Kígyók a Városligetben - Whitesnake (2011. július 13. Budapest)

Nagy nehezen a Whitesnake-t is sikerült megcsípnem. A feltámadásuk óta gyakori vendégek voltak Magyarországon (sajnos 2006-ban egy hirtelen jött vihar miatt elmaradt a koncert), és ugyan erre a 2011-es koncertre a komplett ritmusszekció lecserélődött, de ez nem eredményezett semmi minőségbeli romlást...SŐT! Sokak szerint klasszisokkal jobb koncert volt, mint a 2008-as, amin sajnos nem tudtam részt venni, azonban azt megerősíthetem, hogy zseniális koncertet rittyentettek nekünk. (Apró keserű adalék: azóta már távozott a dobos Brian Tichy, és hatalmas meglepetésre a gitárzseni Doug Aldrich is. Tichy helyére ismét a veterán Tommy Aldridge került, a gitáros kilétét még jótékony homály fedi. Akárki is lesz, Aldrich után fel kell kötnie a gatyát.)

Ezt is megértük. Jó pár évet kellett várnom, hogy végre élőben láthassam David Coverdale együttesét, és a napokban ez végre sikerült is. A jegyet gyakorlatilag már az árusítás első napján megvettem, semmit nem bízva a véletlenre. Onnan már csak a legrosszabb volt hátra, az örökkévalóságnak tűnő várakozás, a koncert napjáig. :) Szerencsére egyszer bekövetkezett az a nap is.

Július 13-án reggel fél 9-kor egyedül szálltam fel a Budapest felé tartó vonatra. Dögunalmas 3 és fél órás út (a drágalátos MÁV-nak köszönhetően kaptunk egy grátisz fél órát) után csak sikerült megérkezni a Déli pályaudvarra. Nem véletlenül mentem fel ilyen korán, ugyanis tervben volt egy látogatás a szállodáknál (egy kedves ismerősömtől kaptam egy fülest, hogy hol vannak :) ), hátha ismét szerencsém lesz, és sikerül aláírást/fotót szerezni/csinálni. Fél 1 körül már kint ültem a –most meg nem nevezett- szálloda előtt. Őszintén, nagyon nem volt mozgás. Habár, egyszer kijött egy hosszú hajú tag az ajtón, tudtam, hogy vagy Brian Tichy dobos, vagy Michael Devin basszusgitáros, de mivel nem voltam biztos, inkább nem mentem oda, nem akartam beégni. Közben összefutottam egy ismerősömmel, elmentünk meginni egy italt, mivel továbbra sem történt semmi. Bő egy óra múlva mentünk vissza, ismerősöm elköszönt, én pedig úgy döntöttem, még várok 20 percet, aztán elindulok a Petőfi Csarnokhoz. És milyen jól tettem!!! A szálloda előtt megláttam 4 embert, fényképezővel, papírokkal, gyanítottam ők is ugyanazért vannak ott, mint én. Nem tévedtem. Leültem tőlük nem messze, és 10 perc várakozás után azt láttam, hogy elindultak befelé. Felkaptam a táskám, elindultam közelebb, ahonnan már beláttam, és meg is pillantottam a szálloda halljában egy hosszú szőke hajkoronát, és a hozzá tartozó tagot. Doug Aldrich gitáros volt az. Összeszedtem minden bátorságom, és bementem én is. Vagy bejön, vagy kiraknak, ha utóbbi történik, akkor maximum a szálloda előtt kísérlem meg újra  a dolgot. Szerencsére nem volt semmi atrocitás, bementem, ahol a fent említett 4 tag már „letámadta” Aldrich-ot, így odamentem én is. Egyiküket megkértem, hogy majd fotózzon le, addig én odamentem aláírásért. Tök közvetlen és rendes volt, a fotó után még mondta, hogy „See you later man!” :). Nem telt el egy perc felbukkant a másik gitáros Reb Beach. Odamentünk hozzá aláírt ő is mindent, (valakinél epésen megkérdezte, hogy ez az e-bayre megy??), fotót azonban most nem sikerült készíteni, mert sürgették. Még egy kevés várakozás után, felbukkant Brian Tichy és Michael Devin  is, előbbivel ugyanúgy jártunk, mint Reb-el, „csak” aláírást sikerült szerezni, utóbbi viszont készségesen fényképező elé állt mindenkivel, és aláírt. A vicces az, hogy a végén még ő mondta, hogy „Thank you man!” :) David Coverdale-t nem sikerült elkapni, lévén egy másik szállodában lakott, sajnos nem tudtuk meg melyikben. Na nem gond, talán majd legközelebb!

