Köszönet, doktor! - "Ozzy Osbourne-Patient Number 9" lemezismertető

Szinte a hihetetlen határát súrolja, hogy máris új Ozzy Osbourne albumot hallgathatunk. Hihetetlen, mivel egyrészt az előző – amúgy szerintem jól sikerült – Ordinary Man alig két éve jelent meg, másrészt az utóbbi években rosszabbnál rosszabb hírek jelentek meg a Sötétség Hercege egészségi állapotáról. Persze tudvalevő, hogy kb. három emberöltőnyit élt egymaga, olyan viharos évtizedei voltak, így sajnos várható volt, hogy a mértéktelen önpusztításnak előbb-utóbb böjtje lesz. Néhány évvel ezelőtt sajnos Parkinson kórral is diagnosztizálták, így valahol az is kész csoda, hogy még van ereje/kedve lemezt készíteni. Na de milyen lemezt!

Van egy sanda gyanúm, hogy emberünket még az élteti (Sharonon kívül), hogy valamilyen formában zenével foglalkozhat. Abban ugyan már nem reménykedem, hogy a 2018-ban elkezdett és azóta több ok miatt folyamatosan csúsztatott hatszázadik búcsúturné valamikor megvalósul (látva az újabb videofelvételeket, amik a lemez promotáláshoz készültek, szerintem ne is erőltessék a dolgot), ellenben amíg képes becsoszogni a stúdióba és felszavalni pár sort, addig vele együtt mi is örülhetünk.

Azt kell mondjam ugyanis, hogy ez a friss album szerintem az Ozzmozis lemez óta elkövetett legjobb munkája. Ne legyenek illúzióink, a dalszerzésbe valószínűleg már csak minimális szinten folyt bele, de a csatasorba állított topligás dalszerzők, és zenészek parádés munkát végeztek. Ránézve a lemezen közreműködők listájára konstatálhatjuk, hogy kizárólag NB1-es előadókról beszélhetünk. A teljesség igénye nélkül néhány név: dobon Chad Smith (Red Hot Chili Peppers) és a néhai Taylor Hawkins (Foo Fighters), basszusgitáron Robert Trujillo (Metallica) és Duff McKagan (Guns N’ Roses). És akkor a gitárosokról még nem beszéltünk!

A produceri teendőket akárcsak két éve is, a fiatal titán Andrew Watt-ra bízták, aki gitáron is játszik minden dalban. Az album hangzásra hasonló az Ordinary Man-hez, ugyanúgy megvan benne az a retrós, de mégis modern hangulat. Már a nyitó címadó, a sejtelmes bontogatással indító Patient Number 9 sem árul zsákbamacskát. Furcsa módon ez a leghosszabb tétel, több, mint hét perces, de elsőrangú dallamai és kitörölhetetlen refrénje miatt úgy érzi az ember, hogy három perc sincs. A gitárszólókról egy legendás spíler Jeff Beck gondoskodott, földöntúli játéka remek kontrasztot képez a többi építőelemmel.

A folytatásban érkező, bőgővel indító Immortal egy tempósabb szerzemény. Gyakorlatilag semmi olyan nincs benne, amit ne hallottunk volna Ozzytól korábban, cserébe mégis jól esik a fülnek. Gitáron pedig Mike McCready működik közre a Pearl Jam-ből.

A régi harcostárs Zakk Wylde vendégszereplésével készült Parasite hasonló szellemben fogant, mint az Immortal. A gitár itt az előző dalokhoz képest is ősrockosra lett véve, ami a súlyos riffeknek köszönhetően egyszerre fura, de mégis élvezhető. Zakk jellegzetes tekergélései és soundja kiemelkedik a dalból, ahol szerephez jut.

Amikor az előbb régi harcostársat írtam, az hatványozottan igaz Tony Iommi-ra. A Black Sabbath atyaúristenével rögzített No Escape From Now a lemez egyik legjobb darabja. Persze teljesen nyilvánvaló, hogy amihez Tony nyúl, abból Sabbath lesz, és hát Ozzy is ott kezdte a pályafutását úgy ezerháromszáztizenhét éve. A súlyosan málházós darab félidőig szépen elcsordogál, de a gitárszólótól úgy megtekerik, hogy attól menten könnybe lábad az ember szeme és mindenhol Sabbath Bloody Sabbath villanásokat vél látni.

