"Fel, levegőért!" - "Lost Society-If The Sky Came Down" lemezismertető

Nem árulok el titkot, ha azt mondom: nagyon vártam az új Lost Society albumot. Ugyanakkor tartottam is tőle. Egyrészt 2,5 éve a No Absolution lemezzel akkorát gurítottak, hogy úgy gondoltam nem fogják tudni megugrani. Másrészt az előzetesen közzétett dalok kissé elbizonytalanítottak. Amikor aztán teljes egészében meg tudtam hallgatni az If The Sky Came Down címre keresztelt új művet, lassan kezdtek a helyükre kerülni a dolgok.

Mint utólag kiderült, kész csoda, hogy egyáltalán elkészült/megjelent ez a lemez. Az énekes/gitáros Samy Elbanna ugyanis meglehetősen mélyre jutott, és nem sokon múlt, hogy átsegítse magát a túlvilágra. A jelek szerint szerencsére időben kapcsolt és kapott segítséget, így megúszta, hogy tagja legyen a hírhedt huszonhetesek klubjának. (Merő véletlen, hogy a srác éppen 27?!) Kár lett volna érte, mivel nagy tehetség!

A fentiek ismeretében, és a dalszövegeket átböngészve kikövetkeztethető, hogy egy - nem klasszikus értelemben vett – konceptalbummal van dolgunk. Nagyon mélyre kellett lemennie, hogy kiadhassa magából ezeket a gondolatokat, és néhol bizony szabályosan a hideg futkos az ember hátán egy-egy sor hallatán.

A nyitó dal rögtön a legelőször bemutatott 112. Nem véletlen a cím, ez ugyebár az egységes Európai Unión belüli segélyhívószám. In medias res indít (háttérben EKG hangok), de úgy igazán csak fél perc elteltével robban be. Már itt észrevehető, hogy ezúttal még tovább hangoltak a pince felé. Az első meglepetés viszont a refrénnél jött, ami még hozzájuk képest is extrán dallamos, és itt még csak fel-felsejlett egy másik (néhai) zenekar neve. A gitárszóló rövid, ugyanakkor lényegre törő. Nem egy egyszerre ható szerzemény, mára viszont nagyon megkedveltem.

A What Have I Done szintén albumelőzetes szám volt, és egy meglehetősen szellős darabnak tűnt. Megfordulni látszik a tendencia, ami már két albummal ezelőtt felütötte a fejét: Samy megtanult énekelni, és sokkal többet használja a tiszta hangszínét, mint korábban. Ennél a refrénnél már nem csak felsejlés szintjén, hanem konkrétan simán rásüthetjük: ez bizony totál Linkin Park! Maga a dal egyébként csak a refréneknél indul be igazán, illetve a szólók előtti kiállásnál.

A samplerekkel kezdő (We Are The) Braindead hallatán azonnal felcsillanhat az ember szeme, ha szereti a cséphadarós témákat. Úgy ránk rúgják az ajtót ugyanis, hogy hirtelen azt sem tudni merre van az arra. Kb. teljesen az előző albumos Blood On Your Hands rokona, az is egy hasonló energiabomba volt. Egy-egy részletnél a Slipknot neve is bevillanhat, jelen állás szerint azonban ők csak szeretnének egy hasonló mód eltalált dühödt számot megírni.

A Stitches volt a másodikként kihozott dal, és eleinte ennél vakartam a fejem a legjobban. Oké, hogy több az elektronika (a teljes lemezanyag ismeretében korántsem annyi, mint várni lehetett, hiába fikázták emiatt kb. minden fórumon a zenekart), a refrén meg itt is enyhén (úgy 250%-ban) Linkin Park, de vazze’ mégis jó! Annak ellenére is, hogy ez az első Lost Society dal, amiben nincs gitárszóló. A riff tömör, de üt, a refrént sose fogod tudni kitörölni, a kiállós rész pedig egyszerű, de nagyszerű.

