Innen szép nyerni - "Machine Head-Of Kingdom And Crown" lemezismertető

A 2018-ban kiadott Catharsis lemez finoman fogalmazva sem volt hű a címéhez, ezért meglehetősen kíváncsi voltam, hogy a főnök - énekes/gitáros - Robb Flynn merre kormányozza tovább a Machine Head úgy fest zátonyra futni készülő hajóját. Annak fényében főleg érdekesnek ígérkezett a folytatás, hogy az említett lemez megjelenése után a turné végeztével a zenekar fele távozott. Olyan alapemberek, akik évtizedek óta aktív részesei voltak a sztorinak, és rengeteget hozzátettek az összképhez. Na erre a szituációra mondják azt, ami az írásom címe is lett.

Miután a fenti események lezajlottak, Flynn az egyetlen logikus lépést választotta. Összerántotta a (majdnem) teljes, az überklasszikus Burn My Eyes debütöt feljátszó felállást, és turnéra indult a 25 éves jubileum alkalmából. A turné kezdetére természetesen már az új társak is megvoltak, és mivel az egész régi/új felállású túra masszív diadalmenet volt, lehetett reménykedni benne: van rá esély, hogy a főnök észbe kapjon.

Miután lefutottak a körök, nem volt más opció, mint egy új lemez világra szabadítása. Ugyan az eltelt évek alatt csepegtettek el 1-2 új dalt, de ezeket még Flynn önmaga rögzítette és a színvonaluk is hullámzó volt. Életjelnek ugyanakkor megfeleltek, de ennyiben ki is merült a funkciójuk. A tavaly megjelent 3 dalos Arrows In Words From The Sky kislemez már egyfajta előfutárként érkezett, amit akkor még természetesen nem tudhattunk. Jelen írásom tárgya ugyanis mindhárom szerzeményt magában foglalja.

Kezdjünk is bele. Az Of Kingdom And Crown címre keresztelt tizedik Machine Head album egy konceptlemez, azaz egy összefüggő sztorit mesél el, de ennek részletezésébe itt nem kívánok belemenni, mert lövésem nincs az albumot ihlető animeről. Nem túl nyilvánvaló módon kezdésnek rögtön egy tíz perc feletti monstrummal kell szembenéznünk. A Slaughter The Martyr hasonló, mint a – amúgy szintén klasszikusnak számító - The Blackening lemez nyitódala, a Clenching The Fists Of Discent. Az első három perc egyfajta felvezető, hogy aztán egyszerűen a lovak közé dobják a gyeplőt. Már itt hálálkodni kezdtem, ugyanis kapásból feltűnt, hogy maguk mögött hagyták a modorosságot és rámentek arra, amihez leginkább értenek: leszedjék a hallgató fejét a súlyossággal. Felfogni sincs időd mi történik, egymást követik a váltások és egy azonnal fülbeülő refrént is belepakoltak a dalba. Egyáltalán nem tűnik 10 percesnek, ami mindenképp pozitívum.

A másodiknak érkező Choke On The Ashes Of Your Hate volt az első felvezető dal, ennek megjelenésekor jelentették be, hogy érkezik az új album. Az alig négy perces szám felér egy nettó tökönrúgással, már az első hallgatás után kezdtem bízni benne, hogy rendben lesz a lemez. A szám egy energiabomba, jóféle thrashes riffekkel, a közepén egy már-már death metalos kiállással. A szólók pedig parádésak, a Decapitated-ből igazolt Waclaw „Vogg” Kieltyka amúgy az egész lemezen brillírozik.

A Become The Firestorm volt az első dal, amit a már említett kislemezről emeltek át. A kezdésnél felszaladt a szemöldököm, ugyanis egy inkább black metalba hajló gitártémával köszönnek be, amit nem feltétlen várna az ember. Persze azonnal átmennek egy tipik Machine Head zúzdába, a dallamos refrént pedig a basszer Jared MacEachern vállalta magára, ami jó ötlet volt. Egyrészt a főninek nem mindig állnak jól az ilyen nehezebb énektémák, másrészt élőben is meggyőződhettünk róla, hogy Jared tud énekelni. Igaz kissé rezeg a léc, de átvitték.

