Ausztráliától Dániáig - Airbourne és VolBeat (2013. június 12. és 2013. június 18. Budapest)

A tavalyi év szerencsére kompenzálta a 2012-es kiesést, gyakorlatilag nem győztem számolni és tervezni, hogy mi az a koncert, amit meg tudok nézni, és amit muszáj vagyok kihagyni. Jelen írás szereplőit az Airbourne-t és a VolBeat-et is sikerült már elmulasztanom korábban, így amikor ismét alkalom adódott, már nem haboztam jegyet venni.

Az idei esztendő koncertek szempontjából igen bőséges évet hozott. Februárban háromszor volt alkalmam látni kedvenc gitárosomat Slasht, most júniusban pedig egy héten belül sikerült eljutnom két olyan együttes koncertjére, akik zenéjét már évek óta hallgatom, azonban az élő találkozás eddig elmaradt. Besűrűsödött a június közepe, hiszen előbb az Airbourne, majd hat nappal később a Volbeat adott koncertet fővárosunkban. Na de nézzük szépen sorjában mik is történtek.

Az ausztrálok jelenlegi legjobb aktív zenekara (igen, tudom, hogy van egy AC/DC is, de ők már pár éve nem nagyon hallattak magukról) harmadszor adott koncertet kis hazánkban. Eleinte az A38-as hajó volt a tervezett helyszín, de ez a variáció szó szerint elúszott. Bennem volt a félsz, hogy elmarad a koncert és ismét mehetek visszaváltani a jegyet (mint nem egész egy éve a Doug Aldrich fémjelezte Steam Roller esetében), de szerencsére még időben sikerült áttenni a Club 202-be az eseményt. Azon a héten már a kánikula jellemezte az itthoni időjárást, ezért tűző napsütésben indultam el délután. Szokásomhoz híven biztosra akartam menni, ezért korábban odamentem, de még egy teremtett lélek sem volt ott. (Sokan nem értik miért csinálom ezt, és ácsorgok ott órákat, de ezt igazából nem tudom megmagyarázni, én már csak ilyen fanatikus őrült vagyok :) ) Gondoltam, ha így állunk, akkor nézzünk körül a környéken, hátha akad valami hely ahova be lehet ülni. Nem is kellett sokat keresgélni kb. 200 m gyaloglás után találtam egy egész kellemes kis helyet. Hab a tortán, hogy összeakadtam egy szintén koncertre igyekvő sorstárssal (AC/DC póló volt rajt, gondoltam próba szerencse alapon megkérdezem ő is Airbourne-ra igyekszik e, és igazam lett), így pedig azért gyorsabban telt az idő pár sör mellett.

A "főhős": Joel O'Keeffe

Kapunyitás előtt egy órával sétáltunk vissza, de még akkor is csak pár ember lézengett a bejárat előtt. Hét órakor így kényelmes tempóban sétáltunk be, még körülnézni is bőven volt idő, az első sor üresen tátongott. (Mivel először voltam itt, rögtön feltűnt, hogy a színpad valami brutál magas) Az előzenekarként  fellépő Wisdomot most láttam először az új gitárosukkal Bodor Mátéval, de azt kell mondjam egyáltalán nem látszódott rajtuk, hogy csere volt a zenekar felállásában. Ugyanazzal a lendülettel (és közben magukra szedett rutinnal, a külföldi turnéknak köszönhetően) játszották le koncertjüket, mint eddig. Előzenekarhoz képest viszonylag hosszú időt, kb. 50 percet kaptak, amit én személy szerint nem bántam, mivel egyik kedvenc magyar zenekaromról van szó. Tény, hogy nem túl eredeti amit csinálnak, de amíg tudnak jó dalokat/albumokat írni (márpedig tudnak), addig engem nem túl sűrűn foglalkoztatnak az ilyen dolgok, ezt meghagyom a mindenen síró fotelrockereknek, akik számára semmi sem jó, ami nem idősebb 25 évnél. (Zenekar, lemez…) Koncertjükön mindkét nagylemezükről és EP-jükről szemezgettek dalokat, akadt olyan  is (Masquerade) ami ezer éve nem játszottak élőben. Végig a mosolygás volt jellemző rájuk, az új gitáros Máté, és az énekes NG szinte egész koncert alatt szívatta egymást. Szerencsére a közönség nagy része díjazta produkciójukat és tisztességes tapsot kapva vonultak le a deszkákról.

