Krokodil a színpadon - Iron Maiden (2010. augusztus 14. Budapest)

Egy szintén 2010-es írás, ezúttal a brit metál intézmény, Iron Maiden szigetes koncertjéről. Mai fejjel már azt mondom, nem ez volt életem legmaradandóbb koncertélménye, sajnos a hangosítás, a közönség, és a dalok kiválasztása csorbított valamennyit az élményen. Azt hiszem, itt sikerült elidegenednem a nagyobb volumenű fesztiváloktól. (Tudom, erre most mindenki felhördül, hogy "deabbavanafíling", sajnos én azonban máshogy vagyok összerakva, és azóta is jobban preferálom a saját koncertes estéket.) Utólag nem azt mondom persze, hogy borzalmas volt, épp csak nem ütött akkorát, mint amit vártam. (A képek minőségért bocsi, de egyszerűen képtelen voltam normálisan fényképezni, vagy lökdöstek össze-vissza, vagy mindig belenyúlt valaki...)

Scream For Me Hungary! Ismét elhangzott Bruce Dickinson szájából a legendássá vált mondás, 2010. augusztus 14-én, a Sziget Fesztivál nagyszínpadán.

Amikor év elején megtudtam, hogy ismét hazánkba látogat az Iron Maiden, vegyesek voltak az érzelmeim. Egyrészt bennem volt, hogy muszáj megnézni őket még világvége előtt, (ha már a két évvel ezelőtti koncertről lemaradtam) másrészt vakartam a falat, hogy honnan szerezzek pénzt erre is. Végül sikerrel jártam, pénzt is sikerült szerezni, jegyet is kaptam jó áron (a részleteket hagyjuk) már csak ki kellett várni, hogy elérkezzen a nagy nap.

Augusztus 14-én reggel enyhe fejfájással ébredtem, köszönhetően az előző éjjeli kimaradásomnak, de nagyon nem tudott foglalkoztatni, hiszen cirka két óra múlva indulunk a Szigetre! Szép számmal mentünk, szám szerint heten (mint a gonoszok), ez meg is adta az utazás alaphangulatát, szinte pillanatoknak tűnt az a bő három óra, mire a vonat begurult a Déli pályaudvarra. Egy kis gyaloglás után, valahogy csak sikerült kitalálni a Margit hídhoz, ahonnan HÉV-vel mentünk tovább Filatorigátig. Innen már csak egy kőhajításnyira volt a fesztivál. Ahogy felszálltunk, kapásból kiszúrható volt, hogy az utasok nagy része ugyanoda megy mint mi. Úgy döntöttünk, még nem megyünk be rögtön a Szigetre, előbb pihenünk pár percet, valamint elfogyasztjuk a nálunk lévő, hogy is mondjam… ”frissítőt”.

Délután 3–4 között járhatott az idő, úgy gondoltuk, na most már bemegyünk. El is indultunk, kb. 3 perc gyaloglás után már látni lehetett a K-hidat, ami bevezet. Meglepően gyors jegyellenőrzés, karszalagfeltétel, és már sétáltunk is befelé. Ahogy beértünk, kapásból megmotoztak (alkoholt nyilván nem lehetett bevinni, én féltem, hogy a láncom elveszik, de szerencsére megmaradt), aztán mehettünk szórakozni.

A főnök: Steve Harris

Azt most nem részleteznem az írásomban, hogy mégis mi minden található a Szigeten, erről jobb ha mindenki saját szemmel győződik meg. Annyit elmondhatok, hogy nekünk a negyedét sem sikerült bejárni, de végül is egy nap alatt nem az volt a cél, hogy mindent lássunk, ilyen majd akkor lesz, ha esetleg eljutunk egy hétre. A jegyárakról szintén nem ejtenék szót, dióhéjban annyi, hogy elég agybetegek, ha jól akarod érezni magad, pénzzel jól készülj fel.

