LE-MEZtelenítő 2020 - Visszatekintés egy elátkozott évre

Akár akartuk, akár nem: a tavalyi évünk bizony a Covidról szólt. Ez a nyomorult vírus rendesen a feje tetejére állította a világot, még mindig ott tartunk, hogy senki nem tudja, mi fog következni. Természetesen a szórakoztatóipar is megsínylette a dolgot, koncerteket még valószínű nem látunk egy darabig, de a zenészek azért nem adják fel, és rendeletlenül készítik a lemezeket (már ha van rá lehetőségük). Év közepén még azt gondoltam, esélyem nem lesz összeszedni 10 lemezt se, de az év végi hajrának köszönhetően idén is sikerült 20 albumra duzzasztani a listát. Na de sok a duma: jó böngészést és/vagy zenehallgatást!

AC/DC – Power Up

Nem én voltam az egyetlen, akit meglepett, hogy belátható időn belül új lemez érkezik az ausztrál alapbandától. Mivel a legutóbbi Rock Or Bust szerintem meglehetősen laposra sikeredett, különösebb elvárás nélkül álltam neki meghallgatni az új dalcsokrot. Nem tudom, hogy a törpe gitáróriás Angus Young mit művelt, de nem elég, hogy gatyába rázta a csapatot, mellé elkészítette a (szerintem) The Razors Edge óta legerősebb AC/DC lemezt. Viccen kívül, nincs gyenge pillanat a korongon. Még az elsőként közzétett Shot In The Dark az, ami nem vágott földhöz, de utólag azt is megszerettem. Szóval ez a lemez bizony húz! Aki még képes megírni Demon Fire szintű dalokat, az előtt le a kalappal. Akár ez az utolsó lemez, akár nem, méltán lehetnek büszkék rá! Malcolm is elismerően mosolyog odafent.

 

Apey – Book Of Changes

Amennyire lapos volt a lemezfelhozatal az év első felében, annyira besűrűsödött az év vége. A dömping közepette adta ki Áron András (vagyis ismertebb nevén Apey) negyedik szólólemezét. A Lazarvs vérhányós metálkodása mellett szólóban is meglehetősen termékeny előadó ezúttal is egyszálgitáros, akusztikus albumot engedett útjára, és az eredmény az eddigi legváltozatosabb lemez lett, ami a neve alatt jött ki. Az album nagyszerűen vegyíti a vidámabb és melankolikusabb pillanatokat, miközben újabb hatásokat is sikerült integrálnia zenéjébe, gondolok itt elsősorban a countryra. Ide most nem szeretnék több gondolatot erről a lemezről, mivel tervben van egy önálló ismertető megírása a közeljövőben. Addig is ajánlom jó szívvel!

Black Stone Cherry – The Human Condition 

Kentucky fiainak hetedik lemeze nem várt meglepetés volt számomra. Ahogy már korábban írtam, én meg voltam róla győződve, hogy beborultak a bluesba, miképp arra előző lemezük hallatán számítani lehetett. Ehhez képest ez az új album egy -szinte- totális hátraarc, visszahozták azt a jóféle, döngölős hangzást, ami a kezdetek óta a sajátjuk. Azzal, hogy a felesleges sallangokat is lenyesegették a dalokról, megkaptuk az év egyik legkerekebb, legkiforrottabb albumát.

Deep Purple – Whoosh!

Lássuk be, senki nem lesz fiatalabb. Ezért is nagy öröm, hogy a hard rock zene úttörői közül a Deep Purple még mindig aktív, és ez a koncertezés mellett az albumkészítésben is megnyilvánul. Mivel ezt a lemezt is kiveséztem tavaly, csak ismételni tudom magam röviden: nem érdemes In Rock vagy Machine Head szintű alapvetéseket várni, hiszen azokat már megírták egyszer. Ez a lemez nem akar több lenni, mint 70-es éveikben járó muzsikusok nettó örömzenélése. És amíg többségben van az albumon az erősebb pillanat, addig hol a probléma?!