Rövid átszerelés után pontban fél 10kor felcsendült az intro és halál lazán besétált a színpadra négy redneck, hogy aztán adjanak egy olyan koncertet amitől kis híján ledőlt a Club 202. Igen, ha a Wisdomra azt mondtam, nem túl eredeti, akkor az Airbournera hatványozottan igaz ez a kijelentés, sőt már-már mondhatni plágiumról van szól. :) Zenéjük kb 200% AC/DC hatást tartalmaz, de ezt ők ismerik be először. De mondjuk meg őszintén. Miért kéne azon görcsölniük, hogy valami olyannal álljanak elő amit még senki nem játszott előttük? (Van még olyan dolog amúgy????) Helyette fogták magukat és megírtak olyan dalokat amiket két hallgatás után együtt üvölt velük mindenki, aki nincs beoltva rockzene ellen. Úgy tűnik a dolog működik idestova tíz éve, hiszen népszerűségük folyamatosan emelkedik.

Idén megjelent új lemezükkel (Black Dog Barking) sem nyúltak mellé, nálam rövid úton nagyon betalált (megkockáztatom eddig ez a produktumuk tetszik a legjobban). Koncertjüket ennek megfelelően egy régi-új dallal a Ready To Rock-al nyitották, ami rögtön beindította az addigra szép számban megjelent nézősereget. A következő 70-80 percben olyan energiák szabadultak fel, amit ritkán tapasztaltam meg, mióta hasonló rendezvényekre járok. Ez a négy ausztrál fazon olyan elánnal tolta végig a műsort, hogy öröm volt nézni. És mindezt halál precízen. (Jó, lehet néha volt fél másodpercnyi csúszka itt-ott, de egy koncert hevében ki figyel erre? Ja igen, akiket fentebb említettem…) Lehet mondani, hogy az Airbourne néha one-man-show, hiszen az énekes/gitáros Joel O’Keeffe viszi a hátán a produkciót, de a többiek is teszi becsülettel a dolgukat. Zenéjük egyik jellegzetessége a remekül kitalált vokálokban rejlik, amin a többi 3 tag osztozik gyakorlatilag csordavokálban. :) A műsor felépítését tekintve egy standard best of-ot kaptunk, beleszőve mindhárom eddigi lemez legjavát. Elhangzott a himnikus Stand Up For Rock N’ Roll és Raise The Flag, az eszelős tempójú Live It Up és Born To Kill, és a…Á hova folytassam. Igazából különbséget tenni is nehéz a dalok között, hiszen felépítésre is nagyrészt egy kaptafára készülnek. Egy pofás riff, egy fülbeülős refrén, és egy dögös szóló. Kell ennél több? Sajnos a személyes kedvenceim nagy része még így is kimaradt, de valljuk be, egy koncert akkor jó, ha az embernek marad valami hiányérzete.

Tömegjárás

És akkor egy kicsit visszatérve Joel-re. Ha Angus Young-ra azt mondják őrült, akkor a pali még rátett egy lapáttal. Nagyobb fesztiválokon jó szokása felmászni az állványok legtetejére, és onnan folytatni tovább egy dalt, az ilyen kisebb klubokban pedig rendre bemegy a közönség közé. Most is így történt, igaz egy secus nyakában ülve tett egy kört a nézők között. :) Szintén emlékezetes pillanat volt, amikor a fején szétütve nyitott ki pár sörösdobozt, hogy aztán a közönség közé dobja azokat. Ennek, plusz az ezer fok melegnek hála, koncert végére, hát igen megviselt állapotban nézhettem ki. :) A közönségre amúgy nem lehet panaszkodni, bár elég erős nyomulás volt (a melegnek hála csúszkált és ragadt mindenki), de ki lehetett bírni.

