Kilenc őrültnek mennyi a fele?! - "Slipknot-The End, So Far" lemezismertető

Az iowai szörnyek önmagukhoz képest meglehetős gyorsasággal, „alig” három évvel az előző lemezt követően szabadították a világra új albumukat. Mivel legutóbb a We Are Not Your Kind-al viszonylag hamar sikerült barátságot kötnöm, volt bennem némi remény, hogy a kilencek ismét rátaláltak a jó ösvényre. Én speciel egyik lemezüket sem titulálnám nettó szarnak, de tény, hogy voltak jól, és kevésbé jól sikerült alkotásaik. Most meg itt állunk néhány héttel a hetedik nagylemez megjelenése után és továbbra sem tudom mit gondoljak.

Kezdjük ott, hogy az egyik gitáros Jim Root is azt nyilatkozta, azért siettek megírni ezt a lemezt, hogy letudják a szerződéses kötelezettségeiket a Roadrunner kiadóval. Plusz úgy gondolja, még lehetett volna dolgozni a dalokon. (Igen!!!) Akárhogy is, a zenészek nem pont ilyen marketingszöveggel szokták felvezetni a friss művet. Persze voltak olyan interjúk is, a sablonszövegekkel, hogy „keményebb lesz, mint az Iowa”, meg „a Vol.3 volt az irányadó”, de ezeken már csak röhögni lehet.

A bűnronda borítóba csomagolt album nem kevesebb, mint 12 dalt rejt, játékideje alulról súrolja az egy órát. Rögtön a nyitó Adderall megadja az első nyaklevest, ugyanis egyáltalán nem számítunk egy ilyen kezdésre. Az őrlés helyett ugyanis egy effektekre és zongorára épülő dallal indítanak, amiben Corey Taylor végig a tiszta tónusú hangját használja. Gitárok csak elvétve, színezés jelleggel vannak a háttérben, illetve a vége felé egy szólószerűség is előkerül, rendesen hátrakeverve persze. Nyolc-tíz hallgatás után már egészen megbarátkoztam vele, de én semmiképp nem tettem volna meg nyitó dalnak.

A többszólamú vokállal indító The Dying Song (Time To Sing) akkor már inkább jobb lett volna bevezetőnek. Ez egy tipikus Knot szerzemény, itt vannak a ZS-re hangolt gitárok, az elmebeteg dobok, az effektek, és Corey ezerhangú éneke. Nem húzzák túl, három és fél perc, ennyi idő alatt éppen ki is tud bontakozni.

A The Chapeltown Rag az egyik legjobban bejövő dal az újak közül. Ez is folytatja a mészárlást, talán még rá is dob egy lapáttal. A refrén első hallgatások alkalmával meglepő volt, inkább mondanám Stone Sour-nak, mint Slipknot-nak, de objektív szemmel nézve végül is egész jó.

A Yen első percében konkrétan nem történik semmi, így elsőre azt hittem egy hosszabb átvezető lesz belőle. Szerencsére nem így lett, a lassú építkezés után a refrén szabályosan az ember arcába robban. A középen elővezetett kiállás után talán ide szuszakolták be a legállatabb riffeket, ilyenkor azért fel-felcsillant némi halovány reménysugár.

A Hive Mind ismét az elmebetegebb oldalukat villantja fel, és mint olyan, remekül működik. Noha a hosszabb dalok közé tartozik az albumon, mégis végig képes lekötni a figyelmet. Amennyiben még néhány ilyet össze tudtak volna foltozni, úgy valószínű én is jobban tudnék rajongani a lemezért.

A számomra talán legjobban sikerült dal díját a Warranty nyerte meg, ami egy echte energiabomba. A duplázóra épített szám csak néha-néha enged ki egy kicsit, és még a közepébe belenyomorgatott „templomi” kórus sem tudta kellőképp elcseszni.

Bevallom a hat perc fölé kúszó Medicine For The Dead-el mindeddig nem bírtam mit kezdeni. Van egy fenyegető, már-már horroros hangulata, amiből akár jó is kisülhetne, azonban mégsincs meg a hűha faktor. Úgy igazán csak a második felében indul be néhány ütem erejéig, de ahogy jobban belekezdenének, rögtön vissza is térnek az elborult taktusokhoz.

Az Acidic megint egy olyan valami, ami nem tudja mi szeretne lenni. Benne van a súlyosság, a monumentalitás, meg némi délies íz is, de olyan érzésem van, mintha nem bírnák eldönteni merre akarják elvinni a dalt. Kétségtelen, színfoltnak nem rossz, a legnagyobb baj vele, hogy jellegtelen.

A Heirloom hallatán azt is elmondhatnánk, hogy ez egy eddig kiadatlan Stone Sour dal. Tulajdonképp teljesen mindegy melyik zenekar veszi fel a kettő közül, kb. ugyanaz a végeredmény. Nem rossz darab, cserébe semmi extra nincs benne.

Akkor már inkább a H377, ami egy korrektül elővezetett Knot zúzda. Itt végre Corey is hozza a korai időre jellemző szóköpködéseit és a dallamokat is a háttérbe szorították. Ugyan ezzel a dallal sem írtak újabb klasszikust, de ezen a lemezen kétségtelenül az erősebb pillanatok közé kívánkozik.

A De Sade-el is hadilábon állok. Itt is van egy tök feleslegesen elnyújtott intro, majd egy totál jellegtelen gitártéma. A refrén legalább jól eltalált, akkor is, ha elsőként nem a Slipknot neve jut róla eszembe. Középtájt azért akad némi ereszdelahajam és egy egész korrekt gitárszóló is helyet kapott, azonban összességében ez is kevés az üdvösséghez.

Kész szerencse, hogy a záró Finale képes rá, hogy mégis (viszonylag) jó szájízzel hagyjuk itt a lemezt. Amit pár dallal korábban nem tudtak megvalósítani monumentális címszó alatt, az itt maradéktalanul sikerült. Noha egy szellősebbre vett szerzemény, de mégis végig fogva tartja a figyelmet. Zárásnak mondhatni egyenesen pazar.

Összegezve a hallottakat egy meglehetősen felemás dalcsokor a végeredmény. Kétségkívül vannak erősebb pillanatai, ugyanakkor a szokásosnál is több jellegtelenséggel szembesülhetünk. Már érthető mire gondolt Jim Root, ennek fényében még elkeserítőbb az egész. Az előző lemezzel elindultak egy jó irányba, amit most „megfejeltek” egy összehajigált, sokszor kidolgozatlannak ható albummal. Nem épp rajongóbarát megoldás, de ha nekik erre volt szükségük, hogy mielőbb szabadulhassanak?! Most inkább menjenek turnézni a srácok, a dalírást meg egyelőre jegeljék. Majd 2026 táján üljünk le újra hasonló ügyben, addig ne bolygassuk a dolgot.