör alakú kifutót, ahova kb. 120 ember fér be, és ide sima állójeggyel nem lehet bejutni. Na most úgy volt, hogy a hely méretei miatt itt nem lesz ilyen, – a zenekar weboldalán is így szerepelt – erre bent azzal szembesülünk, hogy mégis sikerült felhúzni azt. Juhú! Felmérve a terepet rá kellett jöjjek, hogy a színpad NAGYON közel van, ahol álltam konkrétan fel tudtam tenni rá a kezem.

Amikor 19:00-kor az első előzenekar a modern metalos vonalon mozgó Bad Wolves kezdett, még meglehetősen foghíjas nézőtérrel találták szembe magukat, így igencsak hajtaniuk kellett, hogy meggyőzzék a nagyérdeműt. Mivel tavaly énekest cseréltek, pláne éghetett bennük a bizonyítási vágy és becsületükre legyen mondva, igyekeztek kitenni a lelküket a színpadon. Noha csak néhány dalt ismertem tőlük (amiből az egyik feldolgozás), arra jó volt ez a hét számos program, hogy rászánjam magam az ismerkedésre az eddigi három lemezükkel. Rövid szettjükben nyilván tutira mentek, és nem mondok meglepőt, ha a legnagyobb ovációt a The Cranberries (Zombie) átirat váltotta ki. (Tudod, biztos megvan: injoheeeeed) A kissé csapnivaló hangzás ugyan valamennyit rontott az összképen és egyelőre Daniel „DL” Laskiewicz sem tűnik olyan karakteres frontembernek, mint elődje Tommy Vext, de meglátjuk mit hoz a jövő.

Egy gyors átszerelést követően 19:45-kor már színpadon volt az este következő fellépője a Skindred. Noha többször próbálkoztam a zenéjükkel, továbbra is úgy vagyok vele, hogy itthon a büdös életben nem állnék neki magamtól ezt hallgatni, de készséggel elismerem, hogy remek hangulatot csaptak a lassan gyarapodó közönség hathatós segítségével. Az olyan dalokkal, mint a That’s My Jam, a Kill The Power vagy a Warning nehéz volt luftot rúgni, és itt konstatáltam, hogy élőben mennyivel jobban működnek. Az apró termetű frontember Benji Webb pedig egy igazi jelenség, egy másodpercre nem engedett unatkozni senkit, folyamatos volt a kontakt a jelenlévőkkel. Ha saját koncerten nem is, de hasonló minőségben máskor is simán megnézném őket.

Skindred

A lepakolás után végül megpillanthattuk a színpadot teljes valójában, és itt nem tudtam nem elismerően hümmögni, a dánok ugyanis impozáns emelvényt rittyentettek össze. Noha nem nehéz rájönni honnan az inspiráció (segítek: M-el kezdődik és etallica-val végződik) egy szó nem érheti a ház elejét. A kiírt kezdést óramű pontossággal tartva 21:00-kor csendült fel az intro, és egy percen belül színpadon volt a Volbeat!

A nyitó dal szerepét az egyszerre energikus, ugyanakkor pazar dallamokkal operáló The Devil’s Bleeding Crown kapta, ami kellőképp felfűtötte az ekkorra szépen megtelt csarnok hangulatát. Már itt az elején kétszer körbefutották a rámpát, és szünet nélkül mentek tovább a bólogatós-hadarós Pelvis On Fire azonnal táncra hívó ütemeivel. Na pont a hasonló dalok miatt (is) lehet nagyon szeretni a Volbeat-et. Mondom ezt annak ellenére, hogy az utóbbi lemezek azért hagytak némi kívánnivalót maguk után.

Nem úgy a tavaly kiadott legutóbbi, melyet ez a turné hivatott bemutatni, és a harmadiknak érkező Temple Of Ekur kezdte meg a prezentálást. Lemezen nem fogott meg azonnal, itt azonban simán elvitt magával. A Lola Montez gyakorlatilag borítékolható volt, én örültem is neki nagyokat, mivel ebben van az egyik kedvenc gitárszólóm. A Last Day Under The Sun kezdő taktusainak már kevésbé, ez ugyanis nekem már sokszor túl szirupos, így itt inkább csak szolidan figyelgettem.

