Betegszabadság - "Megadeth-The Sick, The Dying...And The Dead!" lemezismertető

Hat év még soha nem telt el két Megadeth lemez megjelenése között. Oké, persze tudjuk, hogy a mindenki által ismert dolog is „rásegített” az idő gyarapodására, plusz a csapat főnökének, Dave Mustaine-nek is szembe kellett néznie egy meglehetősen komoly betegséggel, így valahol érthető a dolog. Azon meg már gondolom senki nem lepődik meg, hogy a legutóbbi - amúgy jól sikerült – Dystopia lemez óta megint változás volt a tagságban. A ’dethben ugyan sosem játszottak kispályás arcok, de mindig kérdéses, hogy a hírhedten kiszámíthatatlan Mustaine ezúttal mit (avagy kit) húz elő a cilinderéből.

Aki egy kicsit is követi a világ metalsajtóját, nyilván tisztában van a lemezt megelőző egyik „legfontosabb” történéssel: Mustaine legrégebbi harcostársa, a bőgős Dave Ellefson egy eléggé kínos szituációba keveredett. Fogalmazzunk úgy, hogy kiverte a balhét, amiért jutalma a zenekari tagságának megszűnése lett. A már feljátszott bőgősávjai nyilván az örök enyészeté lettek, így gyorsba találni kellett valakit, aki újraveszi a részeket. Így az az abszurd helyzet állt elő, hogy a lemezen Steve Di Giorgio (pl. Death, Testament, meg még ezer másik zenekar) játszik, de a fix basszeros James Lomenzo lett, aki egyszer már megfordult a zenekarban. Mustaine mellett a gitáros poszton Kiko Loureio fix pontnak tűnik, a dobos Dirk Verbeuren pedig már gyakorlatilag az előző lemez megjelenése után nem sokkal csatlakozott, így egyelőre ő is biztos tagnak tűnik. Már amennyire a Megadeth esetében ilyenről beszélhetünk.

Na de térjünk is rá, az amúgy pofás borítóval ellátott The Sick, The Dying…And The Dead! című, immár tizenhatodik Megadeth lemezre. Hat év után nem aprózták el, a bónuszdalokkal együtt a műsoridő 62 percre rúg, de végighallgatva a lemezt, egyáltalán nem tűnik annyinak, ami mindenképp jó jel. Az első dal rögtön a címadó. Egy sejtelmes introval kezdenek be, amely átcsap egy nagyívű gitártémába. Egy rövid váltás után érkeznek a már ismerős thrashben gyökeredző riffek és Mustaine a szokásosnál is minimálisabbra vett éneke. A dal kellően dallamos, tökéletes kezdés, a végén lévő gitárszóló meg rögtön elismerésre késztet.

A Life In Hell dühös kezdése nem hagy kétséget afelől, hogy a jó Dave agyát megint felcseszte néhány dolog. Ami valahol nem gond, elvégre akkor születnek a legjobb Megadeth dalok, ha Dave mérges. A dal szinte végig gőzmozdonyként húz, leszámítva egy leállós részt a közepén. Remekül sikerült, koncertre vele!

A Night Stalkers hasonló szellemben halad tovább a maga hadarós, ugyanakkor kellően technikás riffzuhatagával. Az érdekessége, hogy vendégszerepel benne egy nem éppen nyilvánvaló, ellenben szintén legendás figura, nevezetesen Ice-T. Az általa előadott rövid intermezzo egyáltalán nem akasztja meg a dalt, a gitárszóló után lévő akusztikus rész a bőgős kiállással viszont annál inkább. Értelme nem sok volt, ha ezt kivágják egy sokkal kompaktabb dal a végeredmény. Cserébe így se mondhatjuk azért, hogy rosszul sikerült volna.

A már címében is sokat sejtető Dogs Of Chernobyl hasonlóan kezdődik, mint a lemezt nyitó címadó, azonban egy sokkal betonozósabb szerzemény kerekedik ki belőle. A kedvenc részem egyértelműen a záró rész, a dob-basszus kiállástól kezdődően. Itt felpörgetik a tempót és egy hasonló őrülettel nézünk szembe, mint a régi szép időkben a Hangar 18 végén. (A félreértések elkerülése végett, NEM az ukrajnai háború a dalszöveg témája.)