Kell ehhez bármit is hozzáfűzni?!

Miután mindez lezajlott, elindultam a metróra, hogy eljussak a PeCsa-hoz. Tudtam hol kell leszállni, és azt is, hogy hol van a csarnok kb., de azt nem tudtam, hogy találok oda. :) Azonban mégis akadt egy kis segítség. Egy baromi hangos gitárhang. Hoppá, zajlik  a beállás! Elindultam a hang irányába, bő 10 perc kóválygás után, oda is találtam. Fél 4 körül járhatott az idő, egy teremtett lélek se volt a kapunál, kb. öten lődörögtek erre-arra. Addig elütvén az időt, gondoltam megpróbálok belesandítani a beállásba. Ez sikerült is, még szerencse, hogy a szabadtérre tették. A hátsó fal néhol hézagos volt, ezáltal sikerült bepillantani, és még pár használható képet is sikerült csinálni. D.C. kivételével az egész banda fent hangolt, eljátszották az Ain’t No Love In The Heart Of A City-t, a Love Will Set You Free-t és a Forevermore-t. Természetesen egyiket sem végig, csak részletekben. A 600 fok melegre tekintettel azonban nem néztem végig a beállást, mert egyrészt én is beálltam volna a meleg miatt, másrészt megszomjaztam, így hát elmentem a bárhoz italt venni. Közben találkoztam egy ismerősömmel, így már gyorsabban ment az idő, hogy volt kivel beszélgetni. Fél 6 körül járhatott az idő, de még mindig alig lehettünk tízen. Na, gondoltam többet nem fognak erre jönni, ha 10 embernek kell zenélniük. A tervezett 6 órás kapunyitás persze csúszott egy bő negyed órát, arra már lehettünk ott kb. ötvenen. Ennek a fenti okok miatt nem örültem, de annyiból jó volt, hogy könnyebb lesz jó helyet találni. Vicces momentum volt, mikor egyszer csak kinyitották a kaput, és kisétált Reb Beach, majd az ott parkoló buszhoz ment. Szerintem a többség fel se fogta, ahogy körülnéztem. :) A beengedésnél, kb. miszlikre tépték a jegyem, amit hónapokig őrizgettem (nem értem miért nem lehetett csak a szélét levenni, vagy valami, nem feldarabolni), plusz külön ember vizsgálta a táskámat, és engem is. Alaposan felkészültek, mire végeztek, tízen mentek be mellettem… Aggodalomra semmi ok, első sort még így is sikerült megcsípni, közvetlen Aldrich előtt. Amit szerettem volna, eddig összejött. :)

Azonban még nem kezdődött a koncert, előbb az előzenekaron kellett túlesni. Itt, ezt a szerepet a Mobilmánia töltötte be. A névből nem nehéz kitalálni, igen a P. Mobilhoz van köze. Nevezetesen 4 egykori tag, plusz két fiatalabb gitáros alkotja a formációt. Igazság szerint az eddigi két lemezüket még nem hallgattam meg, valahogy kimaradtak. Majd igyekszem pótolni. Már nem először láttam őket, elég meggyőző teljesítményt nyújtottak ezúttal is, bár bevallom nekem itt csak időhúzás volt. Nemsokára úgyis látni fogom őket ismét önálló koncerten, szóval… :) A rendelkezésükre álló időt (kb. 40 perc) maximálisan kihasználták, ahogy észrevettem a közönségnek is tetszett a néhány Mobil klasszikussal is megtámogatott műsoruk, de gyaníthatóan már mindenki a fő attrakciót várta.