Gotthard - #13

A svájci rockerek töretlenül haladnak tovább a saját maguk által kikövezett ösvényen. Nem nehéz kitalálni, hogy a lemezcím egyben tükrözi, hányadik albumukat jelentették meg, és örömmel mondhatom, hogy ezúttal szerencsét hozott a 13-as szám. Ugyan a lemez nincs egy ligában a néhai Steve Lee-vel készült lemezekkel, de a Firebird szintjét csont nélkül hozza. (Ez volt ugye az első lemezük Nic Maederrel) Az előző két eresztésnél bőven erősebb, talán 1 vagy 2 dal volt, amit én lehagytam volna az albumról. Ez nyilván nem vesz el az élvezeti értékből, csupán kerekebb lehetett volna a végeredmény. Az élő találkozás úgy volt tavaly végre megvalósul, de jelen állás szerint erre még várom kell egy darabig…

Killer Be Killed – Reluctant Hero

Az anno supergroupként indult Killer Be Killed első lemezének kiadása után én nem hittem volna, hogy valaha is lesz folytatás. Szerencsére az élet rám cáfolt, és a Mastodon, Soulfly és The Dillinger Escape Plan tagjaiból verbuválódott zenekar mindenfajta előzetes híresztelés nélkül szabadította a világra a felvezető Deconstructing Self-Destruction című dalt, majd nem sokkal később a teljes nagylemezt. Amiről még álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen jól sikerül! Egyértelműen az év egyik legerősebb lemeze, megjelenésekor szinte egyfolytában ezt hallgattam, de még manapság is gyakran előkerül. Dalt nem szívesen emelnék ki, egységesen erős mindegyik, aki valamennyire képben van a fentebb említett zenekarok munkáival, tudja milyen ötvözetet rejtenek a dalok. Szép munka!

Kvelertak – Splid

A norvég Kvelertak-ra még a 2018-as Metallica koncerteken sikerült alaposan rágyógyulnom. Azóta lezajlott náluk egy énekesváltás, ami alapjában nem törte meg a lendületet, a Splid címmel kiadott negyedik lemez nyílegyenesen folytatja az eddigi irányvonalat: black metal és punkos intenzitású rock n’ roll keverékéből állnak az új dalok is. A meglehetősen hosszú, egy órás lemez nem adja könnyen magát, főleg a lemez második fele érik be nehezen, de idővel meghálálja a törődést. Egy üde színfolt a zenekar a mai palettán, aki nem riaszt a többségében károgó ének, de szeretne egy jó dalokkal telepakolt, egyedi hangulatú lemezt hallgatni, tegyen egy próbát.

Lazarvs – Lazarvs

Néhány bekezdéssel fentebb már taglaltam, hogy Apey igazán nem tétlenkedett. A szólólemeze előtt még elkészült a (néhai Apey & The Pea) ma már Lazarvs néven futó zenekara negyedik lemezével. Mivel az év közepén sikerült rommá hallgatnom azt, anno megosztottam a gondolataim bővebb formában is. Senkit nem érhetett meglepetésként, hogy a fiúk tovább vitték a legutóbbi Hex lemez vonalát, egyre inkább háttérbe szorulnak a lassabb, doomos témák, és fajsúlyosabb, a gyorsabb, csépelősebb elemek jelenléte. Mindez azonban mit sem érne jó dalok nélkül. Hazai viszonylatban az év egyik csúcsteljesítménye.

Leander Kills – IV

Köteles Leanderék tőlük rekordhosszúságúnak számító másfél év elteltével szállították le sorrendben negyedik lemezüket Kills név alatt. Aki ismeri Leander munkásságát, tökéletesen tisztában lehet azzal mit kap a pénzéért, és nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom ezúttal sem változtattak a recepten. Oké, azt el kell ismerni, hogy minden lemeznek van egyfajta külön hangulata, apróbb nüanszok mindig beleférnek, aminek köszönhetően mégis elmondható, hogy van némi változatossága a lemezeknek. Ezúttal sem tolták túl: a szokásosnak számító 10 dal nettó 30 percben már kb. alapnak számít náluk. Néhol egy-egy szövegen vontam fel a szemem a rímek hallatán, de alapjáraton ez a lemezük is simán fogyasztható a nap bármely időszakában. Egyébként szerintem a Túlélő óta a legjobb Kills anyag.

Lost Society – No Absolution

A még mindig pofátlanul fiatal finn srácok év elején jelentették meg negyedik lemezüket, és ezt hallgatva bizony komoly szintugrást kellene végrehajtaniuk, csak hát a tavalyi év ugye mehetett a kukába. Miként év elején már áradoztam róla, ezzel a lemezzel engem megvettek kilóra, ez az eddigi legkerekebb, legkiérleltebb albumuk, gyakorlatilag üresjárat nélkül sorjáznak a jobbnál jobb dalok. A korai thrashelés már csak nyomokban fedezhető fel, elmozdultak egy grooveosabb irányba, de amíg tudják tartani a szintet, nekem mindegy merre kalandoznak. Anno azt mondtam, 2020 egyik csúcsteljesítménye ez a lemez. Nos, a jövendölésem beigazolódott: most is így gondolom.

