Egyszerűen szólva - "The Dead Daisies-Radiance" lemezismertető

Bolhát szültek az elefántok. Ennyivel rövidre is zárhatnám az egészet, és akkor meg se kellene írni ezt az ismertetőt, de a helyzet szerencsére nem ennyire szörnyű. Tény és való, hogy a Glenn Hughes csatasorba állítása után, tavaly év elején megjelent Holy Ground lemez valami bődületesen erősre sikerült, amihez képest ez az új, hát…némileg laposnak hat. De legalábbis másmilyennek. Most akkor mi az ábra tulajdonképp?

Az van, hogy szerintem ez a lemez baromi hamar követte az előzőt. Persze tudjuk, a járvány miatt a koncertezés eleve bukta volt, és a zenészek ilyenkor jobb híján azt az egy dolgot tudják csinálni, amihez igazán értenek: zenélnek. Amiből az esetek jelentős részében friss dalok kerekednek ki. Közben történt egy tagcsere is, ami itt már közmondásosnak nevezhető. Deen Castronovo dobost az a Brian Tichy váltotta, aki egyszer már játszott a The Dead Daisies soraiban.

És most itt a vele készült, immár hatodik lemez a sorban, ami a Radiance nevet kapta. Mivel minden albumon más volt a közreműködők névsora, ezért hamar gyorsan ejtsünk meg egy aktuális „leltárt”: a főnök David Lowy gitáros ugye adott, ő pénzeli az egészet. Doug Aldrich gitáros úgy fest standard taggá vált, hiszen ez már a negyedik vele készült lemez. Glenn Hughes énekes/bőgős ugyebár két éve csatlakozott, Brian Tichy-ről pedig már beszéltünk az előbb. Szóval elég illusztris névsorunk van, nemde?!

Nem mondanám, hogy túlgondolták a dolgot, hiszen a játékidő itt is épphogy túllépi a 35 percet. Meggyőződésem, hogy a vinyl reneszánsza miatt van, hogy a zenekarok faragnak a játékidőből, és nem szórják meg 12-16 dallal a lemezeket. (Kivéve a Red Hot Chili Peppers-t, akik a jelek szerint megalománok.) Ez abból a szempontból jó, mivel nem üli meg az ember gyomrát és nem veszik el a töméntelen mennyiségű téma között.

Az albumot nyitó Face Your Fear-t rögtön egy orbitális groove nyitja, majd átvált egy kő egyszerű AC/DC ihletésű témába. Hughes éneke természetesen elviszi a dalt, hihetetlen, hogy a fickó 71 évesen is milyen hangokat ad ki magából. A gitárszóló nem rossz, bár Aldrich-tól hallottunk már összeszedettebbet is. Nyitódalnak teljesen okés.

A Hypnotize Yourself ugyanezen a vonalon halad tovább, szimpla, szellősre vett témákból építkezik, cserébe a refrén az egyik legjobb a lemezen. A szóló itt viszont nagyon eltalált: finoman indul, majd fokozatosan kiterebélyesedik.

Az elsőnek bemutatott Shine On egy fokkal marconább oldalát mutatja a zenekarnak, a mélyebbre hangolt gitárok adnak némi extra súlyt a dalnak. Ez tipikusan olyan szám, ami eleinte egyáltalán nem tetszett, most meg az egyik legjobbnak tartom.

A címadó Radiance is mázsás középtempókkal cirógat, de valahogy nem tudott annyira meggyőzni. Egyben van ez a dal is, de mégis olyan érzésem van, mintha nem tartana sehová, csak úgy…van. A végét egy kicsit megpörgetik, lehet jobb lett volna ezen a tempón végigvinni?!

A Born To Fly egy ugyancsak alapra vett rock n’ roll darab, igazi „egyszavas” refrénnel megtámogatva. Tök jó amúgy, bár olyan érzése van az embernek, hogy ezt egyszer már megírták a fiúk. Érdekesség, hogy gitárszóló nem is került a dalba, csak egy kisebb, díszítő jellegű vinnyogtatás középtájt.

A talkboxal indító Kiss The Sky hangulatában nekem a Led Zeppelin-t idézi, zeneileg mégis teljesen más. Ez egy jobban eltalált darab, mind ének-/gitártémáit, mind Aldrich gitárszólóját tekintve. Pont az ilyesmi hanghalmozások miatt szerettem meg a játékát régebben.

A Courageous egy hangyányit pörgősebb, mint az eddig hallott számok, ennek köszönhetően ki is tűnik a többi közül. A sok középtempózás után jól jött egy kicsit megtekert téma, és John Corabi énekével még a Make Some Noise albumon is el tudnám képzelni.

Amikor először meghallottam a Cascade indulását, mondtam is magamban, hogy aaaaz igen. Eleve egy fenyegetőbb riffel indít, olyasmi, mintha egy kiadatlan Black Sabbath témára épülne. Persze a refrénnél előjönnek a „vidám” akkordok, ami ad egy fura kettősséget a dalnak. Hozzáteszem, jól működik ez a párosítás.

A Not Human aztán elhozza a lemez legtempósabb pillanatait, nekem magasan az egyik kedvencem az albumról. A refrén itt is 100 pontos, a gitárszóló előtti rövid visszasúlyosodás pedig ugyancsak telitalálat. Több ilyet el tudtam volna viselni és akkor lehet az összkép is pozitívabb lenne.

A záró Roll On egy visszafogott, akusztikus gitárokra épülő dal. A háttérben némi vonós kísérettel is megtámogatták, a koronát pedig Aldrich érzelemdús gitárszólója teszi fel. Tökéletes lezárás a nem épp maratoni hosszúságú album végére.

Persze, nyilván nem olyan siralmas a helyzet, mint amilyennek az első bekezdés alapján tűnhetett, de folyamatosan ott motoszkál bennem, hogy még nyugodtan dolgozhattak volna a dalokon. Némileg több energiaráfordítással egy sokkal kompaktabb és változatosabb albumot is kiadhattak volna, így inkább csak egy sima „OK” a lemez, mintsem kiemelkedő. Ilyen kaliberű arcoktól ez csuklóból kirázott munka. A Holy Ground után egy kicsit visszalépés, de ettől függetlenül várós a (remélhetőleg) jövőre esedékes újabb koncert. Csak nehogy addig kiadjanak még egy lemezt. 😊