Gyors körbenézés, csomagmegőrző keresés, és táskaletevés után, ettünk valamit, és elnéztünk a nagyszínpadhoz. Éppen a The Cribs nevű angol ratyirock zenekar játszott, pár száz főnél többen nem is voltak kíváncsiak rájuk. Az utolsó 3–4 számra értünk oda, mély nyomot nem hagytak senkiben. Már látni lehetett, hogy néhány Maiden pólós arc is csak azért van ott, hogy minél jobb helyet szerezzen az esti főprogramon.

Mikor lepakoltak, már igyekeztünk előre menni, a 2. sorban meg is tudtunk állni. Közben átszerelés, hangolás, mi beszélgetéssel ütöttük el az időt. Itt kell megjegyeznem, hogy magyar szót nem nagyon hallottunk magunkon kívül, a külföldiek hihetetlen többségben voltak. De erről majd később ejtek néhány szót.

Szóval teltek-múltak a percek, és háromnegyed 7 tájban felcsendült a Tankcsapda intrója. A múlt heti sárvári koncert után sejteni lehetett, hogy hasonló lesz a program, sokban nem is tért el. Elég ha annyit mondok, hogy a legrégebbi szám a „Fiúk ölébe a lányok” volt. Annak ellenére tudtuk élvezni a koncertet, hogy Lukács Laciék inkább az utóbbi három lemez legjavából játszottak, így hallani lehetett többet között, a Rock a nevem, Nem kell semmi, Füst és lábdob, Adjon az ég, Szextárgy című újkori „slágereket”, valamint a tavaly megjelent „Minden jót!” lemez majd’ felét. Ahogy L.L. meg is jegyezte, ez tulajdonképp még mindig a lemezbemutató turné része, valamint hamarosan boltokba kerül a tavalyi 20. éves jubileumi koncertet megörökítő DVD-jük. Várjuk! A koncert nagyon jó volt, ahogy észrevettem körülöttem mindenki jól érezte magát, énekelt, bulizott. Persze voltak elégedetlenkedők is, de ilyeneket mindenhol találni. Ami kicsit zavaró volt, hogy csöppet halkra voltak véve, valamint, hogy a sok külföldi körülöttünk csak állt és nézett ki a fejéből, lévén, hogy nem ismerte a ‘Csapdát, és már koncert közben is a Maident követelték. Így picit nehezebb volt bulizni, de megoldottuk, és láthatóan a Tankoknak se volt probléma, hogy ezúttal nem ők zárnak. Abszolút pozitívum volt Cseresznye gitározása, láthatóan élőben jobban villant, mint a lemezeken. Le a kalappal!

Scream for me Hungary!

Negyed 9 körül lett vége a koncertnek, ekkora már érezhetően nőni kezdett a tömeg, és gyakran hangzottak el MAIDEN-MAIDEN kántálások. Hátrafordulva kicsit elszomorító látvány fogadott, ugyanis rengeteg zászlót lehetett látni a kezekben, de magyar zászlót egy darabot sem. Ugyan nálam volt a trikolorom, rajta Sárvár felirattal, de a koncerten sajnos nem nagyon tudtam felemelni, de erről majd mindjárt írok. Szóval pakoltak, hangoltak, az egyik technikus a „The Wicker Man” riffjével szórakozott, hergelve a közönséget.

Kilenc óra után néhány perccel aztán elsötétült minden, és felhangzott az UFO-Doctor, Doctor című klasszikusa, ami az Iron Maiden koncertek állandó bevezetője, és amit maga a Maiden is feldolgozott. Miután ez lement, következett a tényleges intro, ami a világ egyik leghosszabb bevezetője, Gustav Holst „A bolygók” című szvitjének „Mars” tétele. Eközben már megjelent a dobok mögött Nicko McBrain hatalmas üdvrivalgás közepette.

