Még lendületben - Scorpions (2019. november 18. Budapest)

Egy ilyen karrierrel rendelkező zenekarnál mindig bent van a levegőben, hogy az ember utoljára láthatja a tagokat színpadon. A Scorpions legénysége sem lesz már fiatalabb, idestova 54 (!!!) éve tolják a szekeret, ami pont kétszer olyan hosszú karrier, mint ami sok zenésznek egyáltalán megadatott években. (Hendrix, Morrison, Cobain, stb.) A 2011-ben belengetett búcsúturnéból persze nem lett semmi, a lendület azóta is kitart, de érezhetően kényelmesebb keretek között.

A három évvel ezelőtti koncertről sajnos lecsúsztam, így ezúttal mindenképp ott akartam lenni. A jegyet már idejekorán megvettem, ami jó döntésnek bizonyult, mivel a koncert előtti hetekben már csak elvétve lehetett belépőt kapni. Szerencsére a koncert napján kegyes volt az idő, így napsütésben indulhattam útnak, ami továbbra sem normális állapot novemberben, de most valahogy nem bántam. Hamar megérkeztem, enni-inni-körülnézni is bőven volt idő, majd délután 4 körül sétáltam ki az Arénához.

Ekkorra már 10-12 ember várakozott, de szinte kivétel nélkül külföldiek voltak. Hamarosan jöttek ismerősök, így hamarabb telt az idő, a fél 7-re kiírt beengedésig viszonylag gyorsan peregtek a percek. Bár ahogy besötétedett, úgy lett egyre hidegebb. A beengedés lekopogom zökkenőmentes volt, a biztonságiak sem hozták a szokásos „semmit nem tudok” attitűdöt, szóval végre egy kis sikerélmény is adódott.

Futni azért muszáj volt az első sorért, de gond nélkül odaértem, még úgy is, hogy a fentebb említett külföldi delegáció azért próbált tolakodni beengedés előtt. Innen is csókoltatom őket…Bent bő másfél órát kellett várni, de simán ki lehetett menni később a mosdóba vagy italért. A pólóvásárlásról viszont lebeszéltem magam, a 11000 Ft-os ár már enyhén túl van az ingerküszöbömön.

Mivel nem volt előzenekar (ezt most egyáltalán nem bántam), így titkon bíztam benne, hogy akár ez is egy „An evening with…” típusú koncert lesz, de utólag belátom badarság volt ilyet feltételezni. A németek legsikeresebb rockzenekara (jó tudom, ott a Rammstein, de azért nem egy kávéház a kettő) nettó 20 perc késéssel lépett a deszkákra. Egy egész hangulatos intro után a legutóbbi lemez nyitódalával, a „Going Out With The Bang”-el kezdtek, ami alapjáraton egy jó dal, de –szerintem- nem lemez- ill. koncertindítónak való. Mindegy, ezen nem veszünk össze.

Az utána következő „Make It Real” borítékolható volt, ez régóta kirobbanthatatlan a setlistből, itt már jobban elkapott a hangulat. A „The Zoo” szintén örök bútordarab, de még mindig iszonyatos húzása van. Az énekes Klaus Meine itt szokás szerint kiszórt vagy 20-30 dobverőt, de vagy közvetlen a színpad előtti részre, vagy próbálta előre dobni a kifutón túlra, de mind leesett az árokba. A fotósok pedig szépen zsebre tették mindet…

Az instrumentális „Coast To Coast” sem hatott meglepetésként, ennél a dalnál Meine is gitárt ragadott, a dal végén már mind a négy húros hangszert pengető zenész a kifutó elején pózolt. Ennek a dalnak amúgy hihetetlen jó főtémája van, simán énekelhető, nem nettó erőfitogtatásra épül. Majd visszamentünk az időben, egészen a ’70-es évekig, amikor a zenekarnak még egy egész más arca volt. Ezt a korszakot az őstehetség Uli John Roth gitáros fémjelezte, és az itt megjelent lemezekből kaptunk egy kivonatot. Egy medley keretében a „Top Of The Bill / Steamrock Fever / Speedy’s Coming / Catch Your Train” részletei hangzottak el, és bődület volt, hogy mai hangzással mennyivel másképp (nyilván sokkal jobban) szólnak ezek a réges-régi szerzemények.

