Elvárások nélkül?! - "Red Hot Chili Peppers-Unlimited Love" lemezismertető

Valahol egyszerre könnyű és egyszerre nehéz is írni az új Red Hot Chili Peppers lemezről. És hogy miért mondom ezt? Egyszerű. Mára a Chili is bőven megkerülhetetlen tényezővé vált a világ (rock)zenei palettáján, jelentőségük bőven túlmutat a határokon. Ugyanolyan szerves részét képezik az egyetemes popkultúrának, mint pl. a The Rolling Stones, a Guns N’ Roses vagy akár a U2. Nem véletlen, hogy a budapesti koncert is kb. egy perc alatt lett teltházas. Egy új lemeznek esetükben tehát nincs tétje, az meg már más kérdés, hogy a rajongók állandóan újabb világmegváltást várnak kedvencüktől.

Na ez az a hiba, amibe nem szabad beleesni! Ők is bőven túl vannak már a zenitjükön, szinte hihetetlen leírni, de már majdnem 40 (!) éve nyomják fullba a kretént. Már régen elkészítették azokat a lemezeket, amikkel helyet foglaltak maguknak a fentebb taglalt társaság szűk körében. Ennélfogva tehát érdemes úgy kezelni a hat év kihagyás után megjelent Unlimited Love albumot, mint nettó örömzene. Oké, adott volt a hype, hiszen ismét visszatért a fedélzetre John Frusciante gitáros (valljuk be, itt a helye), ami engem is egy egészséges mértékű kíváncsisággal töltött fel. A nélküle készült legutóbbi két lemez finoman szólva sem a szívem csücske, egy-egy jobb pillanattól eltekintve SZERINTEM baromi lapos mindkettő.

Amikor először megláttam az új album dallistáját nyeltem egy nagyot, hiszen nem kevesebb, mint 17 dalt pakoltak fel rá, nettó 73 perces játékidővel megspékelve. Ekkora mennyiségnél óhatatlan, hogy becsússzon néhány laposabb szerzemény, de szerencsére van annyira változatos a lemez, hogy ez ne okozzon olyan nagy problémát.

A nyitó (és elsőnek bemutatott) Black Summer remek lemezindító és nagy eséllyel az album slágere díjat is ő fogja elnyerni. Zeneileg azon az úton halad, amire a Californication lemezzel ráléptek. Itt vannak a védjegyszerű dallamok az ezúttal egy rossz kubai stricire hasonlító Anthony Kiedistől, Frusi nem kicsit Hendrix ihlette gitártémái és a betonbiztos Chad Smith – Flea alapok.

A Here Ever After egy védjegyszerű Flea bőgőtémával nyit, hogy aztán egy By The Way beütésű szolid őrületté váljon. Semmi extra, hallottunk már ilyet korábban is, nem kiemelkedő, cserébe viszonylag jónak mondható.

Hanem akkor már az Aquatic Mouth Dance! Ebbe kb. mindent belepréseltek: itt is Flea bőgője köré épült a dal, van egy finom jazzes – elszállós hangulata, emberünk pedig a trombitát is előkapja, mintegy színesítve a végeredményt. Nekem speciel az egyik kedvencem lett a lemezről.

A Not The One az első lírai szerzemény, amolyan becsukod a szemed és amikor kinyitod fogalmad nincs merre jártál érzetet ad. A refréndallam Kiedis minimál vokalizálása ellenére is meglepően erősre sikeredett.

A Poster Child volt a másodiknak bemutatott dal, és amennyire nem tetszett elsőre, mára sikerült megkedvelni. Valahol rokon a két bekezdéssel korábbi tesójával, legalábbis hangulatában. A komplett dilis szöveg pedig megmosolyogtató.

A The Great Apes aztán ismét berúgja az ajtót, a lemez mércéjéhez képest egy tempósabb dalnak számít. Itt is tök jól sikerült a refrén, és tetszetős az egész dalban jelen lévő agyament gitározás is. Még egy sehonnan sehová nem tartó szólót is sikerült beleszuszakolni legalább.

Az It’s Only Natural megint visszavesz a tempóból, az utaztatós hangulat itt is végig körüllengi a dalt, de én mindenképp az erősebb pillanatok közé sorolom, a helyükben azonnal rádióba küldeném következő kislemezként. Amit kiemelnék azok a háttérben végig jelenlévő Frusciante vokáltémák valamint a – mily meglepő – Hendrixet megidéző gitárszóló.