A jelenlegi gitáros mezőny egyik legjobbja: Doug Aldrich

A technikusok hamar megcsinálták az átszerelést, így már csak várni kellett. Nyolcra volt kiírva a kezdés (tízig be kell fejezni a koncerteket a csendrendelet miatt), ez persze csúszott kicsit. Szerencsére csak 10 percet, amikor is megszólalt az intronak használt My Generation, a The Who-tól, és pillanatokon belül színpadon lesz a Whitesnake! Ahogy ment az intro, a zenészek halál lazán felsétáltak a deszkákra menetrendszerű üdvrivalgás közepette, és mikor utolsónak Covi is megérkezett, rögtön belecsaptak a koncertbe. Egy pár másodperces saját maguk által gyártott introféleség után, amiben Covi szokásosan beleüvöltötte a mikrofonba, hogy „Are you ready?”, (ez már a Live In The Still Of The Night DVD-n is szerepelt a nyitó Burn előtt) felhangzottak a 2008-as Good To Be Bad lemez nyitónótájának, a Best Years-nek a hangjai. (Azt már előzetesen tudni lehetett, hogy milyen setlist várható, ezért nem is ért meglepetésként) A cucc már itt állat módon dörrent meg, szerencsére ez kitartott végig. Talán D.C. mikrofonja volt kicsit hátrébb tolva, de rövid idő után ez is helyre állt. Nem tudom az első szám valahogy mindig olyan fura. El se akarja hinni az ember, hogy ezek a zenészek ott állnak előtte, és tényleg látja-hallja ami szól. Szinte másodperceknek tűnt az eltelt idő, már el is csattant az első szóló Aldrich gitárjából, én meg nem győztem csodálkozni, hogy miket penget. :) A szám végén, szinte szünet nélkül belecsaptak az 1987 album egyik megaslágerébe, a Give Me All Your Love-ba. Itt, ha lehet még inkább megőrülés volt, mint az előző számnál, lévén ezt a klasszikus albumot, 100% többen ismerik, mint az újabbakat. A szóló itt Reb Beach-é volt, és bár kicsit vékonyabban (de nem erőtlenebbül) szólt a gitárja, mint partneréé azért megmutatta, miért is nevezik a tapping technika császárának. A szám után D.C szólt a közönséghez pár szót, megemlítette, hogy legutóbb mekkora pechjük volt (szerintem nem emlékezett, hogy 2008-ban már adtak egy koncertet, az emlékezetes okok -úgy szakadt az eső, hogy beszakadt a ponyva- miatt elmaradt 2006-os után :) ), és örül, hogy újra itt lehetnek. Majd jött a Love Ain’t No Stranger a Slide It In album egyik nagy slágere. A közönség először itt villantott, ugyanis a refrént igen durva kórusban adtuk vissza. :) Ismét pár szó Covitól, majd fel is csendültek az Is This Love álomszép lírájának első hangjai. Előzőleg féltem, hogy itt le fog ülni a buli, mert mindenki elolvad, de neeem. Ugyanúgy zengték a sorokat a jelenlévők, a szám is kellő erővel dörrent meg, Aldrich pedig egy álomszépet szólózott a dal középrészén.

Mivel a Forevermore lemez bemutatója volt ez a koncert, illett arról a lemezről is játszani valamit. Ez el is jött az albumot nyitó Steal Your Heart Away képében. Covi itt „slide guitar devil”-ként konferálta fel Aldrich-ot, aki rögtön el is rittyentett egy bő perces slide szólót, mielőtt belekezdett a számba. Előzőleg sok fanyalgást olvastam, hogy ez a szám rémes, hát nem tudom, nekem elsőre beütött, és koncerten is döngetett. Itt eszméltem rá, hogy milyen gyorsan megy az idő, gyakorlatilag 5 percnek tűnt az eltelt idő, pedig sokkal több elment. :)

