Energiaáramlás - Black Stone Cherry (2022. szeptember 23. Budapest)

Ahogy az várható volt, a „visszarendeződés” időszaka azt hozta magával, amit várni lehetett: a lemezmegjelenések garmadája mellett koncertfronton is iszonyatos dömpinggel kénytelen szembesülni az egyszeri rajongó. A kényszerleállások után természetesen mindenki egyszerre akart útnak indulni, ami érthető is, azonban jelen körülmények között az ember kénytelen sakkozni, hogy mi fér bele neki az idő+pénz halmazba. Mindenesetre vannak olyan koncertek, amit egyszerűen bűn kihagyni, ebbe a kategóriába esett bele a Black Stone Cherry újabb hazai jelenése.

2008-ban találkoztam össze a zenéjükkel a Blind Man című dalukkal azonnal megvettek kilóra és egy kisebb elengedést számítva, azóta töretlenül követem a pályafutásukat. A Barba Negras koncert a négyes számot kapta a hazai szeánszok sorában, nekem pedig összességében a hatodik becseresznyézésem volt ez a péntek esti mulatság. Az meg külön pikantériát adott az eseménynek, hogy ezúttal az előzenekarok is abszolút passzoltak a fő produkció elé, elvégre láttunk már példát, amikor kész kínszenvedés volt kivárni a kezdést.

Pénteken 12:30 magasságában indultam útnak, a nettó 200 km megtétele lekopogom mindenféle fennakadás nélkül zajlott le (se dugó, se feltorlódás, semmi). Mivel a Barba Negranal még nem jártam kocsival, így kicsit odébb tettem le, egy általam ismert helyen. Sokat így se kellett gyalogolni, és odaérve a klub elé még egy teremtett lélek nem volt ott. Engem ismerve ez gondolom nem meglepő.

Slowmesh

Oké, nem mondtam teljesen igazat, mert a hátsó részen, ahol a turnébusz is parkolt várakozott egy srác, de ő nem jött a koncertre. Várakozás közben szóba elegyedtünk, közben meg bíztam benne, hátha felbukkannak a zenekartagok, mivel alá szerettem volna íratni velük a lemezemet. (Ebből a szempontból jobban örültem volna, ha ismét az A38-on van a koncert, mivel itt sajnos el vannak szeparálva a zenészek.) A törekvéseket egyébként siker koronázta, ugyanis a Black Stone Cherry ¾-e felbukkant időközönként, és ahogy eddig is, most is nagyon szívélyesek voltak. (A dobos John Fred Young a koncert végén a színpadon írt alá!)

Mivel felkészültem mentem, így a hazai mezőnyt képviselő előzenekar a Slowmesh lemezei is nálam voltak. Az előző - hajós - BSC koncerten szintén ők nyitottak, és azon a bulin volt, hogy utána mentem a merchpulthoz CD-t venni. Azóta kiadtak egy szintén pazarul sikerült második nagylemezt, és már a kanyarban van a harmadik is, ami a srácok elmondása alapján sajnos valamivel hosszabb kanyar lesz, mint tervezték. Egyébként hihetetlen rendesek és jó fejek voltak, a beszélgetés közben amikor mondtam/mutattam, hogy a már említett Isolate című lemezükről anno írtam is, emlékeztek rá!

Az idő előrehaladtával, ahogy kezdett érkezni az este és hűlni a levegő, úgy bukkantak fel a koncertlátogatók. Ezt most úgy képzeld, hogy a 19:00-es kapunyitás előtt fél órával voltunk kb. 5-en. Ha a Slowmesh-t szeretném idézni, ez finoman szólva sem egy „Sold Out” buli képét vetítette előre. Hiába na, rétegműfaj. A kapunyitás tükörsimán ment, elsőnek sétáltam be a nem túl nagy területű sátorba, ami ideiglenesen szolgál fedett részként. A korábbi fedett Barba Negra ugye megszűnt, az új pedig még nem készült el.