Mielőtt részletezném a koncertet, először a színpadról szólnék pár szót. Először is meg kellett növelni a nagyszínpad méretét, hadd ne mondjam melyik zenekar miatt. Mivel a koncert a „Final Frontier” lemezt bemutató turné része, ezért a színpad is igazodott a lemez koncepciójához, ami jelen esetben a világűr. A dob mellett két oldalt, egy űrállomás volt felhúzva, ez takarta a hangfalakat. Eszelős látványt nyújtott, főként a világűrt mintázó háttérvászonnal együtt.

Szóval ott tartottam, hogy megjelent Nicko, és nemsoká vége is lett az intronak, majd csönd, és bejött Adrian Smith a színpadra, rögtön belecsapva a „The Wicker Man” riffjébe. Azt hittem már a nyitó riff le fogja választani a fejemet a nyakamról, de sajnos nem így történt. A gitárok hangosítása ugyanis nem volt olyan, amilyet az ember elvárna. Félreértés ne essék, nem azt mondtam, hogy szar volt, de egy Iron Maiden szintű zenekarnak nem lehet ez az élő hangzása. Ezért egy hatalmas fekete pont a hangosítónak, akárki is volt az, egész nap a fülén ült úgy látszik…

A fenti kis kitérő után ugorjunk oda, hogy elkezdődött a „The Wicker Man” és hirtelen az egész zenekar a színpadon termett. Hihetetlen, előttem az Iron Maiden! Azt már előzetesen tudni lehetett, hogy milyen program lesz, pontosan azt kaptuk amire számítottunk. (Egyébként volt akit meglepetésként ért…) A koncert ismertetése után erre is vissza fogok térni.

A zseniális nyitódal után jött a „Ghost Of The Navigator”, szintén a „Brave New World” albumról. A direktebb nyitódal után ez egy kicsit monumentálisabb jellegű, akár valamelyik korai lemezen is megférne. Ezután vissza az időbe, egészen 1981-ig, amikor jött a még Paul DiAnnoval felvett „Wrathchild” a Killers albumról. Jó volt hallani egy ilyen korai, egyszerűbb (nem szó szerint kell érteni, a Maidennél az egyszerű, nem 3 akkord), direktebb dalt. Volt is rá beindulás rendesen a közönség részéről!

Széles terpesz, rákkendról

Ezután Bruce szólt néhány szót a közönséghez, megköszönve, hogy ismét itt lehetnek, és elmondta, hogy egy napja jelent meg az új lemezük, és a következő dal erről fog szólni. Jött is a netre korábban kikerült „El Dorado” a maga riffelésével, galoppozásával. Egyébként ahhoz képest, hogy lemezbemutató, csak ez az egy szám volt programon, de gyanítom ez azért van, mivel még senki nem ismeri a lemezt, ami érthető is. (Ne feledjük, egy nappal voltunk megjelenés után!) Azóta már volt szerencsém hallani a korongot, véleményt nem mondanék, a többi albumhoz hasonlóan, nem fog beérni egy hallgatás után.

Az új dal után érkezett a 2003-as „Dance Of Death” album címadó dala, a 7 perc feletti játékidejével. A középső szólóblokk fenomenális volt, mindhárom gitáros villantott, Dickinson pedig álomszerűen énekelt. Következőnek a 2006-os „A Matter Of Life And Death” lemez első klipes nótája a „The Reincarnation Of Benjamin Breeg” jött. Hadd ne mondjam, itt is 7 perc felett volt a játékidő – ezen a turnén egyébként csupa epikusabb dalt vettek elő. Eleinte nem kedveltem a dalt, mostanra kezdi befészkelni magát a fülembe. Talán a végén még meg is szeretem. A Benji után szintén a Matter lemezről jött a kissé direktebb „These Colours Don’t Run”, ez viszont szerintem telitalálat dal. Koncerten is jó volt hallani.

