Csak lazán és könnyedén - "Nickelback-Get Rollin" lemezismertető

Így hirtelen belegondolva most konstatáltam, hogy már öt év eltelt a legutóbbi Nickelback lemez óta. Igen, tudom, fúj, most komolyan?! Komolyan. Tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy a világ egyik leggyűlöltebb együttese, de részemről sose értettem honnan fakad a dolog, én tök jól elvoltam a lemezeikkel. Noha egyiket sem tartom max pontos alkotásnak, és néha valóban túl sok a szirup, mellé azért mindig befigyelt jó néhány combosabb tétel is. Akárcsak jelen írásom tárgyánál.

Nemrég említettem valamelyik firkálmányomban, hogy jelenleg reneszánszát éli a vinyl érát idéző lemezhossz (Hiába néztek így Metallica és Iron Maiden, ez akkor is így van!), ami itt is fennáll, lévén a 11 dalt 41 percbe szuszakolták bele. Ez semmiképp nem fekszi meg az ember gyomrát, kiválóan alkalmas rá, hogy 2-3 alkalommal is lepörögjön egymás után a lemez. Már ugye annál, aki még meghallgat egy albumot egyben.

Mindjárt a nyitó San Quentin megadja az alaphangot a dropra hangolt gitártémáival. Imádás, ahogy morog a bőgő az elején, a refrén meg tipikus Chad Kroeger. Lehet, hogy a faszi ugyanazt az egy témát bírja mindig megírni, de abba nem lehet belekötni. A dal nagyon húz, simán koncertnyitó is lehetne. Még egy jól eltalált gitárszóló is feltűnik középtájt, amit csak üdvözölni tudtam!

A hülye című Skinny Little Missy is folytatja a döngetést, csak ez egy fokkal kimértebb, mint előző kollégája. Egyébiránt szinte ugyanaz áll erre a dalra: sodor, vonszol, bólogatásra késztet. Ééés ugyancsak van gitárszóló, méghozzá nem is rossz! Koncertre vele, fussanak messze a háziasszonyok!

De csak azért, hogy a Those Days-re visszataláljanak. Ez az első kvázi líra a lemezen, viszont szerencsére nem az a csöpögős fajta. Ugyan ebből a daltípusból is van lemezenként vagy kettő, ennek inkább nosztalgikus hangulata van (már a cím is árulkodó), mintsem ilyen ígyszeretlekúgyhiányzol sztori. (Érdemes a klipet sasolni, baromi ötletes!)

A High Time nem árul zsákbamacskát, már az elején leszögezi, hogy ezt a szerzeményt a marcsi élvezetére építették fel. (Itt most ne konkrét személyre, vagy a kézimunkára gondoljunk, hanem a marihuánára NA!) Ennek fényében egy teljesen lelazult darab, amivel még Jamaicában is elkezdhetnek rajongótábort gyűjteni. Egyébiránt olyan okééé, de semmi extra dal.

A Vegas Bomb ismét visszahozza a súlyosabb pillanatokat, talán a legnagyobb grooveok ebbe a számba kerültek bele. Valamiért nekem az Animals daluk ugrott be róla, csak az egy kicsit sodróbb volt. Nem feltétlen egy koncertdarab, de kiválóan lehet rá dühöngeni a négy fal között is.

A Tidal Wave egy lassan hömpölygő darab, de nem mondanám kimondottan balladának. A három és fél perc alatt megmarad ugyanazon a komótos tempón, a többszólamú vokálok viszont nagyon ülnek, főleg a refrénnél. Nem egy nyilvánvaló dal, sanszos, hogy épp ezért tetszik!

Hanem aztán a Does Heaven Even Know You’re Missing? képében csak megérkezik a lemez bugyinedvesítő lírája. Ugyan ebből is vannak jobban eltalált szerzeményeik, én valamiért már csak ásítozom ennek a hallgatása közben. Oké, hallottuk már, volt ilyen, ugorhatunk?! Köszi.

A Steel Still Rusts sem az a dal, amitől hirtelen megemelkedne a pulzus, de a kicsit arénarockos hangulata miatt lazán megadásra késztet. A refrén alatti prüntyi a gitáron ötletes, kár, hogy ugyanezt nem mondhatom el a teljesen kiszámítható gitárszólóról. Mindenesetre maga a dal simán bejövős.

A Horizon egy amolyan hullámzó darab, lévén a verzék altatnak, és úgy igazán csak a refréneknél vesszük észre, hogy valami szól. A legnagyobb baj vele, hogy szerintem a fiúk sem tudták merre akartak indulni, így inkább csak időkitöltő jellege van. Ez sajnos egy echte töltelékdal, aminek a hiánya nem feltétlen tűnne fel.

A Standing In The Dark kezdésében érzek egy hangyányi Def Leppard ízt, egészében véve meg egy tapsoltatós-ugráltatós (vagyis hát manapság telefonlóbálós, bleee) tét nélküli rockdal. Most már nyugodtan konstatálhatjuk, hogy az erősebb pillanatokat ellőtték a lemez első felében. Ki ez sem emelkedik, de rossznak semmiképp nem nevezném.

Aztán tessék, a záró Just One More ugyanakkor meg sima meglepetés. Már maga az intro is full a ’80-as éveket idézi, az o-o-óóózás meg aztán pláne időutaztat. Ha az előbb azt mondtam az erősebb pillanatok a lemez elején vannak, akkor itt a cáfolat, hogy a végére is hagytak egy nem várt ajándékot. Legalább mindenképp pozitív szájízzel fejezzük be az albumot.

Ugyanis itt a vége, fuss el véle, elérkeztünk a záráshoz. Nyilván a Nickelback is túl van már a zeniten, ezzel a lemezzel semmi okuk nincs szégyenkezni. Hál’ Isten úgy tűnhet, hogy a 2014-es No Fixed Address borzalmassága csak egyszeri kisiklás volt, mivel azóta a második jól sikerült albumot szállították le. Ezen az új lemezen pedig semmi görcsölést nem érezni, tették, amihez értenek: írtak egy csokor erős és néha kevésbé erős, csak rájuk jellemző számot. Akinek eddig bejött, ezúttal is be fog, aki élből utálta, most is gyűlölheti. Én speciel mindig jól szórakozom a hallgatása közben.