Az oroszlán karma még mindig éles - "Phil Campbell-Old Lions Still Roar" lemezismertető

Lemmy sajnálatos halála után kérdéses volt, hogy merre indul el a Motörhead életben lévő két tagja. A dobos Mikky Dee, mint tudjuk a Scorpions-ban kötött ki, a gitáros Phil Campbell pedig a nehezebb utat választotta: saját zenekart hozott létre. A mintegy családi vállalkozásként működő banda (Fülöp ugyanis három fiával együtt tolja a rock n’ rollt) már leszállított egy jól sikerült EP-t és egy nagylemezt. Ez a lemez viszont már régóta érett, most végre volt ideje befejezni. Ahogy a nevében is bent van, szólólemezről beszéltünk, ennek megfelelően kellően változatos lett, akárcsak Slash hasonló elgondoláson alapuló 2010-ben megjelent lemeze.

A dalok nagy részében részt vettek az ifjak is, de a közös pont nyilván Phil személye. Rögtön az első dal egy meglepő választás, ugyanis nem egy szélvészgyors téma, hanem egy akusztikus alapú, kvázi blues tétel. A „Rocking Chair” azonban van annyira jó, hogy utat találjon a hallójáratokba és már második hallgatásra képes vagy együtténekelni a refrént Leon Stanford-al. Kövezzetek meg, soha nem hallottam róla korábban, de kellemes akcentusa van, és jó dallamokat is hoz.

A másodiknak érkező „Straight Up”-ban a Judas Priest legenda Rob Halford repeszt, ez már egy bebikázott tétel, ugyanakkor Halford mélyebb fekvésekben mozog, mint megszokhattuk tőle. A dalhoz ugyanakkor tökéletesen passzol ez a hangszín a kő egyszerű alaptémával és a védjegyes szólóval együtt egy fogós rocktéma alakult ki.

Az Orange Goblin frontemberével Ben Ward-al készült „Faith In Fire” a lemez legmocskosabb tétele, a mélyre hangolt, stoneres riff húz, mint az állat. Ward kissé recsegős hangja telitalálat, akárcsak a dal közepi váltás után beérkező gitártéma. Aki erre nem mozdul be, az be van oltva rockzene ellen.

A lemez egyik legjobb tétele az Alice Cooper közreműködésével készült „Swing It”, ez kisebb átalakítással simán elmehetett volna Mocifej dalnak is. Egyszerű, ezerszer hallott rock n’ roll séma, de mégis húz, mint az ökör. Nyilván lehetett volna még 9 ilyet írni, de annak semmi értelme nincs. Pont ezért működik annyira, mert elüt a többi dal hangulatától.

A „Left For Dead” a lemez kvázi slágere, ez ugyanis egy akkora hangulatdal, hogy ha lenne egy kis igazság, a rádióknak orrvérzésig kellene játszaniuk. Nev MacDonald a kissé ráspolyos hangjával egy akkora refrént tesz a dalba, hogy ha meghallod képtelen vagy elfelejteni azt. (Az már más kérdés, hogy róla sem hallottam korábban) A dal közepén lévő gitárszóló az egyik legjobb a lemezen, erre mondják, hogy tanítanivaló. Nem tolakodó, de tele van ízzel.

Egy lazább dal után valahol törvényszerű, hogy egy marconább követi azt a sorban. A „Walk The Talk”-ban egyenesen két énekes mérkőzik meg egymással, Danko Jones hozza a maga sajátos témáit, az őrült Nick Oliveri pedig inkább csak üvölt egy-egy sort néha. Jó kis karcos téma, amit a gitárszólóra még jobban felpörgetnek.

A lemez legjobb tétele ugyanakkor a Twisted Sister lelőhetetlen frontemberével, Dee Sniderrel megerősített „These Old Boots”. Ez a másik olyan téma, ami simán mehetett volna a Motörhead-be is. Szintén brutál húzása van, annak ellenére, hogy egy kő egyszerű témára épül ez is, de már a dal elején beérkező kolomp hallatán biztos voltam benne, hogy meg KELL vegyem a lemezt. A dalban pedig nem kisebb vendég játssza a gitárszólót, mint a (néhai) Mötley Crüe hathúrosa, a jó öreg Mick Mars.

A „Dancing Dogs (Love Survives)” ismét egy marconább riffel indít, amire aztán beérkezik az Ugly Kid Joe énekes Whitfield Crane kissé elszállós énektémája. Pont az ének miatt, de ez volt talán az egyetlen tétel, amit szokni kellett, de mára beérett. A dal közepi „gitárszóló” is inkább csak hangulatfestő jelleggel van jelen, önálló témaként ugyanis nem nagyon lehet értelmezni.

Innentől már lazábbra engedik a gyeplőt, a „Dead Roses” egy zongorára épülő, érzelmesebb szerzemény, benne a Skindred énekes Benji Webbe túlfűtött énekével. És egy lassú, blues áztatta gitárszólóval, aminek hallatán a hideg futkosott rajtam oda-vissza. Apró érdekesség, hogy a zongora mögé maga Phil ült be, a dobokat pedig nem kisebb személyiség püföli, mint Matt Sorum. (A lemez egyébként tele van vendégzenészekkel, helyhiány miatt nem sorolnám fel mindet, ha nem baj.)

A záró tétel, egy két és fél perces, instrumentális kis szösszenet, amely „Tears From A Glass Eye” névre hallgat, és a gitárfenomén Joe Satriani vendégeskedik benne. Az ilyen típusú dalra mondják azt, hogy utaztat, elvisz magával az ismeretlenbe. Egy varázslatos kis akusztikus alapú téma, amely tökéletes lecsengést ad az egész lemeznek.

Megérte ennyit érlelni a lemezanyagot, ez ugyanis egy kifejezetten változatos, remek érzékkel összerakott dalcsokrot eredményezett. Hallhatóan minden feszültségtől mentes örömzene zajlik, a résztvevők mindegyike kihozta magából a maximumot. Nem kérdéses, az év egyik legjobb lemezével van dolgunk, amit bátran ajánlok bárkinek, aki fogós az igényes rockzenére.