Koncert után egy órával aztán kijöttek, hogy az ott maradt rajongókkal fotózkodjanak, aláírást osztogassanak. Mindegyikükkel sikerült pár mondatot váltanom, és személyesen is megtapasztalhattam ami a velük készült interjúkból lejött. Teljesen hétköznapi, két lábbal a földön emberek ők is, akiknek ugyanúgy szenvedélyük a rockzene. Joel-hez pl 3x mentem oda fotóért, mivel az első koromsötét lett, a másodikba pedig belesétáltak, de nem küldött el a fenébe, hanem mosolyogva állt oda ismét. A legtöbb zenésznek ilyen mentalitással kellene rendelkeznie, mivel sokan hajlamosak elfelejteni, hogy a rajongók tették őket azzá, amik. Mindent összevetve egy remekül sikerült este volt, leszámítva azt, hogy majdnem két órámba telt hazajutni. 

De ahogy anno Freddie Mercury is megénekelte…The Show Must Go On. Pár nap múlva egy másik nagy kedvenc a dán VolBeat adott koncertet nálunk három év kihagyás után. Igen, tudom, fent azt írtam, még nem volt szerencsém hozzájuk. Ez a kijelentés valamennyire sántít, mivel 2010-ben a Metallica előzenekaraként már láttam őket, azonban akkor még nem ismertem a zenéjüket, az a koncert döbbentett rá, hogy jobban utána kéne ásni miről is van szó. Jobb később mint soha ugyebár. :) Az elmúlt években rendesen megnőtt az ázsiójuk (főzenekari státusz szinte minden nagyobb európai fesztiválon), nálunk is már a Petőfi Csarnokba volt lekötve a koncert (2009-ben még a Dieselben játszottak).

The Human Instrument: Michael Poulsen

Persze szokásomhoz híven már korábban kimentem a helyszínre, azaz kimentünk, mivel tettestársam is akadt Nyul László „Nyuszi” személyében, aki hasonló értelemben vett zeneőrült. :) A négy óra már a PeCsa bejárata előtt ért minket, ahol mindössze ketten voltak, és mint kiderült egyikükkel már találkoztam három éve Metallica-ra várva. Kicsi a világ. :) A másik tag pedig egy Csehországból érkezett fanatikus volt. (Van még mit tanulni tőle, elbeszélgetve vele és a képeit látva….Hát elég nagy hátrányban vagyok. :) ) De, hogy a kapunyitásig hátralévő órák ne csak ücsörgéssel teljenek (közben kihallatszott a zenekar beállása) elindultunk körbenézni. A kinti színpadhoz vezető kapu nyitva volt, ezen besétálva megálltunk a kordonnál, és kis idő múlva legnagyobb meglepetésemre egyszer csak feltűnt maga Michael „Elvisjohnnycash” Poulsen. Szóltunk/intettünk neki, és ahelyett, hogy csak visszaint, odajött és kezet nyújtott (!!!). Készségesen aláírt és fotózkodott, megdicsérte Nyuszi pólóját, abszolút szerény ember benyomását keltette, jól el lehetett beszélgetni vele. (Elolvasva a rockstation.blog.hu interjúját, még nagyobbat nőtt a szememben) Mivel zárták a kaput mennünk kellett, és én azt mondtam, ha ezek után elmaradt volna a koncert, már megérte. Azonban alighogy visszaértünk helyünkre, kisétált az ajtón a banda basszusgitárosa Anders Kjolholm. Poulsenhez hasonlóan ő is egy sztárallűröktől mentes, közvetlen figura, hatalmas dumával. Ismételni tudom magam, amit az Airbourne-nál már leírtam, sok zenész példát vehetne.

Mire elérkezett a kapunyitás, már szépen kezdett gyűlni a tömeg, a kordonnál vártunk rendezett sorban. A bejutás zökkenőmentesen zajlott, kényelmesen meglett az első sor. A csarnok lassan akart feltelni, sokan inkább a söröspultot támasztották, így az előzenekarként fellépő Wrong Side Of The Wall-t még csekélyebb közönség fogadta. Bevallom én nem ismertem őket előzőleg, de jófajta döngölős muzsikájuk utat talált a hallójáratokba. Nem rettentek meg a nagyobb színpadtól, rutinosan belakták, a közönség díjazta is intenzitásukat, nagy tapsot kaptak amikor levonultak.

