Adj király katonát! - "Alter Bridge-Pawns & Kings" lemezismertető

Amennyiben jól számolom saccperkábé éppen tíz éve, hogy összetalálkoztam az Alter Bridge zenéjével. Nem titok, a kulcs a frontember Myles Kennedy volt, aki akkortájt már az olltájmfévrit gitárosom, Slash csapatát (is) erősítette. Adta tehát magát a dolog, hogy utánanézzek a zenekarának, és ha nem is volt szerelem első hallásra, másodjára csak kialakult a tartós románc. Az elmúlt tíz év cseppet sem volt eseménytelen az együttes történetében, melynek legújabb fejezete a nemrég megjelent hetedik lemez, mely a Pawns & Kings címet kapta.

Ami egyben a zenekar eddigi legrövidebb albuma, mind játékidőt, mind a dalok számát tekintve. Ezúttal nem vitték túlzásba a dolgot, 10 dalt kapunk nettó 53 percben. Mivel a zenéjük igényli az odafigyelést, vagy inkább belemélyülést, csak üdvözölni tudtam a dolgot. Másrészt a legutóbbi lemezükkel finoman szólva sem találtak be, így akadt bennem némi félsz. Az előzetesen közzétett dalok közül egyedül a címadót kagylóztam le, ezért fogalmazhatunk úgy, hogy teljesen szűz fülekkel kezdtem bele a hallgatásba.

Ahogy megdörrentek a nyitó This Is War kezdő taktusai, tudat alatt azt hiszem megnyugodtam. Nyoma sincs az előző lemez kalandozásainak, ez kapásból egy esszenciális Alter Bridge szerzemény. Már a dal elejei staccatos riffelés védjegyes Mark Tremonti, melyet parádésan egészítenek ki Myles Kennedy erőteljes énekdallamai. Noha nem megy egy bizonyos tempó fölé a dal, iszonyat súlya van, a gitárszóló pedig kompakt dal a dalban.

A Dead Among The Living elejéről valamiért a Trivium neve ugrott be, feltételezem a mélyebbre hangolt gitártémák miatt. Ahogy beérkezik a visszafogott verze, az viszont már azonnal tovatereli ezt a gondolatot. Tetszetős, ahogy végig morog a bőgő, a szellősebb részeknél szépen kiemelkedik. Koncert közepén tudnám elképzelni a dalt, mely igazán csak a szóló előtt indul be egy bólogatásra ingerlő gitártéma képében.

Az egyik legjobban eltalált szerzemény a hármas Silver Tongue, itt már rendesen a lovak közé dobják a gyeplőt. Húz, sodor, elrepít. A refrén csillagos ötös fölé, tipikusan olyan, amit élőben hallva páros lábbal ugrálni kezdesz, és az sem gátolna meg ebben, ha történetesen csak egyetlen alsó végtaggal rendelkeznél. Érdekesség, hogy nincs benne gitárszóló, de sokadik hallgatás után sincs emiatt hiányérzet.

A Sin After Sin ugyanakkor már keményebb dió, a maga hat és fél perces játékidejével. Finoman indít, majd beúsznak a mázsás gitárok, hogy érezzük a törődést. Gyakorlatilag erre a váltogatásra épül a dal, a verzék lágyak, a refréneknél pedig ott a súly. A gitárszóló előtt jön egy kiszámítható váltás, ennek van némi grungeos hangulata. A slusszpoén az utolsó perc, amikor érkezik a második váltás és Mark Tremonti is mikrofon elé kerül néhány sor erejéig.

Hogy aztán a következőnek érkező Stay során végig ő domináljon. A kezdő taktusoknál ledobott a víz, hogy kapunk egy My Champion 2-t, de szerencsére nem vetemedtek ilyen szörnyűségre. Ez egy lazább, már-már vidám hangulatú dal, benne Márkó énekével. Magában a szerzeményben azonban fura mód jobban érzem Myles Kennedy szerzői vénáját, aki szintén előkerül a szám vége felé. Nem kiugró, de egy teljesen jónak nevezhető kis szösszenet.