A hang: David Coverdale

Majd jött a koncert –számomra- egyik kulcsmomentuma. Előzőleg lehetett látni, hogy hangolják az akusztikus gitárokat, ebből sejteni lehetett, hogy a monumentális címadó fog következni. Azonban mikor Coverdale felvezette a számot, előtte odadobott valakinek egy leesett pengetőt. Na mondom, megmutatom én is a papíromat, hátha…(„Doug/Reb give me your pick please!” felirattal). És basszus… Beszél a mikrofonba, sétál felénk, meglátja a cetlit, megáll a beszédben, elneveti magát, mormog valamit… Majd hátrasétál, levesz Aldrich mikrofonállványáról egy pengetőt, és a kezembe nyomja. (Ennyiből jó, hogy karnyújtásnyira van a színpad :) ) De most komolyan… Ez milyen már!? David Coverdale csak ezért, megáll a beszédben, és odaad egy pengetőt. Megmondom őszintén, én nagyon-nagyon-nagyon örültem, és meglepődtem, hogy ilyen szerencse ért. :) Ezek után már 10 centivel a föld felett lebegve hallgattam végig a Forevermore-t. Ez tipikusan egy olyan szám, hogy meg kellett hallgatni párszor, mielőtt beért. Az egész szám tele van Led Zeppelin ízekkel, de szerencsére pont annyival, hogy attól még felismerhetően Whitesnake marad. Közel 7 perces a dal, de minden pillanata fantasztikus. A szám vége gyakorlatilag átfolyt Doug Aldrich gitárszólójába. Na most a faszi amit összegitározott, az brutális volt. Hihetetlen könnyedséggel pengette ki, a legnyakatekertebb futamokat is, mindezt úgy, hogy érzést is vitt bele, nem pedig öncélú erőfitogtatás volt az egész. Persze a másik bárdistát, Reb Beach-et se kellett félteni, közben ha az ember elpillantott balra, láthatta, hogy a hangfalak mögött letekert hangerővel skálázik hipersebességgel. :) Nemsokára, aztán jött is cserélni Aldrich-al, és megmutatta ő mit tud. Ahogy hallgattam, hát elég sokat! Pláne tappingelni. :) Más felfogásban gitározik, mint társa, de ha együtt játszanak tökéletesen kiegészítik egymást. A végén még egy oda vissza felelgetés is volt részükről. Nem tudom, melyik bolygóról származnak az ilyen kaliberű gitárosok, de hogy nem idevalósiak az is biztos. :)

Ahogy vége lett ennek a bő 10-15 perces blokknak, ismét a színpadon volt a banda, és eljátszották az új lemez első klipnótáját, a tipikus Whitesnake dal Love Will Set You Free-t. Amikor először hallottam, na mondom nem egy nagy eresztés, ahhoz képest 3-4 hallgatás után, már annyira bekúszott a fülembe, hogy szinte menet nélkül azt dúdolom. :) Koncerten is bivalyul szólt. Majd következett Brian Tichy magánszáma, a dobszóló. Na most…Dobszólónál általában az a képlet, hogy irány a büfé. De nem itt!!! Amit produkált, az valami elmebeteg volt. Komolyan néha azt hittem eldől a cájg, akkora erővel ütötte, közben feldobálta a dobverőket, és hiba nélkül kapta el őket, plusz halál pontos volt. A szóló közepén bedobta azt a 2 dobverőt, amivel csinálta a műsort, az egyik puszta véletlen folytán a kezemben landolt. :) Lehet ezt még ragozni?  :) Utána meg simán kézzel ütötte a dobot, ezt elődjétől Tommy Aldrich-tól vehette kölcsön. Ritka, hogy egy dobszóló tetszik, de itt nagyon is bejött.

A tappingcsászár: Reb Beach

A szett végén, már újra színpadon volt mindenki és belekezdtek egy könnyed bluesba, amiből az egyik korai klasszikus, az Ain’t No Love In The Heart Of The City fejlődött ki. A szólók utáni közönségénekeltetés valami brutális volt. Zengte az egész csarnok a refrént, Covi csak mosolygott. Az utóbbi egy hónapban volt szerencsém látni a Scorpions-t és a Whitesnake-et is, mindkét koncerten nagyon jól vizsgázott a közönség (nem úgy, mint tavaly KISS-en), remélem ez elég indok az együtteseknek, hogy sűrűn járjanak erre. :) A bluesolás után érkezett az 1984-es Slide It In album címadója, sajnos egy verze és egy refrén után félbe maradt. Pontosabban nem félbe maradt, hanem hirtelen átváltottak a Fool For Your Lovin’-ba. Itt már az intronál hihetetlen megőrülés volt, ez kitartott végig. Majd érkezett az egyik megasláger, amit talán az is ismer aki amúgy nincs tisztában a Whitesnake munkásságával, ez pedig a Here I Go Again. Az élő verzióba sikerült valami kis pluszt belecsempészni, ugyanis sokkal jobban megdörrent, mint az albumverzió, jót tett a számnak, hogy keményebbre vették a figurát.

