Felemás emóciók - "Volbeat-Rewind, Replay, Rebound" lemezismertető

Akárcsak az Airbourne vagy az Alter Bridge, úgy a Volbeat is beállt a stabil három éves lemezkiadásra, ami úgy gondolom egy helyénvaló gondolat, ennyi idő alatt már kellőképp ki lehet kalapálni az új ötleteket. Az előző lemez fényében -ami szerintem 3-4 dal kivételével botrányos volt- akadt bennem némi aggodalom az új dalcsokrot illetően. Ami, ha nem is maradéktalanul, de részben nem volt alaptalan.

Az előző lemezzel nagyon elmentek egy rádióbarátabb irányba, gyakorlatilag csak mutatóban volt fellelhető az a dögösség és súly, ami korábban jellemezte őket. Mindegyik lemezüket szerettem, egyedül a legutóbbi nem tudott hozzám közelebb kerülni a mai napig sem. Ezt az újat hallgatva is az a meglátásom, hogy továbbra is lazán van tartva a gyeplő, muszáj voltak engedni az eladhatóság érdekében.

Már az a nyitó „Last Day Under The Sun” is felér egy arculcsapással, éppen csak negatív értelemben. A nyitó gitártéma olyan szemérmetlenül nyúlja le Michael Jackson-tól a Black Or White-ot, hogy a pop hercege fordult párat a sírjában. A refrén hihetetlenül dallamos, garantált, hogy képtelenség lesz kiverni a fejből miután meghallotta az ember, de az egész mégis túlontúl csöpögős. Viszont a gitárszóló egész pofás lett, még ha Rob Caggiano-tól hallottam már jobbat is.

A „Pelvis On Fire” hallatán elismerően csettintettem, az ilyen nettó 3 perces energiabombákért lehet szeretni a Volbeat-et, én sokkal inkább ezt tettem volna meg albumnyitónak. Apró negatívum, hogy a szöveg nagyon bugyuta, valamint újrahasznosították önmagukat, ugyanis néhol feltűnő a hasonlóság AWarrior’s Call-al.

A „Rewind The Exit” ismét egy rádiós darab, kb. semmi nincs benne, amire az ember felkapná a fejét. Minekután a „Die To Live” ismét ad egy kisebb reményt, ez szintén egy pattogósabb darab, a végén megbolondítva némi billentyű illetve szaxofontémával, ami ad némi extra ízt a dalnak. Nem úgy a „When We Were Kids”, aminek az eleje felér egy altatóval. Kész szerencse, hogy a dal közepén érkezik egy a Deep Purple – Perfect Stangers-ét idéző betét, valamint egy helyre kis gitárszóló.

Ennél már sokkal jobb a „Sorry Sack Of Bones” a maga horrorfilmeket idéző hangulatával. Még néhány ilyet simán el tudtam volna viselni, főleg az olyasmi riffeket, ami beérkezik 2:25 környékén. Tudnak még a srácok, ha akarnak…De csak azért, hogy a „Cloud 9” ismét tökéletesen jellegtelen formát mutasson, benne egy olyan refrénnel, amit már ezen a lemezen is vagy kétszer hallottam. Bár legalább a dal közepén riffelgetnek egy kicsit. És ekkor még csak a félidőnél tartunk. (Egyébként úgy látszik ez ilyen perverz lemez: egy unalmas dal után érkezik egy figyelemfelkeltő, ez a hullámzáseffektus gyakorlatilag végigkíséri az egész játékidőt.)

A „Cheapside Sloggers” kezdetén ismét csak elkezdett felfelé mászni a szemöldököm, de szerencsére megnyugtattak, ugyanis a középrészbe egy hirtelen váltás után beletettek egy olyan döngöldét, amit az első dal óta várok. Bónuszként az Exodus (és Slayer) gitároslegenda Gary Holt is elereszt a dalban egy védjegyes szólót. Ez az egyik olyan dal a lemezen, amire elismerően csettint az ember, hogy: Igen, ezt vártam! Nem úgy a „Maybe I Believe”-re, ami egy nettó töltelékdal, ilyet bármikor írnak félrészegen két rókázás között. Az utána következő nyúlfarknyi „Parasite” pedig szerintem csak időkitöltő, vagy egy geg. Dalnak nem nagyon lehet nevezni a maga fél percével, ahogy az előző lemezes Slaytan-t se lehetett. Mondjuk az legalább jó volt.

A „Leviathan” volt az első dalok egyike, amit közzétettek, ez olyan riffelős-dallamosrefrénes vegyes felvágott. Néha a mai napig nem tudom eldönteni, hogy tetszik vagy sem: vannak jó, de jellegtelen részei is. Nem annyira rossz, de a hűha faktor sincs meg. Ahogyan a „The Awakening Of Bonnie Parker”-nél sincs, ez hosszú távon szintén a feledés homályába fog merülni. Legalább a gitárszóló itt is javít egy kicsit a helyzeten, de az utána következő leállós monológ már kimeríti a giccsesség fogalmát.

A tavaly kiadott DVD-n debütált „The Everlasting” talán a lemez legzorallabb tétele, és a nettó hat perces játékidő ellenére sem érzem elnyújtottnak. A Cheapside Sloggers mellett egyértelműen a másik csúcspont. A sokszor Mercyful Fate-et és Metallica-t idéző gitártémák nagyon ülnek, és a refrént is sikerült bárgyú helyett a szó jó értelmében vett dallamosra csiszolni. A lemezt záró „7:24” ugyanakkor ismét csak tölteléknek jó: az énekes Michael Poulsen kislányának születése adta az inspirációt, de ennél jobb dalt érdemelt volna a kiscsaj. (Bár tény: nem olyan témáról szól, amiből feltétlen egy durvulat metaldalt kellene írni) Ezeken kívül még akad két bónuszdal is, az „Under The Influence” és az „Immortal But Destructible”. A kettő közül az utóbbi jobban sikerült ugyan, de ezek sem hordoznak túl sok izgalmat magukban.

Mindent összevetve kénytelen vagyok belátni, hogy a Volbeat véglegesen megváltozott. A korábban rájuk jellemző elvismetalos jelzőt gyakorlatilag levetették magukról, annak ellenére is, hogy a stílusuk –és Michael Poulsen hangja- kilométerről felismerhető. Egy fokkal jobban tetszik ez a lemez, mint az előző, de a korábbi lemezektől így is fényévekre van. Ráadásul indokolatlanul túlnyújtották, semmi nem szólt amellett, hogy 14+2 dalra van szükség. Reménykedjek még, hátha jobb lesz legközelebb?!