Erőnek erejével - Mammoth WVH, Halestorm, Alter Bridge (2022. november 14. Budapest)

Jól példázza mennyire máshogy működnek idehaza a dolgok, hogy erre a koncertre még két nappal előtte is vígan lehetett jegyet vásárolni. Persze tudom, ellenpéldának ott volt bő két hete a Volbeat koncert, ahová meg elfogyott az összes belépő, de ez most egy picikét más kávéház. Kezdve azzal, hogy olyan brutálisan erős összeállításban zajlott ez a turné, ami kis túlzással párját ritkítja a mai mezőnyben.

Majd folytatva azzal, hogy határunktól alig néhány km-re, Bécsben, a Stadthalle-ba hirdették meg az aktuális turnéállomást. A magyarországi koncertpiac mindig is furán működött, ezt több szervező is nyilatkozta, ami a szomszédban laza teltház, nálunk simán lehet ordas nagy bukta. Az öt évvel ezelőtti, legutóbbi hazai Alter Bridge jelenés után nem volt sok illúzióm, de az összeállítás miatt bíztam benne, hátha.

A koncert napján ködös, ugyanakkor viszonylag jó időt fogtunk ki, sötétedés után kezdett némileg hűvösebbre fordulni az időjárás. A 18:00-as kapunyitás előtt egy órával még alig 50 ember lézengett beengedésre várva, így fordult elő, hogy még kordonokat sem készítettek ki kedvenc biztonsági embereink. Ennek fényében tükörsimán bejutottunk, és belépve a küzdőtérre egy lefüggönyözött, elfordított színpaddal felálló teremmel találtuk szembe magunkat.

A gyors ruhatár-mosdó-büfé kombó után sokat nem kellett várni, mivel a kezdést 19:00-re kalibrálták. Beszélgetve a biztonságiakkal, elmondták, hogy kb. 2500 jegyet adtak el, ami még felezett térnél sem mondható valami soknak. Kezdés előtt körbesandítva ugyanaz a látvány fogadott, mint öt éve: középen egy erősebb mag, a két szél meg tök üres.

Mammoth WVH (A képen Wolfgang Van Halen)

Hamar túltettem magam ezen az anomálián, amikor felcsendült az első zenekar, a Mammoth WVH introja. A meglehetősen fura név nem mást rejt, mint Wolfgang Van Halen-t, a néhai gitármágus Eddie Van Halen fiát. Sokszor láttunk már olyat, hogy a zenészek csemetéi is ugyanezen a pályán indulnak el, itt azonban az üdítő kivételt voltunk hivatottak látni. Wolfgang ugyanis egymaga letett az asztalra egy olyan lemezt a tavalyi év folyamán, hogy arra a mai napig nem győzök rácsodálkozni. Minden hangszert egyedül játszott fel, és olyan frissesség áradt a dalokból, amire már nagyon nagy szükség volt.

A koncerthez persze társakat kellett találni, és sikerült összeraknia egy meglehetősen ütőképes felállású zenekart. Az egyik gitáros, illetve a bőgős személye ismeretlen volt előttem (név szerint Jon Jourdan és Ronnie Ficarro), viszont a doboknál a Mark Tremonti zenekarában is megfordult Garrett Whitlock villantott ránk brutális grimaszokat, a másik gitáros pedig a Slash bandájában játszó Frank Sidoris volt. A fél órás szettbe hét dal fért bele, ami pont a lemez felét teszi ki, és szerintem nem vagyok egyedül a véleményemmel, hogy simán meghallgattam volna az egészet.

Wolfgang már ott megnyerte magának a jelenlévőket, amikor az elején egy tökéletesen kiejtett „Jó estét Budapest”-el köszönt be, amit meg a többiekkel együtt zeneileg produktált az...huh! A lehetőségekhez mérten jól belakták a színpadot, főként a basszeros Ronnie élte a showt, de a legtöbb szem értelemszerűen Wolfgang-ra szegeződött. A srác pedig bizonyított: gitározásban ha akarná sem tudná letagadni ki volt a mestere, pluszban még a nehezebb énektémákat is lazán hozta, a többiek hathatós vokálozásával kiegészítve. A dalok közül persze az egyértelműbbek adták a műsort, a Mr. Ed, a Think It Over, vagy a szólókkal felhizlalt Don’t Back Down echte koncertdalok, de a leghidegrázósabb pillanatok egyértelműen az Eddie-nek írt Distance alatt jöttek el. Remek bemutatkozás volt ez, merem remélni, hogy idővel egy saját klubbulin is láthatjuk őket a közeljövőben.

Alig 20 perces átszerelés kellett, hogy a színpadra robbanjon az este második fellépője, a mai mezőny egyik legjobb torkú frontasszonyát felvonultató Halestorm. Már a kezdéskor pofonként ért a dolog, hogy a lemezen hallott bődületes énekléseket Lzzy Hale mindenféle megerőltetés nélkül, csípőből hozta a bő 50 perces szettjük alatt. Énekfronton mindenképp ő vitte el a pálmát az este folyamán, pedig erős mezőnyben kellett helyt állnia. Lemezbemutató lévén az idén megjelent Back From The Dead albumot rendesen megtolták, erről ugyanis három (plusz egy) dalt szuszakoltak be a műsorba. Azok közül is a keményebbre hangszerelt szerzemények kerültek elő, a fajsúlyos The Steeple, az őrült címadó vagy az ugráltatós Wicked Ways élőben is nagyot szólt. (A plusz egy pedig azért, mert év végén jön egy bővített kiadás, amiről eddig a Mine című, teljesen ’80-as évek hangulatát árasztó jóságot mutatták be, ami nálunk debütált élőben.)