"Csoportterápia"

Rövid átszerelés után pontban kilenc órakor felcsendült a Motörhead klassziker Born To Raise Hell, amit amolyan felvezető zene gyanánt használtak (mint pl az Iron Maiden az UFO-Doctor,Doctor-át). Ez vezetett át az introba, aminek végén megjelent a VolBeat négy zenésze a színpadon. Gitáros fronton változás történt, az eredetileg csak az új lemez produceri munkáit vállaló, az Anthrax-ből pár hónapja távozott Rob Caggiano lett az új bárdista. Szerintem nagyon jó választás volt, ha valamit hiányoltam a korábbi lemezekről, akkor azok mindenképpen a gitárszólók. Az idén megjelent Outlaw Genglemen & Shady Ladies albumon azonban már ezekből is bőven kijutott, köszönhetően Robnak, aki a régebbi dalokat is feldobta gitárjátékával. A műsor felépítését tekintve itt is megmaradt a hiányérzet (hova lett a The Garden’s Tale vagy az Only Wanna Be With You???), én pl reménykedtem, hogy a beálláson elpróbált Evelyn elhangzik, végül mégsem tűzték műsorra. Bánkódni azonban így sincs értelme hiszen egy minden szempontból tökéletes koncertet kaptunk.

Már maga az ötlet zseniális, hogy a metálzenét egy Elvises-Johnny Cashes orgánummal ötvözzék. Jó, persze, ha Michael Poulsennek nem lenne ilyen karakteres hangja és dalszerzői vénája, akkor a VolBeat is csak egy lenne a sok tucatzenekar közül. Ez a kis nüansz és a kisugárzás azonban megadja azt a pluszt amitől működőképes a történet. Ahogy a koncert is az volt. A közönség az első pillanattól vette a lapot és énekelte végig a dalokat, legyen az a slágeresebb Lola Montez, Fallen vagy Cape Of Our Hero, a fajsúlyos The Human Instrument, vagy a reggae betétekkel bolondított übersláger Still Counting. Ami feltűnő volt, hogy az első két lemezt hanyagolták, csupán három dal csendült fel róluk, pedig a nagy többség ezt a két alkotást tartja a non plus ultra-nak. (Szerintem is a második lemez a legeltaláltabb.) A zenészek teljesítményére nem térnék ki külön, mellényúlásnak nyoma sem volt, és Poulsen is gond nélkül hozta a sokszor nem egyszerű énektémákat.

Aranyos momentuma volt a koncertnek amikor Poulsen kiszúrt a közönségben két kissrácot az édesapjuk nyakában, és felhívta őket a színpadra. Egyikük nem akart menni, a másik azonban ott bulizta végig a Still Counting-ot. Életre szóló élmény lehetett neki. :)

A zenekar kiegészült :)

Egyetlen negatívumot tudok mondani, mégpedig azt, hogy június és dögmeleg lévén, a benti teremben kb folyt az izzadtság a falakról. Alapból nem az a zene amit egyhelyben ülve hallgat az ember (egyébként a közönség teljesen baráti volt, nagyobb tombolásra számítottam, de szerencsére nem „ölték” egymást), ennek következtében változott át a PeCsa belső tere szaunává. Ez azonban semmit nem von le a koncert élvezeti értékéből, zseniális előadás volt.

Összegezve a fentieket, el tudnám viselni, ha minden hétre jutna egy ilyen koncert (a pénztárcám szerintem már kevésbé :) ). Úton hazafelé arról beszélgettünk, át lehet e ezt az érzést adni amit egy koncert okoz, olyasvalakinek, akit abszolút nem vonz ez a világ, egyáltalán tudja e mit hagy ki. Szavakkal leírni nem lehet, meg kell tapasztalni. Nagy eséllyel ha befogadóbb, akkor megérinti a zene. Mint ahogy engem is megtalált idestova 11 éve.

(A belinkelt interjú a http://rockstation.blog.hu/ tulajdonát képezi!) 

A végére megint akad néhány közös fotó és aláírás :)

Először az Airbourne...

...majd a VolBeat