A végtelenbe és tovább?! - "Alter Bridge-Walk The Sky" lemezismertető

Jó ez a lemez, de valahogy mégsem jó. Volt bennem egy egészséges mértékű elvárás az új Alter Bridge koronggal kapcsolatban, hiszen a korábbi munkájuk alapján joggal lehetett tőlük egy magas színvonalat elvárni. Az a tény azonban, hogy a zenekar –egyik- agya, a gitáros Mark Tremonti 2012 óta nem kevesebb, mint 6 (!) nagylemezt jelentetett meg, óvatosságra intett. A mennyiség gyakran mehet a minőség rovására ugyebár…Na de.

Azt szögezzük le jó előre, hogy a színvonal most is adott, furcsa is lenne, ha egy akármilyen rangon aluli lemezt adnának ki, csak hogy legyen már egy új. Van valami, ami miatt a korong mégsem tud úgy működni, mint elődjei. Érezni a belefektetett nem kevés munkát, hiszen a dalok kompaktak, fülbemászóak, és a hangzás is olyan, mint amikor a bivaly ba…romira dühös.

A lemezhossz is ideális, 13 + 1 dalt kapunk, mindezt 60 perc tiszta játékidőben. Az Alter Bridge sosem volt az a zenekar, akik kiadnak egy 9-10 dalos nettó 40 perc játékidejű albumot, tipikusan olyan lemez ez is, amiben bizony kőkeményen el kell merülni. A megjelenés óta rengetegszer meghallgattam a dalokat: fülessel, hangfalon keresztül, vezetés közben, a borítót olvasgatva - hátha egyszer bevillan az isteni szikra.

A Kennedy sejtelmes búgásával indító intro, a „One Life” azonnal megadja az alaphangot. Majd érkezik az elsőnek közzétett már-már keleties melódiákat rejtő „Wouldn’t You Rather”, ami egyben az album egyik legerősebb dala is. Tipikusan olyan dal, amit második hallgatás után már együtt énekelsz a zenekarral. A következő „In To Deep” szintén akkora refrént kapott, hogy ha akarod, se tudod kiverni a fejedből: ebből sanszos, hogy a későbbiekben koncertfavorit lesz.

Majd érkezik a lemez mélypontjának számító, billentyűfutammal indító „Godspeed”. (Tudom kissé perverz, de a Tátrai Band jutott eszembe az introról) A címéről először azt hittem valami zorall metaldal lesz, erre tessék. Ez a dal a mai napig nem tudta átvinni a lécet, a sok helyütt tolakodó billentyűk elveszik az élt, pedig a dallamtapadás itt is adott. Legalább a gitárszóló tetszetős, még ha elég rövid is. Kész szerencse, hogy a fenyegető kezdéssel nyitó „Native Son” visszaadja a hitem, a disszonáns riffekre épülő dal telitalálat. Amennyiben kaptunk volna még pár ilyen gorombaságot, egy szavam nem lenne.

A „Take The Crown” sajnos megint elég semmilyen lett, ez nagyon beleszürkül a mezőnybe. Főleg amikor olyan dal következik utána, mint az „Indoctrination”. A pincemélyre hangolt riffekre épülő dal végig fenntartja a feszültséget, pillanatnyi felengedést csak a refrénben enged. Majd a „The Bitter End” képében egy tökéletesen ellentétes hangulatú dal érkezik, itt-ott himnikus hangulattal.

A „Pay No Mind” volt a másodjára közzétett dal (és az utolsó amit lemezmegjelenés előtt meghallgattam), és ez megint egy olyan tétel, ami sanszosan bent fog maradni a későbbi koncertprogramban. A billentyűk itt is meglehetősen hangsúlyos szerepet játszanak, de valahogy mégis sikerült megtalálni az arányokat. A refrén alatti kis gitárprüntyögés pedig egy olyan plusz, ami ugyan apróságnak tűnik, de rengeteget hozzáad a dalhoz.

A „Forever Falling” becsapós, az akusztikus kezdés után szabadjára engedik a vadállatot, és talán a lemez legmarconább tételét üdvözölhetjük személyében. Az éneket itt végig Mark Tremonti viszi, Myles Kennedy csak a refrénben hallható hátul. Érthető a döntés, ez a dal annyira 100% Tremonti, hogy ezt hiba lett volna Kennedyvel énekeltetni. A lendület még kitart, hiszen a „Clear Horizon” is egy a jobban sikerült dalok közül: bár elsőre azt hinnéd egy lassú dalt kapunk, úgy egy perc táján csak megdörrentik a gitárokat. A refrén alatti gitártéma ismét telitalálat, pedig pofonegyszerű ötlet és lám!

A lemez kvázi címadója, a „Walking The Sky” egy meglehetősen sötét, elborult hangulatot kapott, a refrén is inkább olyan, hogy próbálja mutatni az utat a fény felé, de nem mondja ki, hogy mindenképp arra kéne menned. (Erre csak ráerősít a kissé ismét tolakodó szintetizátortéma) A maradék két dal pedig, hát… A „Tear Us Apart” egy se színe se szaga töltelékdal, ilyet bármikor csuklóból ráznak ki. A „Dying Light” már egy fokkal jobban tetszik, bár ebben sincs semmi olyan, amit ne írtak volna meg korábban legalább háromszor.

Szóval összegezve: egy szokásosan magas színvonalú, azonban mégis szürkébb lemezt tett le elénk ezúttal az Alter Bridge legénysége. Aki die hard rajongó az simán jóra fogja hallgatni, aki most ismerkedne a zenekarral, semmiképp se ezzel a lemezzel kezdje. Viszont miután meghallgatta a többit, nyugodtan tegyen ezzel is egy próbát. Olyan nagyot nem lehet vele tévedni.

Csak egy javaslat a végére, bár tudom, ezzel magunk ellen beszélek: lehet nem ártana 1-2 év kreatív pihenő –főként Tremonti részéről-, a későbbi végeredményeknek ez mindenképp jót tehet.