Ozzy Osbourne – Ordinary Man

Szerintem nem sokan fogadtak volna rá nagyobb összegbe, hogy Ozzy-tól még hallunk új zenét, erre tessék! Szintén az év elején jelent meg bő 10 év kihagyás után az Ordinary Man címre keresztelt lemeze, melynek érdekessége, hogy egy Andrew Watt nevű fiatal producerrel/dalszerzővel karöltve írták meg. A lemez egyszerre retrós, ugyanakkor mai, a véleményem ugyanaz róla, mint megjelenésekor: többségében vannak a jó dalok, és csak néha csúszik be egy-egy laposabb tétel. A hírek szerint akkora lendületet kapott az öreg, hogy már készül a következő album is, és amennyiben az is hasonlóan jó lesz, összetehetjük a kezünket. Csak tartson ki!

 

Pearl Jam – Gigaton

A Pearl Jam sem tartozik az idegbeteg tempójú zenekaruk közé, legutóbbi Lighning Bolt című albumuk még 2013-ban jelent meg, így bőven ideje volt neki, hogy villantsanak valamit. Aki a Ten-re, Vs.-re vagy Vitalogy-ra esküszik tőlük, az óhatatlanul csalódni fog, de a Pearl Jam már régóta a maga útját járja, és a saját zenéjét játssza, senkinek nem akar megfelelni. Így érdemes közelíteni a lemezhez, mely valahol rokon az ezredforduló után készült lemezeikkel, de mégis van önálló karaktere. Tömve van érett, szépen meghangszerelt, JÓ dalokkal. Amin én személy szerint változtattam volna, az a dalok sorrendje. Az albumot záró négy lassabb tempójú dal, akarva-akaratlan leülteti az ember hangulatát, és nem érez rá késztetést, hogy azonnal újraindítsa az amúgy meglehetősen hosszú, bő órás lemezt. Cserébe másnap biztos, hogy visszatér ez a hajlandóság, hála a dalok színvonalának.

Phil Campbell And The Bastard Sons – We’re The Bastards

Fülöp és fiai sem teketóriáztak, kihasználták az időt, hogy elkészítsék második lemezüket. Mióta vége lett a Motörhead-nek, az öreg nagyon aktív, a srácokkal közös zenekara mellett 2019-ben még egy szólólemezt is kihozott. Örömmel jelenthetem, hogy a színvonal továbbra is adott, ez a lemez pont ott veszi fel a fonalat, ahol az előző Age Of Absurdity letette: ugyanaz a mocskos, pőre, szarokbele rock n’ roll szól itt is, amit vagy imádsz, vagy messzire szaladsz tőle. A hab a tortán továbbra is Neil Starr énekes hangja: amennyire antirocksztár kinézetű a srác, legalább akkora kincs a torka. Szerintem ide teljesen felesleges bárminemű magyarázat, vagy érzed, amit hallasz, vagy engedd el.

Revolution Saints – Rise

A Revolution Saints a második supergroup a listán, csak ezúttal az überdallamos fajtából. Azt rögtön elismerem, amennyiben nem Doug Aldrich gitározna, valószínű nem hallgatnám a lemezt, de mivel ő áll a hathúros mögött...Lényeg a lényeg, itt ez a lemez, melyen akadnak jó pillanatok, de hosszú távon sajnos mégis összefolynak a dalok. Kevés az igazán jó momentum, pedig tömve vannak nagyívű refrénekkel a dalok, a riffek legtöbbje is húz, Aldrich szólómunkája nyilván itt is briliáns, de valahogy mégis ott marad az üresség érzete, miután végighallgatta az ember a lemezt. Sajnos ez tipikusan az a zene, ami elszólhat a háttérben, de nem túl sűrűn kapja fel rá az ember a fejét. Kár. Esetleg, ha a zenészeknek is hagynának beleszólást...

Rómeó Vérzik – Szűk a tér

A somorjai huligánok új lemezének is ideje volt már, elvégre az Újratervezés még 2017-ben jött ki. Azóta újra négyesben zenélnek, ami jót tett a hangzásnak, sokkal harapósabb lett. Ahogy már írtam, ezzel a lemezzel messze lekörözték a trióban készített albumaikat, bevallom őszintén nem számítottam rá, hogy ilyen erős lesz a Szűk a tér. A spanyolviaszt hálisten ezúttal sem akarták feltalálni, csak írtak egy csokorra való húzós rock n’ roll dalt a jobbik fajtából és sokszor épp ez az, ami elég a boldogsághoz.