A szintén legutóbbi lemezes „We Built This House”-ra nyugodtan rásüthetjük, hogy instant sláger, a ragadósabb fajtából. Örültem, hogy bent hagyták, szerintem az egyik legjobb újkori daluk. Majd érkezett az első hangszeres bemutató, a szólógitáros Matthias Jabs magánszáma, ami a „Delicate Dance” nevet viseli a keresztségben. Nem egy sima gitárszólóról van szó, amikor csak teker A-ból B-be, hanem egy remekül összerakott instrumentális dalról.  (Érdekesség, először egy akusztikus koncertlemezen jelent meg, utólag hangszerelték át rockverzióra) Itt egyébként (azt hiszem) Matyi gitártechnikusa ritmusozott, de ebben nem vagyok 100%-ig biztos.

Majd kisebb pihenő, az egyik alap ballada a „Send Me An Angel” teljesen akusztikus hangszereléssel szólalt meg és az összes zenész a kifutó elejére tömörült össze. Még a dobos Mikky Dee is kapott egy mobil dobszerkót, így végre őt is látni lehetett, nem csak egy-egy kart belőle néha. A következő „Wind Of Change”-t miattam nyugodtan kivehették volna, annyira elcsépelt darab, de sokan hallhatóan itt eszméltek rá milyen koncerten vannak, így nyilván nem tehette meg a zenekar, hogy jegeli.

A „Tease Me Please Me” akkor már sokkal jobb volt, ez lemezverzióban is vadállat, ezzel az extra döggel egy tökéletes kontrasztot adott a szellő után. Majd ismét szóló, ezúttal a húros szekció vonult le, és az ex-Motörhead ütős mutatta meg mit tud. A dobszerkót feljebb emelték, így már méterekkel felettünk csépelte a cájgot. Szerencsére pont kellő hosszúságú volt a szóló, hogy ne fulladjon unalomba, és jól össze volt kombinálva a vetítésekkel.

Innentől már nem volt vissza sok: az ellenállhatatlan „Blackout” ismét felpörgette a motort, hogy a záró „Big City Nights” bevigye az utolsó csapást. Majd meghajlás, pengető- ill. dobverőszórás, és levonultak. Ekkor jártunk 70 percnél. Néhány minutum után persze visszajöttek ráadásra, ahol előbb a valaha írt legszebb szerelmes dal a „Still Loving You” került terítékre, benne Rudolf Schenker felejthetetlen gitárszólójával. Az utolsó dal megtisztelő joga nyilván nem juthatott másnak, mint az übersláger „Rock You Like A Hurricane”-nek. Szerintem nem árulok el titkot, ha azt mondom itt volt a legnagyobb aktivitás a közönség részéről. Majd újabb meghajlás valamint ereklyeszórás, és végleg elhagyták a deszkákat.

Nettó 90 percbe belefért minden, ami miatt őszinte leszek vegyes érzéseim vannak. Ahogy a bekezdésben említettem: nyilván benne vannak a korban, elvégre Klaus Meine énekes és Rudolf Schenker gitáros 71 éves, a másik hathúros Matthias Jabs is 65. évét tapossa. Ez egyébként abszolút megsüvegelendő, hogy ennyi idősen is ilyen elánnal tolják az ipart, az meg főleg, hogy ilyen kondiban vannak. (A bőgős Pavel Maciwoda és a dobos Mikky Dee az 50-es éveik közepén járnak, de messze ők néztek ki a legrosszabbul, a szolid apatest mindkettejüknél megvolt.)

Persze örül az ember, hogy láthatja még őket élőben, de ahogy az elhangzott dalokból is kitűnik, meglehetősen biztonsági játékot játszanak, egy standard „Best Of”-ot kaptunk, zéró meglepetéssel. Pedig egy ekkora életműből igazán lehetne mazsolázni, bőven van még ott merítési lehetőség. (Egy „No One Like You”-t még szeretnék egyszer élőben hallani!) De mindegy, nem panaszkodom, örülök, hogy harmadjára is láthattam a zenekart, még akkor is, ha a három találkozás közül ez volt a legkevésbé inspiráló. Mindenesetre soha rosszabb koncertet, és kívánom, hogy még sokáig tartson ki a lendületük!