Ezzel már el is érkeztünk a koncert feléhez. Kisebb visszaugrás az időben, egészen a 2000-es újraalakuláshoz, és jött a BNW lemezről a „Blood Brothers”. Ez a dal egyébként egy tipikus Steve Harris-szerzemény, mind felépítést (lassú kezdés, fokozatos beindulás, majd ismét lassulás), mind hosszt tekintve. (Tele volt ilyesfajta Harris-szerzeményekkel a koncert.) A refrént az egész közönség zengte! Bruce itt ki is tudta használni, hogy énekeltesse a közönséget. Majd irány egy lemezzel odébb, és megkaptuk a 2003-as DOD lemez nyitódalát a „Wildest Dreams”-t. Jól esett bulizósabb számot is hallani a sok eposz között. Érezhetően a közönség is inkább együtt élt az ilyen számoknál a zenekarral. Majd ismét egy klipnóta, egy ismét nem túl rövid dalra, nevezetesen a „No More Lies”-ra a fentebb említett DOD lemezről. A refrént itt is együtt zengte a közönség, Bruce legalább pihenhetett néhány másodpercet. És, hogy ne legyünk „csalódottak” jött még egy monumentális dal, a „Brave New World” lemez címadója. Ebben a számban egyébként a három gitáros olyat játszott, hogy néha az állam kerestem a közönség között. Odatették nagyon.

Ami innentől következett, na az már tényleg időutazás volt. Aki fél a sötéttől, ne olvassa tovább. Igen, a „Fear Of The Dark” intrója hangzott fel, amit tényleg az is énekelt, aki nem ismeri a zenekart. Ennek a dalnak az élő verziója egyébként még hátborzongatóbb mint a lemezes, mivel itt a közönség rátesz egy lapáttal az ÓÓÓ-ÓÓÓ-ÓÓÓ-zással. A ’90-es évek legjobb Maiden száma, minden kétséget kizáróan, talán az egyetlen olyan dal abból a korszakból ami beférkőzött a klasszikusok közé. És elérkeztünk egy szomorú pillanathoz, jött a záró nóta, ami mi más is lehetett volna, mint a csapat történetének legtöbbször játszott száma, a névadó: „Iron Maiden”. Ezt a számot már kb. becsukott szemmel is eljátszanák szerintem. Amit Janick itt művelt a gitárral az valami nem normális volt, na nem azért, mert olyanokat játszott rajta, hanem mert pörgette-forgatta össze-vissza. A szám közepénél, a szóló utáni leállásnál, aztán tiszteletét tette maga Eddie is, a teljes három méteres valójában. Bár az új album borítóján szereplő krokodil/Predator keverék külseje szerintem nem volt annyira hatásos, mint a korábbi megjelenései, de jó volt látni. Janick össze-vissza szivatta, a gitárját nyújtogatta neki, átmászott a lába között, mindent csinált. Eddie még egy gitárt is kapott a kezébe, beszállt játszani a többiek közé. (Ezt persze nem kell szó szerint érteni.) Aztán sajnos vége lett a számnak, a csapat elköszönt a közönségtől, Nicko bedobott néhány doberőt, 1–2 pengető is berepült, valamint csuklószorító is, aztán levonultak.