Amint vége lett, gyors meghajlás, és levonultak a színpadról. Persze el nem engedtük volna őket, a világért sem. Jöjjenek csak vissza! J Alig kellett várni érkeztek is, hogy teljessé tegyék az estét, a Still Of The Night egy bő 10 perces verziójával, ahol D.C. még egyszer bemutatta az egész  zenekart a szám közepén levő lassabb részben. Sajnos azonban ez is letelt, és már tényleg csak annyi volt, ami minden koncerten lezajlik mostanság. Davidünk kijött egyedül, és acapella elénekelt egy részletet a Deep Purple klasszikus Soldier Of Fortune-jából. Majd ismét kijöttek, meghajoltak, bedobtak még pár pengetőt, dobverőt (Covi és Aldrich még egy felnyújtott bakelitet és CD-t is aláírt), és el is tűntek a sötétben, mi pedig a We Wish You Well felvételről szóló zongorás levezetésben kezdtünk kifelé menni.

Most pedig következzen néhány észrevétel. Először is a hangulat. Az zseniális volt! A zenészek is, és a közönség is végig teljes oktánszámon pörgött, végig jó kedvvel. A színpad közelsége pedig családiasabbá is tette az egészet. Tényleg hihetetlen mikor ott sétálnak el előtted másfél méterre. Covi is végig jó hangulatban volt, mosolygott már az elejétől fogva, hergelte a koncert női rajongóit, és bemutatta párszor a mikrofonzsonglőrködését is, amit most nem ragoznám mire utal. :)

A hangosítás szintén rendben volt, kellő erővel lehetett hallani mindent, D.C. hangját is, ami még most is zseniális. Előzőleg féltem, mivel azt lehetett olvasni, hogy megint nincs jó formában, itt azonban nyoma se volt ennek. Persze nem úgy énekelt már, mint 20-30 évvel ezelőtt, de korrektül hozta az énektémákat. Akinek még mindig 40 centire kell eltartania a mikrofont egy-egy sikolynál, ott nincs nagyon miről beszélni. Plusz a többi zenész is olyan vokálokat hozott, amilyet talán még nem is hallottam élőben. Félelmetes volt!

Forevermore

Még pár szót ejtenék a negatívumokról is. Tulajdonképp ilyen, mint negatívum nem volt. Annyi kifogásolni valóm van csupán, hogy nagyon rövid volt a koncert (hála a csendrendeletnek), több számot is el bírtam volna viselni, de mivel mindenhol ennyit játszanak csak, nem volt mit tenni. (gyanítom azért, hogy Coverdale hangja ne menjen paffra) Sajnos a három kedvenc számom pont kimaradt a setlistből, nevezetesen a Crying In The Rain, a Bad Boys, és a Burn (ami eredetileg ugye Deep Purple). Egyszer talán ezeket is hallani fogom élőben, addig meg ott a már fentebb említett DVD, amin rajta vannak ezek is, és amit illene már végre beszereznem, nem csak youtube-on nyáladzani a videókra. :)

Összességében, ez számomra az idei év koncertje volt, de a Top 3-ban is benne van a 2010-es Metallica és a 2009-es Scorpions után. Nagyon remélem, hogy még fognak albumot készíteni, és ismét eljönnek hozzánk is koncertezni, mert van még bennük potenciál bőven, ilyen korban is. 

És akkor még pluszban a közös képek és aláírások:

Éééés még egy kis bónusz! A belinkelt videón 0:30-nál lehet látni a már említett jelenetet, amikor is megkapom a pengetőt :)