Nyakad hogy van?! - "Airbourne-Boneshaker" lemezismertető

Ismét eltelt három év, így várható volt, hogy érkezik a menetrendszerű új Airbourne lemez. Tekintve, hogy ausztrál srácokról beszélünk, egyáltalán nem lehet meglepő, hogy a zene úgy nettó 200% AC/DC hatást hordoz magával. Amivel természetesen semmi baj nincsen, amíg sikerül erős dalokat írni. Vajon ötödik nekifutásra is összejött a mutatvány?

Az időközbeni gitáros csere nyilván egyáltalán nem törte meg a lendületet, hiszen itt az énekes/szólógitáros Joel O’Keeffe felel a zene oroszlánrészéért. Tutira mentek, hiszen a 10 dalt tartalmazó korong standard bakelithosszúság, a játékidő pedig épp hogy súrolja a fél órát. Ez tehát a kenguruföldiek eddigi legrövidebb lemeze.

Az elsőnek közzétett „Boneshaker” kitűnő étvágygerjesztő volt, ez egyike a lemez jobb szerzeményeinek. Már itt felfigyeltem rá, hogy a hangzás teljesen nyíltan retros, de valahogy mégis próbál mai lenni. Elsőre szokni kellett, de később már nem volt vele gond. A következő darab egy döngölősebb szerzemény: a „Burnout The Nitro” címéhez illően húz, mint az ökör, igazi együtténeklős – pardon, együttordítós- egyszavas refréndarabokkal.

A „This Is Our City” egy középtempós szerzemény, benne egy kissé, khmmm himnikusabb refrénnel: az elnyújtott o-o-óó-zások legalábbis ezt az érzetet próbálják sugallani. Nem rossz amúgy, de inkább egy erős tölteléknek mondanám. Kész szerencse, hogy a „Sex To Go” újból felpörgeti a fordulatszámot, rövidsége ellenére az egyik legdögösebb darab. A szóló pedig egyszerűségére ellenére az egyik legjobb a lemezen.

A lemez nagy slágere ugyanakkor egyértelműen a „Backseat Boogie”. Ez nemcsak az album, de a zenekar diszkográfiáját tekintve is az egyik legjobb dal, és egy nagyobb összegbe fogadni mernék, hogy kirobbanthatatlan lesz a koncertprogramból. Apró adalék, de a dal vége felé érkező kiállás, amikor minden hangszer elhallgat, csak O’Keeffe süvölt, nagyon adja!

Innentől aztán kicsit megcsappan a lendület, a következő három dalra inkább csak az OK jelzőt használnám, mintsem a kiemelkedőt. Pedig a „Blood In The Water” is nyaktörő lendületet diktál, de mire jobban elkezdenéd érezni a lendületet, vége a dalnak. (A lemez 10 dalából 5 is 3 perc alatti játékidővel bír, ennél jobban tényleg képtelenség lecsupaszítani őket. Progresszív metal rajongók messziről kerüljék a lemezt, nekik adott a jelszó: Fussatok bolondok!) A „She Gives Me Hell” találó címmel bír, azonban sajnos szintén egyike a szürkébb daraboknak, teljesen beleszürkül a mezőnybe. Főleg, hogy a „Switchblade Angel” ismét egy tökönrúgós dal, már-már punkos lendületet diktálva. Egyben a legrövidebb is, hiszen éppen hogy túlmegy a 2 percen. Valamiért olyan érzésem van, hogy simán félbehagyták, nem fejezték be.

A „Weapon Of War” a lassabb, kissé komorabb kezdés után felveszi a jól megszokott középtempót, nettó 4 és fél percével egyben a lemez kvázi „opusza” is. Szerencsére az egyik jobban sikerült darabról beszélünk, végig sikerül fenntartania az érdeklődést. Esélyes, hogy szintén stabil koncertdarab lesz belőle, a dal vége felé érkező leállás üvölt a tapsoltatásért. A záró „Rock N’ Roll For Life” pedig egyfajta ars poeticanak is felfogható, a la Let There Be Rock. Egyébként olyan szemérmetlen módon idézik meg az AC/DC  előbb említett klasszikusát, hogy az Airbourne többi dala simán elhomályosul a plágium gyanúja alatt. Minekután a lemez legtempósabb darabja, benne egy brutál együtténeklős résszel, azt veszed észre, hogy amint véget ér a dal, már indítod is újra a lemezt.

Szóval tutira mentek a srácok. Nyilván most sem bújtak ki a bőrükből, de ezt nem is várja tőlük senki. Pont ezért lehet szeretni őket, mert olyan szemérmetlen módon idézik meg a -főként korai- AC/DC szellemét, hogy annak nem lehet nem örülni. Mindazonáltal legközelebb talán egy kicsit dolgozhatnának többet is a dalokon, sok helyütt van olyan érzésem, hogy félbehagyták azokat: csak legyen már valami, aztán húzzunk turnézni címszóval. Kiderül mi lesz, majd 2022-ben megírom.