J & B

Persze nem akartuk ennyiben hagyni, úgyhogy elkezdtük követelni a ráadást. Bő két perc múlva meg is szólalt egy ismerős hang, amit az ember a „The Number Of The Beast” lemez címadó dala elején hall. Közben már visszasétáltak a zenészek a színpadra, és amint lement az intro Dave Murray bele is kezdett a nyitó riffbe. Itt, – ha lehet – még nagyobb megőrülés volt mint a Fearnél. A szám elejefelé jobb oldalt megjelent egy ördögöt mintázó szoborszerűség is, én ezt még sose vettem észre, ha DVD-n néztem valamelyik koncertjüket. Az első szólót Dave szokásosan úgy oldotta meg, hogy pár hang után kitartott egy nyújtott hangot kb. 20 másodpercig, nem volt semmi. A Number után szinte szünet nélkül jött ugyanezen album opusza, a „Hallowed Be Thy Name”. Most kövezzetek meg, de szerintem a fénykorban a Maiden ilyen hosszabb dalai izgalmasabbak voltak mint mostanság. Nem azt mondom, hogy amiket mostanában írnak nem jók, de nincsen bennük annyi izgalom, mint a régebbiekben. Ennek a dalnak minden másodperce tökéletes. A harangokkal kezdődő gitártéma után, a fokozatos begyorsítás, és galoppozás hidegrázást vált ki az emberből. Ilyen daloknál fordul elő, hogy a 7 perc kb. kettőnek tűnik. Itt is pont ez történt, és már kezdődött is a tényleges utolsó szám, ismét egy Paul DiAnno korszakos dal, a „Running Free”. A dal közepén volt egy kis dob-basszus kiállás, amíg Bruce bemutatta a zenekart, valamint sapkát cserélt, a sajátját bedobta a közönség közé (gondolom volt érte harc), és felvett helyette egy angol rendőrsapkát. Ennél a résznél szintén énekeltette a közönséget, elsőre nem igen tetszett neki amit produkáltunk, meg is jegyezte, hogy „It was bullshit…”. Na erre pár kretén rögtön a középső ujja felmutatásával válaszolt. Színvonal megvolt, gratulálok. Következő néhány próbálkozásra, aztán szerencsére sikerült javítani. Majd még egyszer elhangzott a refrén, és itt már tudtuk, hogy csak pillanatok vannak hátra, és egy „Good Night Budapest!” felkiáltással véget is ért a dal, egyben a koncert is. A zenekartagok meghajoltak, bedobtak néhány dobverőt, pengetőt, csuklószorítót, aztán levonultak. Janick a gitárját is be akarta dobni, valaki reménykedett is benne, de hülyét csinált belőle, mert az utolsó pillanatban visszahúzta a hevedernél fogva.

Na és akkor most következzen néhány személyes észrevételem, sajnos pozitív dolgokon kívül negatívak is el fognak hangzani. Kezdjük a pozitívval: a koncert maga, nagyon tetszett. A zenekartagok kitettek magukért, mindegyikük 200%-os profizmussal játszott, és néha olyanokat alkottak a hangszerükön, hogy csak kerestem az állam. Az elhangzott 16 dal ugyan kevésnek tűnhet, de ne feledjük, hogy a Maiden sosem írt 2–3 perces számokat, az itt elhangzott dalok mind 7 perc körüliek voltak (párat kivéve). Egyébként aki nem „dájhárd” Maiden fan, csak egy Greatest Hits-et ismer a zenekartól, annak kicsit csalódás lehetett az idei turné (gyanítom sokan voltak, akik nem tudták, hogy mi lesz programon, ezért sokaknak meglepő lehetett a setlist), lévén, hogy főleg a 2000 utáni lemezekről játszottak, és azokról se épp a direktebb dalokat. Bár érthető a kontraszt, mivel az előző turnén kijátszották magukat a retrosabb dalokból, várható volt, hogy újítás lesz. A Maidenre amúgy is jellemzőek az ilyen húzások, 2006-ban, amikor kijött az AMOLAD lemez, a turnén elejétől a végéig eljátszották. Legalább tudjuk, hogy nem nosztalgiacsapatról van szó.

A látvány szintén elsőrangú volt, egy darabig csak az XXXXXL-es háttérvásznak cserélődése volt a látvány, aztán később jöttek az effektek is, és ugye maga Eddie. A színpadképet már fentebb jellemeztem röviden, a Satellite 15 űrállomást mintázta, S-15 volt ráírva, erre most döbbentem rá, mikor hallgattam az új lemezt, ugyanis ez a nyitószám címe.

