Emberi történet - "Tengerszem-Belső tenger" lemezismertető

Szerintem teljes nyugalommal kijelenthetjük, hogy a semmiből érkezett meg a Tengerszem második, "Belső tenger" névre keresztelt nagylemeze. Az oldalukat böngészve persze tudvalevő volt, hogy a háttérben folyik a munka, mivel egy-egy dalt közzétettek korábban, de szeptember elsején egyszer csak kint volt a link, hogy hali, itt a lemez! Ez olyan szépen elkerülte a figyelmem, hogy csak két héttel később vettem észre. Azóta meg kis túlzással nem hallgattam mást.

Sajnos egyelőre csak digitális megjelenésről beszélhetünk, a fizikai formátum még várat magára, de bízom benne, hogy rövid időn belül a CD-t is kézbe vehetjük. Rosszmagam két éve ismerkedtem össze az együttes zenéjével, a HammerWorld magazinhoz csatolt debütáló albumuknak köszönhetően. A formáció akkor még projektként üzemelt, a gitáros/dalszerző Mazán Attila és Danics Dóra énekesnő nevét takarta a Tengerszem. Az amúgy remekül sikerült bemutatkozó album után várható volt, hogy a következő lépcsőfok egy teljes zenekar összerántása, így került a képbe Kovács Kristóf bőgőn és Weigl Bence dobon.

Szóval miután realizáltam, hogy új lemezzel van dolgunk, rögvest nekiültem meghallgatni. Már az első taktusoknál azzal a lendülettel hátrahőköltem, ugyanis olyan erővel jött szembe a zene, amivel nem számoltam. Az első lemez is brutál mód szólt, itt azonban rádobtak még egy lapáttal. Az rögtön a kezdésnél lejött, hogy Attila belehabarodott a 7 húros gitárokba, ami egyrészt kibővítette a lehetőségeket, másrészt extra súlyt pakolt a dalokba.

A „Mozaik” című első tétel in medias res nyitja meg a 49 percet, azonnal egy nyakficamra ingerlő riffel kezdenek be. A verzékben visszavesznek, a refrén alatt pedig megjelennek a szintis/sampleres részek is. Szerencsére nem a gagyi, operásnak hallatszani akaró módon használják őket, amitől nettó rosszul tudok lenni. Dóri énekdallamai azonnal fülbe ülnek, akár a karcosabb, akár a lágyabb tónusát veszi elő.

A másodiknak érkező „Árva” szintén egy mázsás témával köszön be, maga a dal pedig simán slágeresélyes. Nem merném azt mondani, hogy itt halljuk az album legjobb refrénjét, mert simán lehet, hogy pár bekezdés múlva már megbánnám ezt az állításom, annyira erős a mezőny. A középtájt feltűnő, Judas Priest ihletésű gitártéma rövidsége ellenére egy pofás színfolt. Az egyébként már itt kezdett feltűnni, hogy noha nem (?) konceptalbumról beszélünk, de a szövegek mégis kapcsolódnak egymáshoz egy téma mentén, némelyik sor igen erősre, illetve elgondolkodtatóra sikerült.

A „Kitörés” tovább folytatja a vágtázást, és ebben a dalban hallhatjuk a lemez első gitárszólóját is. Amit kicsit sajnálok, hogy ezekkel viszonylag spóroltak, mivel amiket hallunk azok egytől-egyig eltaláltak. Ennek a dalnak a pikantériáját az énektémák adják, ugyanis, ha jobban odafigyelünk, a refrén alatt még hörgést (!) is hallani! Nettó libabőr.

A „Lépj tovább” az első dal, amely némi szusszanáshoz juttat, egy finom, szellős kezdés után csak a refrénnél kerülnek elő a torzított gitárok. Ott is inkább csak kíséretként vannak jelen, a hangsúlyt itt a dobokra és a samplerekre helyezték. Dóri itt majdnem végig a finomabb hangját használja, csak a vége felé, a szóló előtt süvölt egy erősebbet.