Volbeat

A Fallen viszont ugyancsak nagyot ment (ha visszaemlékszünk ez volt az első nagyobb slágerük, ahol már érezni lehetett némi zenei puhulást), ezt bármikor szívesen veszem tőlük, mert egy kerek, szép szerzemény. Némi közönségüdvözlés és akusztikus I Only Wanna Be With You idézés után aztán sorra érkeztek az én pillanataim, innentől ugyanis 90%-ban álomszerű volt az előadott dallista. Kezdve a Johnny Cash ihlette Sad Man’s Tongue-al, amivel anno megismertem őket, ez a fénysebességgel száguldó energiabomba még mindig kilóra megvesz.

Folytatva a sort a szintén új lemezes Wait A Minute My Girl című bugival, ahol a zongora és a szaxofon is előkerült, az alig több, mint két perces szerzemény kiválóan alkalmas arra, hogy eldobd az italod és nekiállj csörögni. A Black Rose nekem mindig is egy inkább csak OK, mintsem jó dal volt, így különösebben most sem dobbant meg tőle a szívem. (Apró közjáték: itt volt egy össznépi hepibörzdéj a gitáros Rob Caggiano-nak, aki a napokban ünnepli a születésnapját.)

Nem úgy az azt követő Shotgun Blues – Seal The Deal kettőstől, ahol sikerült begyűjtenem egy szolidabb nyakfájást, illetve hangvesztést. Azért megmutatták a fiúk, hogy még mindig bennük van a metal is, amire ez a két dal volt az ékes bizonyíték. Már ezért megérte az este. Az ugyancsak új lemezes The Devil Rages On-ról úgy gondoltam nem épp koncertdarab, de vazze’! Akkorát szólt élőben, főként a „Master in the valley, can you hear me?” kiállás a végén, hogy a hideg rázott.

A turnén nálunk debütált a westernes hangulatú Lonesome Rider, ami örömteli ugyan, tetszett is, de amikor másnap megláttam, hogy pont az új albumos kedvencemet a Say No More-t cserélték be rá, belül elmorzsoltam pár könnycseppet. A nyúlfarknyi, alig egy perces Slaytan (na vajon ki inspirálta a címet?!) szintén nálunk volt először porondon, mintegy felvezetve a rendes műsoridőt záró ugyancsak nagy kedvenc Dead But Rising mázsás riffjeit.

Pirosfehérzöld

Ekkor tartottunk úgy 75 percnél, ami nem valami sok, ezért reménykedtem egy combosabb ráadásban. Nem is hazudtolták meg magukat, négy dalt szuszakoltak be az utolsó blokkba. A horrorisztikus The Sacred Stones úgy szint horzsolt, míg a Die To Live ismét beletette az ütemet az alsó végtagokba. A legnagyobb ovációt ugyanakkor a For Evigt kapta, és biztos velem van a baj, de az egyetlen daluk, amit egyszerűen képtelen vagyok befogadni. Kész szerencse, hogy a záró Still Counting (ős)sulykolása segített, hogy nagy mosollyal jöjjek ki a teremből.

A teljes játékidő így 100 percre rúgott, ami abszolút rendben van, noha még simán képes lettem volna elhallgatni őket. Az előadás mellett ejtsünk szót a külsőségekről is: a már említett színpadkép lenyűgöző volt, mind kinézetét, mind felépítését tekintve. A fények pazarul néztek ki, a vetített animációk és élő képek pedig sokat dobtak a látványon. Persze volt konfettieső és piros-fehér-zöld szerpentineket is kilőttek, amivel simán kenyérre kenték a jelenlévőket.

Körülnézve nem volt nehéz észrevenni, hogy már több generáció is jár Volbeat-re, az egészen fiataloktól kezdve a deres halántékúakig minden korosztály képviseltette magát. Az egyetlen kvázi negatívum, amit felhoznék, az az első négy lemez gyakorlatilag teljes hanyagolása, mindössze a három kihagyhatatlan dal (Sad Man’s Tongue – Still Counting – Fallen) van itt mutatóban. Legközelebb remélem mernek nagyobbat meríteni az életműből, noha érthető, hogy valamennyire biztosra akarnak menni a dalokat illetően. (Az új albumból való alapos merítés azért valamennyire kárpótolt!) Ez azonban nem kritika, csak észrevétel, és ha legközelebb is ugyanezzel a műsorral jönnének, én legközelebb is ott lennék a közönség soraiban. Időben megvásárolt jeggyel.