A zenészek remekül belakták a színpadot, Bruce, Janick és Steve rohangászott fel alá, ellenben Dave és Adrian szinte ki se mozdult a színpad jobb oldaláról. Lehet, csak fáradtak voltak, vagy rossz kedvűek, de azért mozoghattak volna többet is. Nickoból meg csak egy-egy kéz látszott néha. Janickról még annyit, hogy egy barom (persze a jó értelemben), hihetetlen színpadi showt csinált, néha többet bohóckodott, mint gitározott. De ahol kellett, odatette magát.

Annyit még megjegyeznék, hogy Bruce Dickinson hihetetlen frontember, és isteni hangi adottságokkal rendelkezik. Néha el se hittem miket ki tud énekelni, és sikongatni. Egyértelműen ő nyújtotta a legjobb teljesítményt az este. Ezzel nem akarom a többiek érdemeit kisebbíteni, mivel ők is maximumot nyújtottak. Steve Harris-ről szokás szerint már a 2. szám közepén patakzott a víz.

Gitárosok ha találkoznak

Elérkeztünk írásom azon pontjához, ahol sajnos szót kell ejtenem a negatívumokról is. Elsőnek a már említett hangosítást „méltatnám”. A keverős nem tudom, mit csinált, elaludt, vagy berúgott, de hogy a Maidennek nem ez a legjobb hangosítása, az is biztos. Bruce mikrofonja kifogástalanul, kellő hangerővel szólt, a ritmusszekció szintén, de a három gitárból sokszor csak ímmel-ámmal hallatszott valami. Dave és Adrian gitárja viszonylag rendben volt, ellenben Janick nagyon le volt keverve. Ha nem szólózott volna rengeteget, fel se tűnt volna, hogy három gitárral állnak ki. (Ugyanis a szólóinál hirtelen lett hangja a gitárnak, érdekes…) Ez sajnos rontott kicsit az összképen, remélem legközelebb normális hangosítással tudom majd megnézni őket.

Ami még kifogásolni való… A közönség. Az oké, hogy a Sziget kinőtte magát, magyart már alig találni, de hogy én érezzem magam kényelmetlenül, ha megszólalok magyarul, az már kicsit röhejes. Nem egy példát tudnék mondani, hogy valami istentudjahonnanjött kretén bejön hőbörögni Tankcsapdára, „Iron Maiden”-t ordibálva, és lökdösődve, hogy engedjük előre, különben verekedés lesz… Azért álljon meg a menet. Amikor elkezdődött a koncert, akkora nyomást kaptunk hátulról, azt hittem mentem a számon jön ki az összes belső szervem, a sok őrült lökdösött, ütött-vágott, hadd kerüljön 10 centivel előbbre. Sajnos a zászlót se tudtuk felemelni, attól féltem a nagy tolongásban, elszakad, plusz kénytelenek voltunk hátrébb araszolni, ha nem akartuk palacsintaként végezni. Hiába ez a fesztiválok átka, itt minden hülyéből van pár sajnos. Ezért remélem, hogy legközelebb önálló koncerten tudom elcsípni Bruce-ékat, normális körülmények közepette.

Még egy dolog, ami nem is igazán negatívum, csak szőrszálhasogatás a részemről. Szerintem kicsit változatosabb setlist kellett volna. Úgy értem, a 16 dal tele volt olyan számokkal, amik nem túl direktek, inkább epikus jellegűek. Egy-két ilyen még elfér koncerten, de ha már a 4. ilyen dal jön egymás után, kicsit le tud ülni a hangulat. Ez ahogy észrevettem, néha észrevehető is volt sajnos. De ez legyen a legnagyobb gond, nem volt azért olyan rossz a koncert, eleinte fenntartásokkal kezeltem, de végül is pozitív érzelmekkel távoztam a helyszínről miután vége lett.

Lényeg a lényeg, nagyon örültem, hogy eljutottam erre a koncertre, a fenti kis zavaró dolgok ellenére is. Szerintem bántam volna, ha kihagyom. Bízom benne, hogy nem ez volt életem utolsó Iron Maiden koncertje.

„UP THE IRONS!”