Viharom tavaszom - "Halestorm-Back From The Dead" lemezismertető

Világéletemben úgy voltam a Halestorm zenekarral, hogy mióta megismertem őket, szívesen elhallgatom a lemezeiket, de a hűha faktor valamiért mindig elmaradt. Az eddig megjelent négy korong mindegyikén megtaláltam a számomra kellemes pillanatokat, de maradéktalanul egyik sem került hozzám olyan igazán közel. Mondom ezt annak ellenére, hogy a fronton a mai mezőny egyik leg…khmm…karizmatikusabb frontasszonya süvölt az arcunkba. A Lzzy Hale vezette kvartett idén jelentette meg ötödik lemezét, stílszerűen Back From The Dead címmel, természetesen mind tudjuk (nagyrészt) mire utalva.

Szokásomhoz híven nem hallgattam túl sűrűn az előzetesen kidobált dalokat, így aztán merő ártatlansággal ültem neki a lemeznek, amikor megjelent, és basszus én sem gondoltam, de rendesen beette magát a hallójárataimba. Figyelem, enyhe spoiler következik: ugyan ezúttal sem mondanám 100%-osnak az albumot, de szerintem egyik korábbi lemezük sem pörgött nálam ilyen gyakorisággal és rotációval. Ebben gyanítom szerepe van annak is, hogy egy hangyányit úgymond töményebb lett a végeredmény, sikerült a felesleges sallangokat levagdosni, ami mindenképp a fejlődés számlájára írható.  

Már a korongot nyitó címadó Back From The Dead úgy dörren az arcunkba, hogy nem tudtam nem elismerően hümmögni rá. Zeneileg nem léptek ki a komfortzónából, tök jó húzós riffek, egy elragadó refrén és még egy egész jó gitárszóló is helyet kapott benne. Az ilyen dalokra mondják, hogy tökéletes album(illetve majd koncert)nyitó.

A Wicked Ways kb. nyílegyenesen halad tovább a megkezdett ösvényen, Lzzy már a kezdő másodpercekben nyomatékosítja hol a helyünk. Amire felfigyeltem azok az ügyes dobtémák (amikért a másik Hale, Lzzy tesója Arejay felel). Kedvenc részem a dal közepén található kiállás, erre igazán jókat lehet bólogatni. Mármint nyakból, nem az elalvásra gondoltam. 

A Strange Girl szintén egy morózus témával indít, amire Hale kisasszony meglehetősen sötét szövege csak ráerősít. Kész szerencse, hogy a dallamok itt is helyből ülnek, máskülönben menten befordulnék. A gitárszóló utáni lebegősebb rész ad némi kapaszkodót, de csak azért, hogy a dal végével visszarúgjanak a startvonalra.

A Brightside talán az eddigi legdirektebb szerzemény, erre mondanám rá kapásból, hogy hahó találtam egy slágert! A nagyívű refrén már 35 másodperc után megérkezik, és onnantól már nem is tudsz szabadulni tőle. Szerkezetileg hasonló az előző bekezdésben említett kollégához, de amikor egyszer csak beáll a csend és Lzzy elsuttogja a „Nobody likes you…” sort az nettó hidegrázás még harminckilencedik alkalommal is.

A The Steeple egy enyhén Black Stone Cherry ízű gitártémával nyit, de ezt inkább csak hangulatában értem, mintsem direkt koppintásként. Bár utólag belegondolva az egész dalra ráhúzható lenne, hogy egy kiadatlan BSC dal, még a gitárszólónál is Chris Robertson képe jelenhet meg lelki szemeink előtt. Amúgy egy baromi jó kis szösszenet, csak előtte a Brightside túlontúl eltalált volt.

A lemez első balladája a Terrible Things, melyben gyakorlatilag nincs más csak akusztikus gitárok, némi vonósozás a dal második felében, meg Lzzy éneke. Mondanom sem kell, végig hidegrázás, hősnőnk úgy tud egyszerre gyönyörűen és erőteljesen énekelni, hogy az sírás-rívás.

A My Redemption aztán visszavisz minket a való világba, a lehangolt gitártémákkal indító dalban amúgy semmi extra nincs, ezt inkább az ének viszi el a hátán. Itt is eljátsszák, amit korábban, hogy a középrésznél van egy leállós blokk, ami X alkalom után sajna egy kicsit kiszámíthatóvá teszi a sztorit. Rossznak mondjuk semmiképp nem nevezném, csak hallottam már jobbakat is ezen a lemezen.

A Bombshell címéhez méltóan egy gránát erejével indít, ahogy elkezdődött a dal első hallgatáskor csak annyit tudtam mondani, hogy aaaaaaz igen! Van egy meglehetősen furcsa, tördelt ritmusa, meg egy érdemes dallamvezetése, de valamiért mégis működik. Feltételezem azért, mert nem egy tipikusnak mondható szerzemény.

Az I Come First aztán újra ismerős terepnek bizonyul, és itt sikerült kiosztanom a nálam már kb. szokásosnak számító „A lemez legjobb refrénje” díjat. Húz magával végig, és egy baromi jó megoldás, ahogy a végén a gitártéma leköveti a refrén dallamát.

A Psycho Crazy sejtelmesen indít, eleinte elképzelésem sem volt merre akarnak menni vele. Bő 40 másodpercnek kellett eltelnie, amikor úgy igazán beindul a dal, addig inkább egyfajta felvezetést hallhattunk csak. Úgy két perc tájékán még egy hangyányi Mötley Crüe hangulatú téma is helyet kapott, bár az öreg Vince Neil a büdös életben nem süvöltene úgy, mint amilyen hangokat Hale kiasszony ott kiprésel magából.

A lemezt záró Raise Your Horns címéből azt hittem, hogy valami elcseszett AC/DC tribute dal lesz, ahhoz képest egy balladával van dolgunk. Csak zongora és Lzzy éneke, és az egész albumot figyelembe véve, szerintem itt érezni a leginkább, hogy a lelkét is kiénekli. Nekem a Terrible Things ugyan egy hangyányival jobban tetszik, de attól függetlenül bármikor aláírom, hogy ez is csodaszép.

Aztán mire észbe kap az ember, már hopp le is pörgött a lemez, nettó 37 percben. Ahogy az elején már említettem, jót tett a daloknak, hogy csak a lényegi részeket tartották meg, azonkívül a lemez szerkezeti felépítése is jól sikerült. Pont jókor jönnek be a(z ezúttal visszafogott mennyiségű) lassú dalok, melyek némi szusszanást jelenthetnek.

Ugyan trónfosztás ezúttal sem történt és megveszekedett rajongó továbbra sem leszek, de akárhonnan nézzük ez egy kompakt, jól összerakott rockzenei album lett, ami abszolút nem üli meg az ember gyomrát, ellenben hallgattatja magát. Már csak az énekteljesítmény miatt érdemes próbát tenni vele, aztán ha szerencsém lesz novemberben talán koncertre is eljutok, ugyanis a zenekar a Alter Bridge vendégeként kis hazánkba is ellátogat majd.