Az Overdose című átvezetőnek nulla értelmét látom, mert kb. semmi nem történik benne, maximum arra jó, hogy van egy perce szusszanni az embernek. Ebből mennek át rögtön a már korábban közzétett My Hands Are Empty-be. A kezdés rögtön együtténeklésre késztet, melyből egy jófajta középtempós szerzemény bontakozik ki. A refrént itt is Jared viszi, a dalba integrált ikerszóló pedig zseniális. Tuti koncertnóta. Érdekesség, hogy megírásában az ősfelállás gitárosa Logan Mader is részt vett.

Az Unhallowed szintén egy hosszabb darab, és jó ideig nem tudtam hova tenni. Semmi baj nincs vele, csak inkább képzeltem egy Trivium dalnak, mint Machine Head-nek. Félidőig kb. ugyanazon a tempón haladnak, nem nagyon indul be, aztán amikor nem várod beérkezik a mészárlás. Természetesen a végjátékra visszatérnek a kiindulópontra, mintegy keretet adva a szerzeménynek.

Az Assimilate szintén egy funkció nélküli átvezető, hogy felkészüljünk arra, ami innentől vár ránk. Rögtön a Kill Thy Enemies szolid dobintrojából bontakozik ki egy akkora bólogatásra ingerlő riffzuhatag, hogy hajaj! A szellősre vett refrénnél kicsit fura, amikor a dallamok alá beérkezik a duplázó, de meg lehet vele barátkozni. A több körös gitárszóló szintén csont nélkül hibátlan, mindkét bárdistának volt lehetősége egy kisebb villantásra.

A finom gitártémával indító No Gods, No Masters is egy bivaly szerzemény, noha riffeléséről előbb jut eszembe egy metalcore együttes, mint jelen írás tárgya. Ami kétségkívül furán hangozhat, hiszen a Machine Head mindig is a légkalapács erejű témáiról volt híres, de megijedni korántsem kell. Középrészre ugyanis odapakoltak egy iszonyatos aprítást, a dallamos(nak szánt) refrén pedig üvölt az együttordításért.

Az ezt követő Bloodshot és Rotten különválasztása egyszerűen nem megy, ugyanis annyira egyivású mindkét dal. Egy-egy energiabomba, előbbi alig négy és fél percében annyi minden történik, hogy elsőre kb. fel sem fogod. Tipikusan az a meggyaláz, megrág majd kiköp szerzemény, amin koncerten félnék bemenni a dühöngőbe. Utóbbit már szintén ismerni lehetett az említett kislemezről, és már ott is elismerően hümmögtem rá. Ugyan egy fokozattal lassabb sebességgel operál, de így is csont nélkül legyalul.

Az utolsó átvezető a Terminus címet kapta, amiből észrevétlenül bontakozik ki a nagyívű Arrows In Words From The Sky. Szintén egy tavalyi kislemezes szerzemény, de ez inkább okos felépítésével tűnik ki. A dal első fele az egész lemezanyagot tekintve lágynak mondható, de természetesen itt sem hagyják, hogy pihenjünk, a kiállás simán pusztít. Mindezt azért, hogy aztán ide passzírozzák be az egész lemez legjobb gitárszólóját.

Ennyi lenne a lemez, 13 (vagyis hát átvezetők nélkül 10) dal. A digipack kiadás kapott még két bónuszt, melyből az egyik, az Exteroception, egy instrumentális zúzda tökjó gitárdallamokkal, a másik pedig a már említett Arrows… akusztikus változata. Egész jól működik így is, noha az öblös-hörgős részek inkább viccesek ennél a változatnál.

A turnén bemutatott felállás tehát lemezen is bemutatkozott, igaz csak majdnem, ugyanis valami rejtélyes okból az albumot nem Matt Alston dobolta fel, noha a bookletben ő van feltüntetve. Logikát keresni persze felesleges, nincs is értelme. A lényeg, hogy a tizedik Machine Head lemezzel Robb Flynn az árok széléről húzta vissza a szekeret, mielőbb beledőlt volna. Korántsem a legjobb albumuk, de az utóbbi évek tévelygése után ez egy kimondottan egységes, erős dalokkal teli nagylemez, ami hallgattatja magát. Kagylózás után a nyakfájás garantált.