Garantált minőség - "Stula Rock-Őserő/Örökifjú" lemezismertető

Manapság már azt veszem észre, hogy egyre nehezebben fognak meg új zenék, illetve sokszor kutatni sincs hangulatom újdonságok után. Ebben a világban, amikor özönlik ránk az információ, ember legyen a talpán, aki minden neki tetsző dolgot kiszűr (egyébként szerintem ez lehetetlen). Ezért is örömteli, amikor szinte a semmiből szembe jön veled egy zenekar, aminek hallatán a homlokodra csapsz, hogy „Bakker én ezt miért nem hallottam eddig?”. Na pontosan így történt ez köztem és a Stula Rock között.

Annak ellenére, hogy a nevüket már hallottam korábban, valamiért nem éreztem késztetést, hogy belehallgassak. Utólag persze már bánom, de jobb később, mint soha… Aki ismer valamennyire az tudja, hogy 95%-ban külföldi zenekarokat hallgatok, az itthoni színtérről ugyan van néhány kedvencem, azonban kb. ennyiben meg is áll a történet. Rendszerint három aspektus van, amiért rengeteg hazai (és persze külföldi) zenekar kihullik a rostámon: a hangzás minősége, a klisés dalszövegek és az énekhang.

Ezután a kis kitérő után néhány gondolat a megismerkedésünkről: „hála” a pandémiának, az idei koncertek nagy része mehetett a kukába, ezért volt valamennyire örvendetes, hogy legalább nyáron már lehetett rendezvényeket tartani 500 főig bezárólag. A nyár közepe táján mentünk le Körmendre megnézni a P.Mobil-t, ahol történetesen Stuláéknak jutott az előzenekari szerep. (Az énekes és névadó Molnár „Stula” Péter pályájának nem minden pontját ismertem, első találkozásom a bivalyhangú énekessel a kérészéletű Vegas Mafia-ban volt, de igazán akkor kaptam fel a fejem, amikor a Mobilmániás évek után az Omen frontembere lett. Utóbbi zenekarral tavaly adták ki a Halálfogytiglan címet viselő, igencsak combos lemezt. Érdemes fülelni!)

Mivel szeretek időben érkezni, és saját szememmel/fülemmel meggyőződni róla, hogy milyen produkciót nyújt az előzenekar, mindenfajta előítélet nélkül, ellenben kellő kíváncsiságtól vezérelve sikerült odaérni épp a kezdés pillanatára. A nem egészen egy órás koncert végül megtette a hatását, mert hazaérve másnap azonnal rákerestem a lemezekre. Amik aztán jó időre bele is ragadtak a lejátszási listámba. (Azért nem a lejátszómba, mert a CD-ket még nem szereztem be. Most már persze belátom, meg kellett volna venni ott és akkor. Mindegy. Majd remélhetőleg nemsokára Szombathelyen.)

Lényeg a lényeg…Mivel a formáció második lemeze idén jelent meg Örökifjú címmel, gondoltam írok egy összevont ismertetőt, amiben a 2018-as Őserő című debütáló korongról is véleményt formálok. Dióhéjban: a zenei stílust úgy kell elképzelni, mint klasszik hard rock, de mai köntösben, bebikázott hangzással. Jól hangzik, ugye? Szerintem is!

Szóval akkor Őserő. 10 dal, 38 percben. Tökéletes lemezhossz. Már a nyitó „Visszafordíthatatlan” kezdő taktusainál széles mosolyra húzódott a szám, valahogy így kell indítani egy lemezt. Erős, sodró lendületű tétel, parádés refrénnel és remek gitármunkával.

A következő „Ha látnád magad” a lemez nettó slágere, jobb helyeken napi rotációban kellene mennie a rádiókban. Szintén van benne kraft, ugyanakkor kegyetlenül fogós darab, melyhez videoklip is fellelhető a TeCső-n. (Meg egy bekezdéssel lejjebb) Ami már itt rögtön fület szúrt, az a dalszöveg minősége. De erről majd az írás későbbi pontján külön is értekezek. Muszáj.

A „Két igazság” egy duett, melyben a Tales Of Evening-ből ismerős Dudás Ivett énekel együtt Stulával. Hangulatát tekintve némelyest más a dal, mint két elődje, nekem valamiért a Tobias Sammett vezette Avantasia neve ugrott be róla. Viszont a gond az, hogy már most az elején csak ismételni tudom magam: szintén akkora refrént pakoltak ide is, hogy ha meghallottad, többet nem felejted.

Ezek után a „Szállnék” – címéhez hűen – egy lebegősebb hangvételű darab, ábrándozós dalszöveggel. Jólesik egy kicsit pihentetőbb dalt hallani, ad egyfajta változatosságot a lemeznek.

