Új utakon - "Kirk Hammett-Portals EP" lemezismertető

Ezt is megértük bő 41 (!) év után: az egyik Metallica tagnak szólólemeze jelent meg. Valahol hihetetlen belegondolni, hogy a világ talán legjelentősebb metalzenekara már túl van a négy X-en és még mindig fáradthatatlanul tolják. Persze lemezeket jó ideje meglehetősen nyugdíjas tempóban készítenek, de valószínű ez már nem fog változni. Ezért is jó egyfajta időkitöltőnek a szólógitáros Kirk Hammett nemrég megjelent Portals című EP-je.

Igen, tudom: anno Jason Newsted kilépésének az egyik fő oka is az volt, hogy nem engedték meg neki a projektezést. Azóta viszont több, mint 20 év telt el, talán benőtt a fejük lágya, valamint ez a kislemez annyiban is más, hogy Kirk az otthoni bezártság alatt összegereblyézett néhány ötletet, amik nem feltétlen passzoltak az anyazenekar világába.

A négy tételes, de majdnem fél órás kislemez elkészítésénél már régóta a zenekarral dolgozó emberek segítették gitárosunk ötleteit kompozíciókká formálni, amire a végeredmény fényében égető szükség volt. Szó se róla, Kirknek van egy sajátos, meglehetősen koszos stílusa - nem véletlen, hogy a Metallica lemezek legnagyobb részén a ritmusgitársávokért James Hetfield felel -, de kellő rugdosás hatására képes megrázni magát. Ennek legékesebb példája a mára ikonikussá vált The Unforgiven szólója, amikor Bob Rock producer nem volt rest elzavarni a gitárost, hogy másnapra lesz szíves valami használható ötlettel előállni. A végeredmény ismert.

Apropó Bob Rock. A világ egyik legelismertebb producere itt is tiszteletét teszi, aminek meglett a foganata, mivel a lemez baromi jól szól, és a gitárszólók legtöbbje is Kirk régi énjét idézi. (A legutóbbi lemez gyenge pontja éppen ő volt a sehová nem tartó „gitárszólóival”.)

Ami a négy dalt illeti, a név hallatán nem feltétlen azt kapjuk, amit a névtől várunk, noha a bőréből azért nem bújt ki. A nyitó Maiden And The Monster sejtelmesen kezdődik, eleinte csak hangulatkeltő témák kaptak helyet, a konkrét gitár úgy két és fél perc környékén érkezik meg. Az elmondottak alapján az volt az elképzelés, hogy a hallgató előtt képek jelenjenek meg a zenét hallva, ami igazából maradéktalanul sikerült. Még ha ez a kép olykor egy absztrakt is. A dal tulajdonképp három etapra osztható fel: a kezdeti bevezető után, egy „Isten hozott a világomban” gitárszóló érkezik végül az utolsó harmada már konkrét „zenekari” rész. Jól eltalált riffek és egy tipikus Kirk Hammett tekergélés. Pozitívum, hogy a több, mint hét perces hossz fel sem tűnik.

A következő The Jinn sem adja alább, alulról súrolja a hét percet. Címéhez illően van benne egyfajta, khmmm mondjuk úgy keleties íz, legalábbis ezt a képet próbálja elénk vetíteni a zene. Ez egy fajsúlyosabb darab, pedig a tipik rockzenei hangszerek egyenlő arányban vannak jelen a vonósokkal. A harmadik percnél beérkező váltás hihetetlenül eltalált, akárcsak az ebből kibontakozó riffek. És csak eddig kellett várnunk, hogy a wah pedál is tiszteletét tegye. 😊 Az utolsó percekben azért még csavarnak egyet a dalon, beleszuszakoltak ugyanis egy ős-Scorpionst idéző gitártémát is.

Az elsőként közzétett High Plains Drifter talán a legkönnyebben befogadható darab, mind hossza, mind felépítése tekintetében. (Most tekintsünk el attól, hogy a gitártémával egy az egyben lenyúlta az Iron Maiden-től a The Tame A Land-ot.) A dal amúgy nagyon szépen építkezik, eleinte csak akusztikus gitárok és vonósok hallhatóak, majd fokozatosan jelenik meg a többi hangszer a képletben. Félidőnél aztán beérkezik a teljes „zenekar” és elkezdik kibontani a témát. A dal végi gitárszóló pedig talán a legjobban sikerült az egész lemezt figyelembe véve.

A záró tétel a The Incantation címet kapta és az elejének olyan hangulata van, mintha Kirk a Jethro Tull klasszikusát az Aqualung-ot játszaná meglehetősen kifacsart formában. Enyhén bizarr, de tulajdonképp működik a dolog. Gitárosunk horrorimádata is ebben a dalban került előtérbe, a kísérteties témákat játszó vonósok és a színezések teljes mértékben erre az érzetre erősítenek rá. Félidőnél megérkezik a feloldozás, ahol némi levegőhöz juthat a hallgató, de csak azért, hogy az utolsó percek teljes zenei kakofóniába forduljanak, mielőtt végleg elhallgat minden hangszer.

Szóval körvonalaiban ennyi lenne Kirk első lemezének az ismertetése. Mivel a leírtakból kiderülhetett, egy teljes egészében instrumentális (azaz ének nélküli) dalcsokorral van dolgunk, ami mindenképp nehezített pálya, de úgy vélem emberünk jól vette az akadályokat. Noha nem minden ízében tökéletes ez az EP, de ha az ember csak úgy bele akar merülni a gondolataiba egy röpke fél órára, kísérőzenének bátran merem ajánlani. (A lemez egyébként meglehetősen limitált darabszámban jelent meg az idei Record Store Day-re – azaz a független zeneboltok napjára –, nem véletlen, hogy a Metallica keménymag órák alatt fel is szippantotta a készletet.)