Az „Önimádó” a lemez, hogy mondjam…seggrázós dala. Most ezt értsd úgy, hogy rögtön az első taktusok után az embernek ugrálhatnékja támad tőle. Tempóját tekintve talán itt égnek a legnagyobb hőfokon, a dalszöveg pedig az egyik leginkább direkt megközelítésű. Annyi szent nem szeretnék az illető helyében lenni, aki ihlette.

A címadó „Belső tenger” egy elcsépelt kifejezéssel élve keleties motívummal nyit. Ezt egyébként többször visszahozzák a dal során, melynek az egyes énektémái engem valamiért az Alice In Chains-re emlékeztetnek, noha teljesen más műfaj a két zenekar. A dal közepébe egy „szolidabb” breakdownt is beszuszakoltak, a végén elkövetett gitárszóló pedig tökéletesen kiszolgálja a szerzeményt.

A „Borostyánfaló” talán az album egyik legzordabb riffjét vonultatja fel. Maga a szám mégsem sodor letargiába, a refrén dallamai kifejezetten reménykeltőek, amit a dalszöveg is alátámaszt. Az utolsó harmadba még egy tempóváltás is került, ami csak tovább színesíti az összképet.

A tiszta gitárhangokkal és szintivel indító „Még nem” is követi azt a lemezen többször előkerülő sémát, hogy a szellősebb verzék után, a refrént dörrentik meg igazán. Ez az elképzelés egy roppant egyszerű, ugyanakkor hatásos zenei eszköz, kiemeli a hangsúlyos részeket. A dalban Dóri szinte végig hidegrázósan, a tisztább hangszínén énekel, csak a végén dobja be a lovak közé a gyeplőt pár taktus erejéig.

A „Folyó” névre keresztelt szerzemény az egyetlen, ami némileg kilóg a dalok közül. A gitár szinte végig háttérben van, ha halljuk, akkor is rengeteg effekttel megtámogatva. Mind hangulatát, mind szövegét tekintve egyfajta útkereső dalnak tekinthető. A rövid gitárszóló pedig a maga egyszerűségében nagyszerű. Nincs túlbonyolítva, de kétségkívül hangulatos.

Az album végére pakolt két dal játékidejüket tekintve a leghosszabbakra sikerültek. Rögtön a „Szörnyek keringője” öt perc fölé kúszik, de nem érzed annyinak. Amennyiben az előbb hiányolta valaki a gitárok markáns jelenlétét, annak most beteljesítették a vágyait. A riffek itt is helyükön vannak, a szóló pedig ismét jól sikerült, akár dúdolhatónak is nevezhető. Középrésznél hallani egy leállást, néhány markáns sor kíséretében, amiből rögtön visszatérnek a dal fő témájához, hogy aztán egy szolid billentyűtémával fejezzék be.

A majdnem hat és fél perces zárótétel „Kolosszális eső” gyakorlatilag onnan veszi fel a fonalat, ahol az előző testvére abbahagyta. Lágy, billentyűs indítás, melyet egy kimért, modernmetalos gitártéma követ. Az egész dalnak van egyfajta emelkedett, mondjuk úgy himnikus hangulata. Egy igazi lemezzáró tétel, az ilyenekre szokták azt mondani, hogy élőben nem feltétlenül működnének, de nélküle kevesebbnek éreznénk az albumot.

Amikor először lecsengtek az utolsó taktusok, kellett pár perc, hogy felfogjam a hallottakat, és még több hallgatás, hogy értelmezni tudjam őket. Elsőre meglehetősen tömény volt a végeredmény, hiába a ragadós témák, és a megfelelően adagolt súlyosabb illetve lágyabb részek. Jó néhány hallgatás után azonban a lemez kezdte feltárni az értékeit, és most már azt mondom, hogy jócskán erősebb, mint a debütalbum. Az is elő-előkerül időközönként, de hatványozottan érezni, hogy simán átvitték a maguk által magasra tett lécet. Dóri hangjába továbbra is bele vagyok zúgva, mióta először hallottam, zeneileg pedig nyilván kikezdhetetlen a végeredmény. Remélhetőleg idővel az élő fellépések sora is bővülni fog, szívesen vennék egy vidéki klubbulit záros határidőn belül. Csak előbb érkezzen az a CD! 😊