De csak azért, hogy a „Kirúgtak a mennyből” című dallal újra berúgják a motort! Ez ugyancsak egy harapósabb tétel, bár a verzék alatt szintén lágyabb húrokat pengetnek. A szóló előtti leállás/kiállás nettó zseni, imádom amikor a semmiből robban be egyszerre az összes hangszer. A több körös gitárszólóért jár a pacsi!

A „Mindent kölcsön kapunk” akkora Tátrai Band feelinget áraszt, hogy első blikkre azt hittem egy kiadatlan Tibusz dalt ástak elő valahonnan. Ugyancsak egy lazább darab, de abszolút felnőtt, igényes formában. Ahogy eddig.

Az gondolom nem meglepő, hogy a „Forgószél” egy sodró lendületű tétel, ott van benne a magyar hard rock összes jobb pillanatának a szelleme. A gitár mellett ezúttal a billentyű is szólista szerepbe került néhány ütem erejéig.

Az „Így akarom” folytatja tovább a nyaktörő tempót, és ide született meg a legjobb refrén díjának aranyérmese. (Legalábbis ezen a lemezen, mert később még…Na ne szaladjunk ennyire előre!) Az a rész különösen tetszik, amikor a dal vége felé a gitárszóló után van egy kisebb leállás, az a bluesos kis téma überlaza.

A címadó „Őserő” nevéhez méltón szintén egy morcosabb tétel, benne egy csipetnyi Led Zeppelin hangulattal (Kashmir). A szellősebb verzék után ide is maradt energia egy bivaly refrént kanyarítani és telepakolni a dalt jóféle szólómunkával. Külön kiemelném a helyenként beiktatott duplázós dobtémákat. Apróság, de sokat tud dobni egy dalon, ha a megfelelő helyen használják.

A záró „Emlékeim udvarán” egy akusztikus alapú dal, csordultig érzelemmel. Az ide megírt gitárszóló talán az egyik legszebb a lemezen, technikás, de ugyanakkor nem öncélú, abszolút kiszolgálja a szerzeményt.

Ahogy említettem néhány bekezdéssel korábban, érdemes kitérni a dalszövegekre. Témájukat tekintve a fő területet az érzelmek, azon belül is a párkapcsolatok, illetve a férfi-nő közti viszony különféle aspektusait mutatja be, legyen szó a vágyódásról, a múltbéli hozott rossz döntésekről, vagy csak korábban megélt kalandokról. Természetesen nem erről szól az egész lemez, ugyanúgy megtalálhatók egyéb témák is, mint pl. a szabadságérzet, de nem szeretnék túl szájbarágósba vagy irodalomtanárba átmenni, inkább fedezze fel mindenki. Tényleg érdemes odafigyelni, mivel nem szokványosan, direktbe és kínrímekbe szedve írták meg őket, hanem rendkívül okos, kifejező módon.

Emiatt IS ért szinte arculcsapásként, amikor meghallgattam az idén megjelent Örökifjú című lemezt. Ha lehet, mindenre rátettek még egy lapáttal: legyenek azok a dalok, a hangzás, vagy a szövegek. Rengeteg hallgatás után rögtön le tudom szögezni már az elején: bőven átugrották a maguk által felállított lécet.

Egyértelműen kijelenthető, hogy nem állt szándékukban változtatni a jól bevált recepten, az indító „Sok legyen és jó” azonnal ránk rúgja az ajtót egy jól eltalált staccatos riffeléssel kezdve. Itt vágott először mellbe, hogy mennyivel jobban dörren meg a lemez, másodszor pedig ott amikor a refrénnél megszólaltak a vokálok. Alapból szeretem, amikor telt, többszólamú énektémákat használnak, képes új szintre emelni a zenét. (Ezért is volt anno zseni ebben a Black-Out)

Az „Érjünk el” hallatán lassacskán kezdett nyilvánvalóvá válni, hogy felépítését tekintve a lemez hasonló elődjéhez, ez a dal is egy hangyányit lazább tétel, jóféle énektémákkal és szólóval. Cseppet sem csodálkozom, hogy videoklipet kapott, szintén egy slágeresélyes szerzemény.

Majd érkezik a dal, amit egyszerűen képtelen vagyok megunni, nevesül a „Szervusz idő”. Szeretek néha túlzásokba esni, de ezért a dalért én simán odaítélném a Grammy-t. Annyira egyben van, AKKORA refrént tettek bele, és tökéletesen át lehet érezni a szövegét! Ja és ebben van a – szerintem – legjobban eltalált gitárszóló is. Amennyiben itt vége lenne a lemeznek, már megérte volna.

