Lélekfeltárás - "Apey-Book Of Changes" lemezismertető

Az év végi hajrában, amikor szinte naponta jelentek meg a lemezek nagyon észnél kellett lenni, hogy ne sikkadjon el az ember figyelme. Itthoni és külföldi viszonylatban is egyre érkeztek a friss hallgatnivalók, melyek közül nem egy lemez igényelte a hosszabb törődést. Magyarra lefordítva: sokat kellett hallgatni, hogy felfedje minden értékét és megmutassa magát teljes valójában. Áron András (azaz ismertebb nevén Apey) negyedik szólólemezére teljességgel ráillenek a fentebb leírtak.

Az énekes-dalszerző-egyszálgitáros lemezek a legnehezebb teljesítmények közé tartoznak. Nem csak azért, mert az előadó itt tényleg magára van utalva, kis túlzással semmi más nem hallható az albumon csak az ének és a gitár, hanem azért is, mert annak általában személyes oka van, ha az ember valamit ilyen formában szeretne elmondani.

És Andris ezúttal, ha lehet még mélyebbre ment, mint eddig. Korábbi lemezei is az életének akkori állomásait tükrözték, ezúttal azonban szó szerint kiterítette a lelkét a hallgató elé. A lemezen hallható 12 dal életének egy évét öleli fel, melyben a depressziónak (is) köszönhetően megjárta a poklot, de a dalokat hallgatva mégis ott lebeg az ember szeme előtt, hogy a legmélyebb gödörből is lehet kiutat találni.

Érdemes úgy nekiülni a lemeznek, hogy semmi mást nem csinálsz közben, csak a szövegeket olvasod, a háttérben hallgatva ugyanis nem adja meg a teljes élményt. A nyitó Weirdo rögtön egy jól irányzott Neil Young hangulattal operál. A dal rövidségének és pattogós tempójának köszönhetően (nettó két és fél perc) egyfajta hosszabb introként is funkcionálhatna akár, kellően felkelti a figyelmet az elkövetkezőkhöz.

A Your Lifetime Achievement-ben nyakunkba kapjuk a bluest, ami az azonnal fülbe ülő refrénnek és Andris rekedtes hangjának köszönhetően instant hidegrázásra késztet. Külön kiemelném a refrén alatti kis szolid slide témát, apróság, viszont sokat hozzátesz a dalhoz.

A Dance With The Devils egy új terepre kalauzol minket: a dal ugyanis egy country téma, melyet a főhős duettben visz végig Schoblocher Barbarával a Blahalouisiana énekesnőjével. Nem véletlen található meg a TeCsőn több ilyen irányú feldolgozás is (Johnny Cash, Neil Young) Andristól, a hatások begyűrűztek, melyből sikerült egy remek, pozitív hangulatú dalt kerekítenie.

A Confessions ezzel szemben egy lassan, komótosan hömpölygő dal, nekem valamiért az Alice In Chains – Sap EP-je jutott róla eszembe. Félreértés ne essék ez a dal pont nem depresszív, ott van benne a javulásra való törekvés („Someday I’ll be a better man…”), és maga a dalszöveg is egy konkrét sztorit mesél el.

A Glowing Pink Rosé-ban szintén feltűnik Barbi, bár itt nem együtt viszik az egész dalt, hanem nagyrészt váltott éneklés van porondon. Hangulatában valahol a Confessions vonalán halad tovább, bár annál egy árnyalatnyival derűsebb hangulatot áraszt.

A Border Blues az egyik személyes kedvencem a dalok közül, már csak azért is, mert imádom az ilyen mocskos-slideos blues témákat. A dal simán a Foxes lemezen szereplő Personal Demon kistestvére, ugyanúgy ott van benne az az ellenállhatatlan amcsi hangulat. Ami mégis rohadt autentikusan hat, hiába egy magyar srác tolmácsolja azt. A dal szintén megtörtént eseten alapul, amikor egy külföldi koncertről hazajövet némi probléma akadt a határon.

A Nothing At All talán a legszemélyesebb téma a lemezen, nem véletlenül, ugyanis Andris elhunyt anyukájának dedikálta a dalt. A szomorkás hangulatú szerzemény ugyanakkor mégis magában hordoz valami megfoghatatlan szépséget, úgy érzed, mintha a szerző csak neked, négyszemközt mesélne épp.

A Truth About Supermarkets egy kissé kilóg a lemezről abban a tekintetben, hogy a szövege egy akkora görbe tükör a mai társadalom felé, hogy a fal adja a másikat. A dal vége felé előkerülő finom bluesos prüntyögések hibátlanok, a szöveg pedig akarva-akaratlan is mosolyra késztet.

A Trouble Will Find You ismét nagy kedvenc lett, lassú kezdése és szavalós énektémája mellé amikor beérkezik két percnél az emelkedett hangulatú refrén, az valami parádés. Amennyire sikerült kivenni, a dal egy konkrét személynek szól, de ezt inkább mindenki fedezze fel magának, az Andrisra jellemző cinikus humor miatt érdemes alaposan áttanulmányozni a szöveget.

A Blue Veins talán az album központi tétele, ez a szerzemény maga egy konkrét hidegrázás, nem véletlen, hogy pólóminta lett belőle. Szokták mondani, akkor jó egy dal, ha magával tud ragadni, kiszakít a valóságból: íme az élő bizonyíték. Szerintem az eddigi -egyik- legjobb darab, ami kigördült Andris kezei alól.

A III: The Circle-t hallva megint visszaköszön az Alice In Chains hangulat, de a delta blues szellemisége is ott kísért. Nem egy könnyű hallgatnivaló, melyre a szöveg is rápakol egy lapáttal. Amennyiben Andris azon életeseményéről szól a dal, amire gondolok akkor nem véletlenül érzem a megborzongást.

A záró The Hunt egy igazi monstrum a maga hét és fél percével, de úgy magával visz, hogy nem érzed annyinak. Aláírom, szintén nem egy fesztelen szerzemény ez sem, de itt az album végén mégis megtalálja a helyét. Témáját tekintve is a komolyabb darabok közé tartozik (hányszor elhangzik, hogy „I’m colder than life”), de a vége felé felcsillan a remény szikrája.

Itt ér véget a változások könyve, a tucatnyi dal játékideje 52 percre rúg. Ami jó, hogy egyáltalán nem érzi annyinak az ember, hála a változatosságnak, ami (főleg) ebben a műfajban egy baromi nagy teljesítmény. Nem mondom, hogy egy végighallgatás után szinte azonnal újra akarod indítani, mert hagyni kell, hogy egy kicsit ülepedjen, de ha egyszer elkapott a hangulata és megérted, akkor könnyen függőséget okozhat.

Tizenkét dal, tizenkét hónapról. Csak remélni, merem, hogy Andris legközelebb is egy hasonló színvonalú lemezzel fog előrukkolni (eddigi munkái alapján ettől mondjuk nem tartok, hogy ez gondot okoz neki), abban viszont bízom, hogy elkerülik a negatív dolgok és előtérbe kerülnek a pozitívumok az életében. Rászolgált. Tényleg.