A Sacrifice visszavisz minket ’92 környékére egészen a Countdown To Extinction érába. Fenntartja a feszültséget, amikor azt várnád, hogy beindul, végül mégsem teszi. Cserébe veszettül dallamos a refrén alatti gitártéma, és külön tetszik, hogy ahol csak lehet, Kiko díszítéseket szúr be. Egy másodpercre nem hagyják lankadni a figyelmet, és a dal végén végre Dave is elenged egy gitárszólót.

A meglehetősen hülyén kezdődő Junkie-ról nem gondoltam, hogy értelmezhető dal kerekedik ki belőle. Nekem erről valamiért mindig a Youthanasia és a Cryptic Writings éra ugrik be, ott szerepeltek ilyen kicsit szellősebbre vett hangszerelésű számok, ahol ugyan húznak a riffek, mégsincsenek túljátszva. A refrén pedig maradjunk annyiban, hogy értékelhetetlen:)

A következőnek érkező Psychopathy „dalnak” sok értelmét nem látom, inkább csak egyfajta introként, vagy átkötőként funkcionál. Gyakorlatilag egy az egybe megy át a Killing Time-ba, nyugodtan lehetett volna egybeszerkeszteni a kettőt. A Killing Time amúgy dettó Youthanasia érzet, mely szépen elzakatolgat, csak a roppant jól sikerült dallamos gitárszóló alatt pörög fel valamennyire. Mustaine a szokásosnál is alapabbra vette az éneket, ami egy picit csorbítja az összképet. (Ez sajnos az egész lemezre is rávetíthető.)

A Soldier On! aztán ismét berúgja a motort, már szükség is volt egy ilyen kalapálósabb dalra. A kedvenc részem a minimál refrén alá játszott szintén minimál gitártéma. Megjegyezném, hogy amúgy ez a dal is rogyásig van gitárral, ahova csak lehetett beszúrtak egy pár másodperces futamot. A szóló hadd ne mondjam ismét patika, a végén lévő geg pedig simán csak megmosolyogtató.

Ahogy közeledünk a lemez végéhez, számomra itt érkeznek el a legjobb pillanatok. Rögtön a Célebutante, ami egy akkora ’80-as évekből ittragadt thrash riffel indít, mint állat! Első hallásra beütött, a középen a váltás után érkező „ezerszerhallott” riff is hatalmas nosztalgiát ad, bármennyire is elcsépelt.

A földöntúli hangulattal (bocs!) indító Mission To Mars talán a lemez legdallamosabb szerzeménye. Hihetetlen dallamokat sikerült beleszuszakolni, még Dave is megerőlteti magát valamennyire. Kis túlzással slágernek is nevezhetnénk, annak ellenére is, hogy az utolsó harmadban a dal kap egy gellert. Az egész lemezt figyelembe véve ide került a kedvenc részem, ez a hadarós gitártéma a maga egyszerűségében (?) is zseniális.

A lemez zárótétele az elsőként bemutatott We’ll Be Back, az album egyértelmű thrashgránátja. Úgy visz magával, ahogy nem szeretnéd, és Mustaine szóköpködése is a régi szép időket idézi. Az utolsó egy perc kissé disszonáns témái ugyan furán hatnak, de néhány hallgatás után már fel sem tűnik ez a kis apróság.

A spéci kiadáson helyet kapott még két feldolgozás, a korrektül elreszelt Dead Kennedys dal Police Truck, illetve a This Planet’s On Fire (Burn In Hell) című Sammy Hagar (ex-Van Halen) szerzemény. Ez utóbbiban maga Sammy is vendégszerepel, és a dal némileg ki is lóg az összképből. Érdekességnek azonban mindkét feldolgozás korrekt.

Szóval mi is a konklúzió? Így hat év után, túl kb. 8-10 hallgatáson én ki merem jelenteni, hogy a The Sick… egy jól sikerült lemez lett. Nekem jobban tetszik, mint a Dystopia, illetve az Endgame-ig visszamenőleg bármi. A klasszikus lemezekkel összevetni nyilván dőreség, de amíg Dave Mustaine képes ilyen szintű lemezeket összehozni, addig szerintem nem kell aggódni. Legközelebbre is legalább egy hasonlót! Köszi.