Halestorm (A képen Joe Hottinger és Lzzy Hale)

Limitált műsoridő lévén nagy terük sajnos nem volt dalok terén, így kb. a kötelezőkkel töltötték fel a maradék szettlistát. Olyan dalokkal, mint a Love Bites, az I Get Off, az Amen vagy a záró I Miss The Misery képtelenség mellé lőni, voltak is nagy éneklések a közönség részéről. Egy líraibb szerzemény is felbukkant, a Familiar Taste Of Poison, és hát nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom ez a ballada is okozott pár szívszorítóbb pillanatot. A dobszólónak sok értelmét nem láttam, de tulajdonképp elfért, legalább nem volt túlnyújtva. Cserébe megbizonyosodhattunk róla, hogy Lzzy tesója Arejay sem ember, miként a legtöbb felső ligás dobos. A gitáros Joe Hottinger ha nem is különlegesen, de egész jókat pengetett, a legvisszafogottabb tag a bőgős Josh Smith pedig olykor a billentyűkhöz is odaállt közben. Itt is fenntartom, hogy simán elviseltem volna még hosszabb műsoridőt (több idő lett volna Lzzy-t bámulni, he-he), reméljük mihamarabb viszontláthatjuk őket egy önálló koncerten is.

Fél órás lepakolás után 21:10-kor csendült fel az Alter Bridge introja, ők pedig azonnal az új lemez egyik legjobb dalával a Silver Tongue-val rontottak ránk. Iszonyat jókedv sugárzott róluk, ami végig kitartott. A műsort brutál feszesre vették, csak úgy sorjáztak a jobbnál-jobb szerzemények: másodiknak kapásból az Addicted To Pain, majd Before Tomorrow Comes, és a friss album dühös nyitódala a This Is War. Ezt a négyest szünet nélkül darálták le, kb. felfogni nem volt idő a történteket. Azt hozzátenném, hogy egy icipicit kásás volt a hangzás, de nem bántó mértékben.

Az általam lemezen továbbra sem nagyon kedvelt Ghost Of Days Gone By élőben megint klasszisokkal jobb volt, miként a Wouldn’t You Rather is az előző, felemásra sikerült albumról. A thrashes riffelésű Isolation kegyetlenül megmozgatta a nyakizmokat, a legdurvább meglepetést azonban az első lemezes Burn It Down szolgáltatta, melyben Mark Tremonti gitáros vitte az énekrészt (!), a frontember Myles Kennedy pedig szólózott egy lazát a dal végén.

Majd érkeztek az este legsúlyosabb pillanatai: először a friss művet promotálandó címadó a Pawns & Kings, és a szintén ősklasszikus Metalingus benne a már szokásos guggoltatással. Az In Loving Memory akusztikus előadása szép volt, de nem kiemelkedő, több ilyesmi daluk is van, melyek nagyobb katarzist képesek kiváltani, ugyanakkor tegyük hozzá ez egyén kérdése, én speciel így látom.

Alter Bridge (A képen Brian Marshall, Mark Tremonti, Myles Kennedy)

Innentől aztán pedig szabályosan átgyalogoltak rajtunk, kezdve a magnum opus monumentális Blackbird-el (hogy a kurva életbe tud ilyen súlyosan szólni, hát nem hiszem el), folytatva a sort a hatalmas együtténeklést kiváltó Rise Today-el, végül lezárva a műsort az epikus Cry Of Achilles-el. Persze ráadás nélkül nem mehettek haza, így némi visszataps után még visszajöttek előbb egy Slip To The Void-ra (ez is mit szólt), és az örök koncertzáró Open Your Eyes-ra.

Szinte pillanatoknak tűnt, de vége is lett a koncertnek, a 16 dalt standard 90 percbe sűrítették bele. Ami a zenészeket illeti, Myles Kennedy énekes/gitárosnál azért észrevenni, hogy ő sem lesz fiatalabb. A 8-10 éve csípőből kiénekelt dolgokat, már vagy lejjebb vitte, vagy egyszerűen a közönségre bízta. Gyorsan tegyük hozzá, még mindig egy zseniális énekhang birtokosa, és simán zárójelbe teszi a mezőny nagy részét, ezek pusztán a tények. Plusz gitározásban simán egyenrangú partner volt végig. A gitáros Mark Tremonti mondhatni élete formájában játszott, hiba nélkül hozta a legnyakatekertebb gitárszólókat is, emellett pedig egyre több szerephez jut ének/vokál terén is. A Scott Philips – Brian Marshall alkotta ritmusszekció továbbra is betonbiztos alapot nyújt, előbbinek a dobok mögött az ereje volt lenyűgöző, míg bőgős kollégáját talán sosem láttam ekkora vigyorral koncerten.

Lehet még valamit hozzáfűzni ehhez? Nem gondolom. Összeállítását tekintve ez lazán az év koncertje volt, három olyan zenekarral, akit külön-külön is simán megnéznék. Kvázi negatívumként igazából a limitált műsoridőket tudnám felhozni, de ezt tudjuk be az én mohóságomnak. Itt ugyanis az égvilágon semmibe nem lehetett belekötni, nem volt bődületes látvány, nem voltak pirohegyek, csak a zene vitt magával. Az viszont végig első osztályú volt.

A Lzzy Hale által aláírt lemezborítóm (ezer köszi a segítséget Attila!) és a koncerten zsákmányolt pengetők:)