Mint egy erősebb lázálom - "Lazarvs-Lazarvs" lemezismertető

Mindig baromi nehéz írni egy olyan zenekar lemezéről, amelyet majdhogynem a kezdetek óta hallgat az ember. A Lazarvs esetében ugyan jelenleg egyfajta újjászületésről beszélünk, de a néhai Apey & The Pea-vel való megismerkedésem egészen a 2013-as debütáló lemezig, a Devil’s Nectar-ig vezethető vissza. Néha csak kapkodom a fejem mennyire gyorsan repül az idő, hiszen jelen írásom tárgya már a negyedik teljes nagylemez (ezen a néven az első) a trió diszkográfiájában.

A srácok zenéje az eltelt évek alatt természetes módon változott és talán ők is egyetértenek velem, ha azt mondom (pardon, írom), hogy lemezről lemezre egyre nagyobb kihívás elé állítják a gyanútlan zenehallgatót. Amivel természetesen nincs is semmi baj…SŐT! A kezdetben jobban domináló stoneres, groovos részek (Devil’s Nectar és Hellish lemezek) kezdtek fokozatosan hátrébb kerülni, pontosabban inkább úgy fogalmaznék, hogy szélesedett a csapat zenei spektruma.

Már az előző nagylemeznél szembetűnő volt a váltás, és a jelek szerint ez bejött nekik, ugyanis láthatóan egyre bővül a rajongótábor. Most viszont itt vagyunk 2020-ban, túl egy jubileumi éven, egy névváltáson és három év „éheztetés” után végre új lemeznek örülhetünk!

Az előrendelésnek köszönhetően a szerencsések már egy héttel a hivatalos megjelenés előtt kézhez kapták a lemezt (illetve igény szerint pólót, hátizsákot, satöbbit), amit csak üdvözölni tudtam, ugyanis talán először fordult elő velem, hogy a megjelenés előtt kaptam meg egy előrendelt terméket. 😊

Na de ennyi fecsegés után nézzük mit tartogat a lemez. Hamar a tudtunkra adják, hogy itt bizony nem lesz kegyelem, már a nyitó Rebirth-el úgy bekezdenek, hogy beleborsódzik az ember. Ez a másfél perces kis instrumentális szösszenet egyfajta introként funkcionál, és azonnal szembetűnő lesz az, amit több korábbi interjúban is elmondtak: újabb, ezúttal black metalos hatások is beszivárogtak a zenébe.

Felocsúdni nincs idő, mert egyből hasítanak tovább a The Order című durvulattal, melyben továbbra is rendkívül szélvész iramot diktálnak, de itt-ott azért megakasztják a tempót néhány másodpercre egy dallamosabb betét kedvéért. De csak azért, hogy utána még nagyobb tökönrúgásként érje az embert, amikor visszaköszön a présgép erejű zenei brutalitás. Azt meg csak mellékesen jegyzem meg, hogy a dal közepén szabadjára engedett riff az egyik kedvencem a lemezről!

A Reaping szintén egy velős kinyilatkoztatás, ugyanis ennek a hossza sem éri el a két percet. Gyakorlatilag ugyanazon a vonalon halad tovább, mint előző társa, de ami itt fület szúrt, hogy Apey a korábbiaknál sokkal változatosabb módon használja ki hangi adottságait. Úgy is mondhatjuk, hogy a standard bömböldék mellett egyre többször kerülnek elő különféle, khmmm vérhányós énektechnikák is. A változatosság pedig mint tudjuk, igenis gyönyörködtet. (Az előbbieket ellenpontozandó, a tiszta énektémák ugyanilyen fajsúlyosak több helyen is!)

Majd érkezik a Pit. amit simán a favoritomnak nevezek a lemezről. Itt már visszavesznek a tempóból, a nyitó riff is inkább tufa, mint technikás (a jó értelemben), amolyan fejrázásra késztető a jobbik fajtából. Az énekdallamok itt egy az egyben a grunge jegyében fogantak, de a refrénben azért megkapja az ember a magáét.

A következő, és egyben címadó dal a Lazarvs, az album első monstruma a maga majdnem nyolc percével. Ez volt az a tétel, amivel a legtovább kellett barátkoznom, ugyanis rendkívül összetett. Korábban is voltak már hasonló felépítésű dalaik, de itt minden eddiginél jobban feladták a leckét. Tényleg mindent megtalálni benne: a disszonáns gitártémáktól kezdve, a keserű hangvételű énekdallamokon át egészen a gyomorig ható betonozásig. Egynémely énektéma olyan, hogy a néhai Layne Staley is elismerően mosolyog odafentről.

Az ezután érkező - amúgy legkorábban bemutatott – Godslayer a lemez legrövidebb dala, alig egy perces. Szövege mindössze hat szó, de itt nem is azon van a hangsúly, hanem a nettó agyelhagyáson. Agresszió szempontjából egyértelműen ez a kis szösszenet viszi el az első díjat, de sikerült úgy megoldaniuk, hogy ennek ellenére is van benne valami fogósság. Elég morbidul hangzik, ugye?! (Csak azért nem használtam azt a kifejezést, hogy legszélsőségesebb, mert azokat a pillanatokat a lemez végére tartogatják...)