A kedvenc dalom az albumról azonban mégis a One Of Those Days. Elképzelni nem tudtam, hogy milyen lehet egy Ozzy dal Eric Clapton (!) gitározásával, erre simán zárójelbe teszi a korong többi szerzeményét. (Hangsúlyozom, szerintem!) A verzék visszafogottságát a tapadós refrén akkordjai ellensúlyozzák, a koronát pedig Clapton jellegzetes, wah pedállal támogatott gitárszólója teszi fel a dalra.

A Thousand Shades egy líraibb darab, aki hallott már egy hasonló tételt Ozzy-tól az el tudja képzelni a hangulatát. Nagyívű, himnikus, ragadós, melankolikus. Gitáron ismét Jeff Beck varázsol, és rutinjából adódóan magától értetődő, hogy nem játssza túl a dalt, épp annyit tesz hozzá, ami tökéletesen simul bele az összképbe.

A következő három dalban egyaránt Zakk Wylde kapja a főszerepet, már ami a gitáros teendőket illeti. Az első, Mr. Darkness című szerzemény lassan indít, de egy percnél beérkezik egy patika mód eltalált riff. Ez a kettősség kitart egészen a gitárszólóig, ami után elviszik némileg súlyosabb irányba a sztorit. Zakk ahol csak tud díszít, szólózik, kb. ebből épül fel a dal második fele.

A Nothing Feels Right ugyanezen a mezsgyén halad, itt is lassú kezdés van terítéken, csak a refrént sikerült sokkal nagyívűbbre faragni. Akárcsak az előző dalnál, félidőnél itt is beiktatnak egy váltást, amikor Zakk lép a rivaldafénybe. Emberünk néha hajlamos túljátszani a dalokat, és itt is vannak hanghalmozások, de ezúttal sikerült megtalálnia az arany középutat. A vele készült számok közül nekem ez tetszik a legjobban.

A trió harmadik része az Evil Shuffle, aminek kezdetéről azt hittem, hogy egy kiadatlan Black Sabbath dal. Pedig nem, Tony Iommi (itt) nincs a fedélzeten! A középtempósabb dalok után ez végre egy tempósabb darab, a lemezen szereplő hasonszőrű szerzemények közül a legjobb. Zakk itt egy rövid, de velős szólót enged csak el a legvégén.

És ha az előbb említettük, (újra) itt van Tony Iommi! A Degradation Rules egy az egyben Black Sabbath, lazán beférne bármelyik Ozzy-val készült lemezükre. Többet szerintem kár is elmondani róla, úgy perfekt ahogy van, még a kissé blőd szöveg ellenére is. („Degradation rules, masturbation fools, watching RedTube rules”) Ozzy pedig újra harmonikát (!) ragad.

A Dead And Gone újfent szolidan indít, és ugyan nem volt kiemelve, de 1000%, hogy Zakk Wylde itt a ritmussávoknál is közreműködött, ilyen dohogós hangzást rajta kívül más képtelen összehozni. A dal refrénje (újfent) telitalálat, ez egyébként a legtöbb szerzeményről elmondható. Várnád, hogy egyszer csak beindul, vagy gellert kap ez a kissé komótos szerzemény, de megmarad egy lazább tempón, nem fokozzák fel.

A God Only Knows teljes mértékben a ’80-as évek dolgaira utal vissza, hangulatilag ez is egy szentimentálisabb darab. Mind atmoszféráját, mind dalszövegét tekintve elgondolkodtató, mintha az öreg Ozzy már sejtene valamit. Remekbe szabott záródarab lehetett volna.

Volna, ha a lemez végére nem kerül fel a Darkside Blues, ami már két éve megjelent egyszer japán bónuszdalként. Fogalmam nincs ide miért kellett, mert ez csak egy alig két perces szösszenet, slide gitáron, harmonikán és némi éneken kívül sok minden nincs benne. Inkább érdekességnek jó, teljes dalként semmiképp nem értelmezhető.

És ezzel a végére is értünk a bő egy órás lemezanyagnak. Amikor legutóbb az Ordinary Man-ről írtam, nem gondoltam, hogy lesz még lehetőségem meghallgatni egy új Ozzy Osbourne lemezt. Noha nyilatkozták, hogy a pandémia miatt inkább nekiláttak friss dalokon dolgozni, de ezt valahol hittem is, meg nem is. Noha tisztában lehetünk vele, hogy valószínűleg több az utómunka a lemezen, mint Ozzy jelenléte, a gitárosok seregével megszórt album mégis hallgattatja magát. Sajnos bent van a pakliban, hogy ez az utolsó lemeze a Sötétség Hercegének, és amennyiben így lesz (ne legyen!), úgy méltó módon zárja le terjedelmes pályafutását.