Amikor a Slowmesh introja felcsendült 19:30-kor még nem sokan voltak a közönségben. A srácok bő negyven perces koncertje hihetetlen intenzív volt, egy korrekt keresztmetszetét adták az eddig megjelent két lemezüknek. Mondjuk az olyan dalokkal, mint pl. a rögtön nyitásnak ellőtt energikus Spinning Around, a kimért, súlyos Tennessee Shootout vagy a jó értelemben slágeres Liquid Love nehéz mellé lőni. És mivel amúgy is lemezkészítési fázisban vannak, voltak olyan jók, hogy 3 (!) dalt is beszuszakoltak a műsorba a készülő albumról. Ezek hallatán különösebb félelem nélkül várhatom a lemezt, noha kétségek eddig sem voltak bennem. A hab a tortán pedig a kissé metalosra hangszerelt Bon Jovi feldolgozás, a You Give Love A Bad Name volt, amit épp csak annyira piszkáltak meg, hogy illeszkedjen a saját szerzeményeik közé. Szó mi szó, még elhallgattam volna őket akár dupla ennyi ideig is.

The Georgia Thunderbolts

Rövid lepakolás után mindenféle csinnadratta nélkül sétáltak fel a The Georgia Thunderbolts zenészei a színpadra, hogy aztán…Álljunk meg egy pillanatra! Az öt faszingerről előbb mondod meg, hogy benzinkutas egy sivatag közepén lévő elhagyatott töltőállomáson, mintsem, hogy rockzenész. Koncert előtti nap végigfüleltem a tavaly megjelent lemezüket, de nem tett rám túl nagy benyomást, azt vettem észre, hogy félidőnél már nem köt le annyira a zene. Ehhez képest ez az öt redneck úgy megszólalt élőben, hogy nem akartam elhinni! Főleg a bölénytermetű gitáros Riley Couzzourt élte a műsort, egész koncerten meg nem állt egy másodpercre sem, végig vadul headbangelt. A többiek hozzá képest visszafogottabbak voltak, csak néha-néha volt némi bőszebb mozgás. TJ Lyle frontember egyébként hatalmasat énekelt végig, nem véletlen, hogy később…Na erről majd pár bekezdés múlva. A dalaik amúgy sokkal zorallabb mód szólaltak meg színpadon, mint a lemezen, így beláttam, hogy hamar ítélkeztem, teszek még egy próbát az albummal. Mivel dalcímekkel még hadilábon állok, így konkrétan a dalokról nem tudok nyilatkozni, de a néhány hete kihozott Livin’ In Muddy Water már sokkal összeszedettebb szerzeménynek tűnt, mint a korábbiak. És jár a pacsi a Cowboys From Hell felidézéséért!

Anélkül, hogy kisebbíteni akarnám a Slowmesh és a The Georgia Thunderbolts érdemeit, a Black Stone Cherry akkorát ment, amire nem számítottam! Mint korábban említettem, ez volt a hatodik találkozásom velük, és eddig a legemlékezetesebb az első hajós koncertjük volt. Eddig! Ez az előadás ugyanis lazán zárójelbe tette az általam eddig látott összes koncertjüket. Nem tudom, mi lehetett az oka: az, hogy a járvány miatt évek óta nem tudtak átjönni Európába, vagy az új basszer Steve Jewell Jr. adott nekik extra löketet, ezt csak ők tudhatják. Eddig is híresek voltak rendkívül intenzív színpadi munkájukról, de most mintha még ezt is meghatványozták volna. Az aranytorkú énekes/gitáros Chris Robertson ugyan sokszor a mikrofonhoz volt kötve, de voltak pillanatok amikor még ő is ugrált (!), és látszott rajta, hogy iszonyat élvezi a koncertet. A dobos John Fred Young továbbra is no comment kategória, elképesztő módon és látványosan dobol még mindig, plusz a vokálokból is aktívan kiveszi a részét. Amit pedig a gitáros Ben Wells és a bőgős Steve produkált, azt inkább meg sem kísérlem leírni, mindenki nézze meg! 1000%, hogy vér helyett kávé folyik az ereikben, vagy minden nap Duracellt reggeliznek, passzolok, de végig ment az oda-vissza helycsere, a derékből headbangelés és a folyamatos kontakt a közönséggel. Ezek olyan dolgok, amit nem lehet tanulni, valakiben vagy megvan, vagy nincs.