A Solar King egy kicsit vissza a gyökerekhez dal, ez a szerzemény simán elfért volna a korai lemezeken is. Egy lassan, komótosan hömpölygő riffre épít, de csak azért, hogy a közepén érkező szteppes (!!!) „kiállás” után ránk rontsanak egy őrjöngő riffmonstrummal. Huhhh. Mondjuk ki, kissé skizofrén egy dal lett.

Az I, Emperor-ról az elején azt hittem ugyanott folytatja, ahol a Solar befejezte, de már rögtön az elején felütik a fejüket a több helyütt is előkerülő blackes cséphadarások. Abból a szempontból mégis más egy kicsit, hogy itt a kezdeti agresszió után fokozatosan nyugszik meg, a vége felé már szellősebb hangulatok is előfordulnak. A Pit. mellett a másik nagy kedvencem.

A Valhalla-nál aztán leásnak egészen a kezdetekig, akkora Black Sabbath hangulatot (meg tömény gandzsaillatot) áraszt a szerzemény, hogy Sharon Osbourne ha hallaná, tuti megvenné a jogdíjakat egy újabb lemez + búcsúturné ürügyén. Kellett ez a lassulás, hogy ne feküdje meg az ember gyomrát a lemez.

Majd érkezik a már említett „fekete leves” a From Flesh képében, mely nem más, mint egy nettó hét perces játszma az ember idegeivel. Az első négy percben a gitárgerjesztésen és egy ismétlődő riffen kívül az égvilágon semmi nem történik, így annál nagyobb arculcsapásként éri az embert, amikor hirtelen bekapcsolódik a komplett ritmusszekció. A dal amúgy végig instrumentális, és itt akarva-akaratlan a Sunn O)))-ra asszociál az ember. Egyébként nem véletlen tették utolsó előttinek, ahogy nyilatkozták: ha meg akarjuk kapni a zárást, kénytelenek vagyunk végighallgatni ezt is. Amennyiben utolsónak hagyják, 100-ból 99 ember szinte biztos, hogy kikapcsolja.

A zárás, a Warmaster aztán keretbe foglalja a lemezt. Több társához hasonlóan ez is egy instant energiabomba, még ha igazán csak az utolsó fél percben pörgetik fel a tempót. De szintén belepakoltak több olyan riffet is, amelyre képtelen vagy nem bólogatni. Tökéletes zárás, hogy azonnal kedved legyen újraindítani a lemezt.

És ha már lemez…Tudom sokan nem vesznek már CD-t, azonban én amondó vagyok ezúttal tegyenek kivételt, ugyanis maga az artwork elképesztőre sikerült. Már a borító is az eddigi legjobb, ami a csapat fennállása óta napvilágot látott, de az igazi állejtés a szövegkönyv. Ez nem más, mint egy 12 lapból álló grafika, egyik oldalán egy sötét, nyomasztó képpel, melynek pokoli hangulata tökéletes összhangban van a zenével. A másik oldalon pedig, mint sejthető: a dalszövegek kaptak helyet. (Ez a kártyás megoldás egyébként már Apey legutóbbi – Stranger című – lemezénél is játszott) A teljes grafikai designért a The Southern Oracle frontembere Kókai Barnabás felelt.

Ami a hangzást illeti simán az eddigi legszebben megszólaló lemez a triótól, ami pedig a zenei teljesítményekről elmondható, talán úgy foglalható össze egy szóval, hogy szimbiózis. A Makai László – Prepelicza Zoltán alkotta ritmusszekció atomfeszesen, görcs nélkül hozza az olykor könnyedebb, sokszor viszont rohadt mód fifikás alapokat. Erre épít rá Áron András (Apey), aki a gitártémákért és az énekért felel egyszemélyben. Ahogy korábban is említettem az évek alatt jelentős mértékben tágultak a zenei horizontok, ami legjobban nyilván a frontember gitár- illetve énektémáiban materializálódott. Riffek és ének tekintetében is egyre bővebb az eszköztár, ami még inkább rákényszerít, hogy ne kalandozzon el az ember figyelme a zene hallgatása közben. 

Összefoglalva tehát ismét egy méregerős dalcsokrot tett le elénk az asztalra a trió, amelyről még nem merem ilyen rövid idő alatt kijelenteni, hogy a legjobb, de idővel bármi megtörténhet. Zeneileg mindenesetre nyílegyenesen haladnak előre, ez a lemez egyenes következménye a három éve kiadott Hex című albumuknak. Most már csak abban reménykedem, hogy mielőbb újra elindulhat a koncertezés, és hogy a következő albumra nem kell újabb három évet várni. Ámen! Ámen?