Az „Egykori szobám” az album első lassúja, egy zongorára épülő keserédes líra, amivel sokan tudnak azonosulni, akik hosszú idő után véletlenül újra találkoznak múltjuk egy részével. A végére azért bedörrentik a dalt, egyfajta power líra köntösbe bújtatva azt.

Majd a „Felfelé sodor a szél” ránt vissza a rock n’ rollba, ez az első lemezen szereplő „Két igazság”-hoz hasonlóan egy duett, itt Velősy Flóra volt Stula partnere. (Amennyire helyesek az infóim, Ő egyébként mindkét lemezen végig vokálozott is) Ez egy vidám, pozitív hangvételű dal, benne egy remekül eltalált wah pedálos gitárszólóval.

A lemez címadója, az „Örökifjú” az egyik kedvencem. A gyerekkort, az első rácsodálkozást a rockzenére felidéző dalszöveg hibátlan, de a slusszpoén mégis a dal közepén érkezik: beiktattak egy olyan jammelős betétet, amilyet a Deep Purple vagy a Uriah Heep csinálna, ha nemrég kezdték volna a pályát. Váltott gitár-billentyű felelgetés, mely a végére egy  majdhogynem neoklasszikus (!) beütést is kapott. Pazar!

A másik lassú dal, a zongorás indítás után azért egész szép ívet leíró „A szép nő”, egy a címéhez hűen a gyengébbik nemhez írt óda, melyben az udvarlós hangvétel mellett azért némi csipkelődés is belefért, persze csak finoman és burkoltan. Ez tényleg egy olyan szöveg, aminek konkrét mélysége van, túlmutat az „így szeretlek, úgy imádlak” sablonokon.

Ezek után valahol természetes is, hogy egy pattogósabb dalnak „kell” következnie, aminek feladatát az „Én leszek a sofőr” tökéletesen betölti. A vidám hangulatú tétel ismét egy olyan élethelyzetet ír le, mellyel sokan találkozhattunk már: ki vállalja az „áldozat” szerepét, mert neki kell vezetnie a hétvégi bulihoz?!

Ugyanezt a témát viszi tovább az „Ezt a részét” is, benne egy olyan refrénnel, melyért azonnal beírnám az ötöst irodalomból a képzeletbeli ellenőrzőbe. A másnaposságról szóló dal végig húz, mint állat, a végére még meg is pörgetik, hogy jobban zsongjon az ember feje.

Az alkoholtrilógia befejező darabja a „Dr. Sarlatán” címet hordozza magán, és elnyerte a lemez legzorallabb tétele címet. A verzék alatti riffelés egy az egyben a Zakk Wylde vezette Black Label Society-t idézi, de szokás szerint ide is tudtak egy azonnal ragadó refrént kanyarítani.

A záró „Egy új kezdet” tulajdonképp a levezetést szolgálja, ez egyfajta country hangulatú akusztikus dal, gondtalan szövegvilággal. Tökéletes lezárása a bő 40 perces lemeznek.

Mivel a szövegekről már kellő mennyiségű karakter képében értekeztem, egy kicsit térjünk ki a zenei oldalra is. Mint említettem, hard rock a játék neve egyfajta modernebb köntösbe bújtatva azt. Mindkét lemeznél sokat dob az összképen, hogy felvettek plusz sávokat is hét húros (vagy csak mélyebbre hangolt?) gitárral a háttérben, amitől megkapja a zene azt a bizonyos kis pluszt, amitől friss és mai lesz a végeredmény.

A két lemezt feljátszó zenészek névsora között van eltérés, a magot – a zenei és szövegi oldal oroszlánrészéért is felelő – Horváth Ádám dobos, valamint Molnár „Stula” Péter énekes és a fiatal kora ellenére már most pazar mód játszó Vigyinszki Máté gitáros alkotja. Az első lemezt feljátszó Kiss Kristóf bőgőst és Berczelly Csaba billentyűst azóta Nógrádi Máté és Zsigmond Albert váltotta az említett hangszerek mögött. Azt természetesen mondanom sem kell, hogy mind kő profi zenészekről beszélünk, süt a lemezekből az alázat a zene iránt, és a hangszeres játék mellett mindenki kiveszi a részét a vokalizálásból is. Miként arról élőben is meggyőződhettem nemrég. Mint tudjuk koncerten dől el minden, és elmondhatom ott sem vallottak szégyent, simán hozták a szintet.

Mivel szokás szerint képtelen vagyok röviden fogalmazni, zárszónak már csak annyit mondanék, hogy aki valami mai, friss, modern, néhol harapós, de lágyabb húrokat is pengető rockzenét keres közérthető, ugyanakkor elmés dalszövegekkel, az azonnal menjen és hallgasson bele bármelyik dalba. Csalódás - szerintem - kizárva.