A setlist pedig pazar módon volt összeállítva. A nyitásként ellőtt fajsúlyos Me And Mary Jane, a bluesos, de mégis vad Burnin’, az új lemez egyik húzódala az Again és a nagy kedvenc Blind Man kvartettje helyből megadásra késztetett, ilyen kezdéssel lazán az ujjaik közé csavarták a jelen lévő, időközben felgyülemlett publikumot. (Hozzátenném, túl sokan így sem voltunk sajnos, kényelmesen el lehetett férni a teremben.)

Black Stone Cherry

A folytatásban érkező Like I Roll lemezen sosem tetszett, érdekes módon élőben mindig elkap a hangulata. A zseniális című Cheaper To Drink Alone-t rendesen felhizlalták, minden tag kapott egy kisebb szólóblokkot, ahogy az az idén megjelent DVD-n is látható. Ami pedig innentől jött, az számomra az egész este fénypontját jelentette. A következő három dal ugyanis mindegyik hatalmas kedvenc: kezdve az első lemezes Hell & High Water ragadós dallamaival, a mocskos Soulcreek gyakorlatilag kihagyhatatlan a setlistből, amire pedig évek óta várok, végre bekövetkezett! Végre hallhattam élőben a kedvenc Black Stone Cherry dalomat, a Devil’s Queen-t! A korábbi setlistek alapján reménykedtem, hogy végre elhangzik, és délután folyamán is rákérdeztem Chris Robetsonnál, hogy ugye játsszátok?! És lőn! Miattam itt vége lehetett volna a koncertnek, teljes volt a boldogság.

Kellett is ezután a dobszoló pár perce, hogy helyére tegyem a hallottakat. Amikor a gitáros szekció is visszajött a deszkákra, belecsaptak a legutóbbi album nyitódalába a Ringin’ In My Head-be, benne az egyik legjobb refrénnel, és hidegrázós gitárszólóval. Innentől aztán a papírforma érvényesült. Előbb az In My Blood (fél)lírája okozott katartikus pillanatokat, majd a szélesebb rétegekhez is eljutott két daluk, a húzós White Trash Millionaire és a félreérthetetlen című, nem kevésbé ragadós Blame It On The Boom Boom késztette ovációra a nagyérdeműt. A végső gyomrost az örök záródal, ordas brutál Lonely Train-el vitték be, mielőtt levonultak. Persze ráadás nélkül senki nem mehet haza, így – mint szinte mindig – ezúttal is a Peace Is Free gyönyörű dallamai zárták az estét, melyben a georgiás TJ Lyle is visszatért, hogy duettben adják elő a dalt.

Ugyan mindösszesen kb. 80 perc volt a koncert, de a zenekar és a közönség közti energiák elszabadulásának köszönhetően simán elhittem volna, ha valaki azt mondja, hogy több, mint két órát zenéltek. Ami pedig legjobban összefoglalja az egész estét, az a kifejezés, hogy tömény. A szigorúan jó értelemben véve természetesen. Noha mindhárom zenekar viszonylag más-más műfajban alkot, a közös nevező, a gyökerek mégis egy tőről fakadnak. Minden tekintetben zseniális este volt, nálam eddig az év koncertje(i), és van egy sanda gyanúm, hogy ez így is fog maradni. Már most alig várom a következő találkozást!

A jegyem, és a koncerten kapott pengetők (b-j): Slowmesh, TGT, 3x BSC

A Black Stone Cherry tagjai által aláírt "Live From The Royal Albert Hall...Y'All" lemezborítóm

A Slowmesh tagjai által aláírt Something New és Isolate lemezborítók. A dobos Tonya annyira örült, amikor meglátta a lemezeket, hogy ő kérte csináljunk egy fotót :)
A harmadik lemez a tavaly megjelent, szintén zseniális From The Sky zenekar Rex című debütlemeze, melyen a Slowmesh gitáros Süle Tomi is szerepel. Ő szintén fotót kért a FTS lemez láttán :)