A She’s A Lover-ben cseppet sem meghökkentő módon Flea bőgője köré építették fel a dalt. Amennyiben egy kicsit kraftosabbra hangszerelik simán egy ugrabugra koncertdal kerekedhetett volna belőle, így azonban inkább csak belesimul az összképbe.

A These Are The Ways-nél összekulcsoltam a kezem, hogy végre megtalálták azt a rohadt torzítópedált. A verzék alapján mondjuk elsőre nem gondoltam volna, hogy egy ilyen combos dal kerekedik ki belőle, de a jelek szerint azért olykor-olykor nekik is hiányzik, hogy simogatás helyett néha megkínozzák a hangszereket.

A Whatcu Thinkin’ (az mi cím apám!) egy vastag funky hatásokat felvonultató darab, ami csak a refrénre vadul be némelyest. Persze éppen csak annyira, hogy az még ne fájjon. A dal végi gitárszóló (?) viszont zeneileg értékelhetetlen és csak remélni merem, hogy az öreg John saját jogon őrült meg, és nem acid hatása alatt követte el. 

A Bastards Of Light-nak van egy érdekes lüktetése, a kezdésnél elsőre azt hittem Depeche Mode-ot dolgoztak fel. Egy meglehetősen kellemes darab, simogató refrénnel, a vége felé közeledve még egy kisebb megőrülős váltás is belefért.

White Braids & Pillow Chair…Itt ismét csak elgondolkoztam Anthony szövegírási módszereit illetően, néha ugyanis határozottan az az érzésem, hogy felcsapja a szótárt és random kifejezéseket tesz egymás mellé. Maga a dal különösebb izgalmaktól mentes, szépen elcsordogál, de legalább a végén beérkező country ihletésű téma egész ügyes megoldás.

A One Way Traffic viszont ízig-vérig klasszik Chili szerzemény, ha ilyesmiből rittyentettek volna még 5-6 hasonlót, egy rossz szavam nem lenne. Hiába, hogy Kiedis szinte végig szaval és csak néha próbál dallamokat kreálni, valahogy mégis működik.

A Veronica meglehetősen sokára adta meg magát (lehet nem véletlen a női név, mint cím?!), az elején nem igazán tudtam hova tenni a dalt. Eleinte úgy tűnt nem tart sehová, de legalább a refrénje működik. Aztán az utolsó percre megcsavarják, és eskü egy hangyányi Soundgarden ízt hallok ki belőle.

A Let ’Em Cry visszahozza a korábban többször felbukkant elszállós hangulatot, ahogy elindul rögtön egy füstös lebuj képe villan be a szemed előtt és magad előtt látod a zenekart a zsebkendőnyi színpadon. A trombita itt is előkerül színesítés gyanánt, a wah pedálos gitárszóló pedig rövidsége ellenére kimondottan jól sikerült.

Az album vége felé közeledve is találni meglepetést, a The Heavy Wing az egyik leginkább eltalált darab. Habár ez a dal is csak a refrénnél talál igazán magára, akkor viszont nagyon húz! Érdekesség, hogy a refrént Frusi énekli, amire emlékeim szerint talán egyszer volt példa a Chili történetében.

A záró Tangelo egy akusztikus, tábortüzes szerzemény, és csak annak nem a Road Trippin’ ugrik be róla, aki még életében nem hallott Chilit. Egy az egyben ugyanaz a hangulat, még az akkordok is hasonlóak. A minimalista hangszerelés ellenére abszolút kellemes a dal és gondoskodik róla, hogy pozitív lecsengéssel zárja le a lemezt.

Így a végén pedig csak ismételni tudom, amit már egyszer leírtam az elején: kezeljük helyén az albumot. 60-as éveikhez közelítő emberek készítették, nyilván nem fognak már Give It Away vagy Right On Time szintű energiabombákat kreálni. Természetesen van ennél klasszisokkal jobban sikerült lemezük nem is egy, viszont a legutóbbi két rettenetet így is magasról veri. A végére pedig a lényeg. A kulcsszó az örömzenélés: ha nekik tetszett és úgy gondolták megosztják a végeredményt a nagyérdeművel, akkor ugyan miért ne hallgatnám szívesen?!