A lemez toronymagasan legjobb dala egyértelműen az Awake. Ez valahol a – szintén előző lemezes – Into Eternity rokona akar lenni, és szerintem ugyan nem éri el annak magasságait, de karcolgatja a felszínét. Itt is vonósokkal indítanak, de míg legutóbb az Apocalyptica szolgáltatta ezt a fajta aláfestést, ezúttal nem más, mint a Budapest Art Orchestra! Az egyszerű, ugyanakkor kőkemény gitárriff zseniális, nem kevésbé a dal közepén elsütött gitárszóló. Az ének 99%-ban tiszta hangszínen megy, és az egész dalt belengi egyfajta emelkedettebb hangulat: itt kezd először megjelenni a remény, a fény az alagút végén.

Az Underneath ismét egy kíméletet nem ismerő pusztítás, iszonyat hőfokon ég végig. A refrén itt némileg nyúlósabb, nem olyan direkt, mégsem zavaró. A dal közepén, amit a két gitáros összejátszik unisonoban az nem normális, és a legszebb, hogy ezt lehozzák élőben is. Tuti koncertfavorit.

A Creature meglehetősen túlvilági hangulattal kezd be, és csak bő fél perc után kapja el a fonalat. Középtempó fölé ugyanakkor nem megy, megmarad a horrorisztikus és a grooveos részek egyensúlyozása. Nem mondom, hogy annyira telitalálat, mint az eddigi dalok, üde színfoltnak mindenesetre simán jó.

A Hurt Me aztán már teljesen más kávéház. Ilyen dalt korábban nem nagyon lehetett még hallani a Lost Society-től, itt már konkrét heavy rock hatások is megjelennek, de teljesen jól integrálták azokat a zenéjükbe. A dal második felében cserébe itt vezetik elő az egész lemez legmarconább kiállását, mielőtt jön egy jól eltalált váltott szóló.

A címadó If The Sky Came Down kezdéséből elsőre sejteni lehetett, hogy nem fognak lacafacázni, ide is egy irgalmatlan súlyos riffet pakoltak be. A refrén természetesen itt is világbajnok, a Linkin Park mellett itt a Stone Sour neve is bevillant olykor. Az szintén tanítani való, ahogy a szóló előtt visszavesznek és csak annak végeztével kezdődik újra a sulykolás.

A záró Suffocation minden kétséget kizáróan a legnagyobb meglepetés. Én címről simán azt hittem, hogy valami pusztítást fogunk kapni a legvégén, erre itt van egy zongorás líra. Így van. Zongora, némi vonóskíséret és Samy éneke. Emberünk ebben a dalban a lelkét kiénekli, amikor (először) a második refrénnél úgy igazán kiereszti a hangját, az nettó hidegrázás. Ha valamire, akkor erre bizton nem számítottam.

Az írás elején említett félelmem a lemezt illetően mára teljesen tovatűnt. Noha egyelőre nálam nem érte utol a No Absolution-t, de idővel sanszos, hogy felzárkózik mellé. (Azt a lemezt egy hülye döntésnek köszönhetően - adjuk ki saját kiadásban – sikerült majdnem teljesen titokban tartani.) Felesleges visszasírni az első két lemez thrash/crossover vonalát (melyet előszeretettel hangoztat egy hangos kisebbség): amit a 2016-os Braindead albumon elkezdtek, azt új területek felfedezésével, de töretlenül viszik tovább.

És igen, kijelenthetjük, hogy nem a Lost Society a legeredetibb zenekar a világon, rengeteg riffnél, refrénnél, kisebb nüansznál meg lehet mondani, hogy ki volt az inspiráció, de megvan bennük az a képesség, hogy tudnak jól eltalált, kerek dalokat írni. Plusz producerként/dalszerzőként ott van velük az a Joonas Parkkonen, aki a Santa Cruz-ban korábban már bizonyította, miként kell ütős albumokat összehozni dalok és hangzás szempontjából. Most már tényleg csak egy élő találkozást szeretnék, ha úgy adódik esetleg 2023-ban?!