Slowmesh – Isolate

A Slowmesh második lemeze szó szerint last minute került fel a listára, ugyanis valamikor karácsony előtt hozta meg a posta a CD-t. A csapattal a 2019-es Black Stone Cherry koncert óta szimpatizálok, ott anno megvettek kilóra. Már az első lemez is tetszett, de ez a második igazán elkapott. A bő fél órában elővezetett 10+1 dal egytől egyig telitalálat, és csak azért nem írok most többet, mert erről az albumról is szeretnék hosszabban értekezni nemsokára. Aki szereti a fentebb említett csapatot és a grunge zenét is, az tegyen egy próbát. Egy olyan eleggyel találkozik, ami garantáltan magával rántja!

Sons Of Apollo – MMXX

Valljuk be a progresszív zene nem tartozik az általam sűrűn hallgatott stílusok közé, ebben a(z újabb) supergroupban azonban olyan nevek egyesítették erőiket, hogy muszáj voltam belefülelni. Már az első lemez is bejött, de ez a második az, amire azt mondanám, hogy végleg összeértek. Természetesen nem egy könnyed nyári hallgatni való, a leghosszabb dal egyesen majdnem 16 perces, de hát a stílusban ez korántsem meglepő. Annak ellenére, hogy a ’70-es és ’80-as évek „divatjának” megfelelően csak 8 dal kapott helyet, mégis megtöltötték annyi tartalommal, amire mások egy egész életművet felhúznának. Érdemes esélyt adni a lemeznek, kell idő a barátkozáshoz, de garantáltan be fog érni.

Stula Rock – Őserő / Örökifjú

A 2020-as év legnagyobb felfedezése volt számomra hazai fronton a Stula Rock, nem véletlen, hogy ősszel egy füst alatt írtam mindkét eddigi lemezükről. Nem pazarolnám a karaktereket, az akkori írásomban mindent (és még annál is többet) leírtam, ez a zene engem úgy beszippantott, ahogy illik. Nettó hard rock/metal a játék neve, a klasszikusok nyomán haladva, de mégis mai formában, és zseniális szövegvilággal.

Tengerszem – Képzelgések

Amennyiben a Stula Rock a tavalyi év felfedezése, a Tengerszem a semmiből jött meglepetés volt 2020-ból. A HammerWorld mellékleteként látott napvilágot a lemez, és mint általában, úgy mindig belehallgatok az aktuális korongokba. Ezért volt nem várt ajándék, ez az album ugyanis valami parádés lett. Maga a zenekar tulajdonképp egy projekt, hiszen ketten alkotják, a néhai Gyöngyvér zenekar gitárosa Mazán Attila hozta össze, az énekesi teendőket pedig nem más, mint az X-Faktor révén is ismert énekesnő Danics Dóra látja el. Dóri érces, kissé rekedtes hangja remekül passzol a modern, mélyre hangolt metalzenéhez, gyakran előfordult, hogy egy-egy jobban sikerült pillanatnál bizony komolyan borsódzott a kezem. Mivel szerencsére elég változatos a lemez, így nagyon könnyű benne kapaszkodót találni. Csak ajánlani tudom!

Trivium – What The Dead Men Say

A legutóbbi remekül sikerült lemez után a Trivium tudta tartani a formát, és egy újabb remekbe szabott albummal rukkoltak elő. Náluk ez sajnos kétesélyes, mert egy kellően combos lemez után rendszerint egy gyengébb eresztés következik, de most úgy fest megtalálták a megfelelő ösvényt. Véleményem azóta sem változott a lemezről: ugyan nem éri el az előző The Sin And The Sentence zsenialitását, de szorosan ott van a nyomában. Mivel a saját stílusuk már nagyon régen kialakult, most már tényleg csak azért szurkolok a srácoknak, hogy legközelebb is hozzák ezt a minőséget, és akkor nem lesz itt semmi baj!

  

+1: Az év dala

Lost Society - Into Eternity

Nem szoktam ilyet csinálni, de ezúttal muszáj voltam. Úgy éreztem, ezt a dalt ki kell emelnem a többi közül, ugyanis rég gyakorolt már rám ekkora hatást egy szerzemény. Attól fogva, hogy először meghallottam, szabályosan lesokkolt. Belegondol az ember, hogy a még mindig csak a 20-as éveik közepe felé tartó srácok megírnak egy ekkora mesterművet...Minden benne van. Higgadt intro (az Apocalyptica-tól), leheletfinom verzék, nagyívű refrén, parádés szólómunka. A dal alulról súrolja a hét percet, de sokszor háromnak sem tűnik. A 2016-os Only (My) Death Is Certain daluk már pedzegette, hogy van még a tarsolyukban néhány dolog, de egy ilyenre nem feltétlen voltam felkészülve. Remekmű. Akárhonnan nézzük.