El nem tudtam képzelni, mit kereshet egy Holiday című szerzemény egy Alter Bridge lemezen, aztán most meg kénytelen vagyok azt írni, hogy az egyik kedvencemről értekezem. Zeneileg ez is totál Kennedy, némileg más hangszereléssel simán felfért volna a tavalyi szólólemezére. Az énekdallamok szabályosan ragadnak, esély nincs menekülni, én lazán koncertmenübe küldeném.

A két vidámkodóbb dal után aztán érkezik a lemez kvázi monstruma, a Fable Of The Silent Son. Az indítás alapján nyilván nem nehéz a magnum opus Blackbird-re asszociálni, de szó nincs arról, hogy meg akarták volna írni a második részét. Ez ugyanis önálló jogán is megállja a helyét. Majdnem két percig csak altatni próbál, mielőtt a nyakunkba zúdítják, amit megérdemlünk. Három percnél jön egy zseniálisan kivitelezett váltás, benne a lemez legsúlyosabb részeivel. Innentől kb. végig instant hidegrázás, és erre még rátesznek egy lapáttal a szólók előtti/alatti témahalmozásokkal. Zseni.

Egy ilyen dal után a Season Of Promise esélytelen lenne bármilyen futamban, de nem is akar versenyre kelni. Ez szintén egy oldottabb hangulatú darab, a két főkolompos párhuzamos vokáltémáival: remekül ellenpontozza egymást Mark mélyebb tartományokban mozgó és Myles sztratoszférában szárnyaló éneke. Noha nem emelkedik ki a felhozatalból, de a helyükben én se tettem volna fiókba.

A Last Man Standing sejtelmes kezdésénél előjöhet némi enyhe déjá vu, ennél a dalnál volt egyedül olyan érzésem, hogy az előző lemez vonalán mozog. Gyorsan aláírom, ott lazán az erősebb pillanatok közé soroltam volna. Játékidőben öt és fél perc, de a többször eszközölt leállok-visszasúlyosodom részeknek köszönhetően végig fenn tudja tartani az érdeklődést. Mellesleg ide került a kedvenc gitárszólóm is a lemezről.

A zárás a már korábban említett címadónak jutott. A Pawns & Kings képes hamar magával ragadni, köszönhetően elsősorban himnikus refréntémájának. Végig iszonyat súly a dal, a középrésznél eszközölt kiállás elmebeteg, és csak a gitárszóló utáni tapsoltatós résznél talál vissza abba a mederbe, ahonnan elindult.

Az utolsó taktusok lecsengése után őszintén hálás voltam, és örömmel töltött el a tudat, hogy képesek voltak megrázni magukat. Az elmúlt években érezni lehetett némi túltermelést albumfronton, hiszen a menetrendszerűen három évente érkező Alter Bridge lemezek mellett Tremonti szólófronton is aktív, Kennedy pedig Slash csapata mellett időközben elkezdte a saját nevével fémjelzett lemezek gyártását.

Lehet a kényszerszünet is közrejátszott abban, hogy többet tudtak dolgozni a dalokon, vagy most éppen nem akartak annyit kísérletezni, ezt nem tudhatom. Azt viszont igen, hogy leszállították a Fortress óta a legjobb albumukat, melyről nemsokára élőben is meghallgathatunk majd néhány dalt, mivel a zenekar harmadjára teszi tiszteletét Magyarországon néhány nap múlva. Nem mellesleg közös turnén vannak a Halestorm illetve Mammoth WVH zenekarokkal (utóbbi a néhai gitárzseni Eddie Van Halen fia, Wolfgang együttesét takarja), akik idén illetve tavaly jelentkeztek egy-egy ugyancsak jól sikerült lemezanyaggal. Érdemes tehát várni a koncert napját!