Bíbor köd - "Deep Purple-Whoosh!" lemezismertető

Most őszintén…Mit lehet elmondani egy Deep Purple lemezről, amely immár a 21. a sorban?! Forradalmi? Előremutató? Innovatív? Aligha. És hogy miért kezdem így a lemezismertetőm? Mivel több helyen olvasott véleményekből azt szűrtem le, hogy a többség még mindig a saját fiatalkorát akarja újraélni egy új lemez által. Van egy rossz hírem: nem jó helyen keresgéltek.

Persze semmi baj nincs a nosztalgiával, az egy tök jó dolog tud lenni. Objektíven nézve ugyanakkor őrültségnek hathat egy több, mint 50 (!!!) éves zenekartól várni a világmegváltást zenei fronton, amelyben ráadásul már négy tag is 70 (!!!) felett jár. Váltottak ők már világot a ’70-es években, bőven letették az asztalra az övükét.

Na jó, ugorjunk! Maga a tény, hogy elkészült a lemez is kisebb örömre adhat okot. Lássuk be. Bőven abban a korban vannak a tagok, amikor bármelyikükkel történhet valami végzetes. (Elég csak szegény Eddie Van Halen néhány nappal ezelőtti halálára gondolni) Ebben a korban már mi mást akarnának, mint a jól megérdemelt örömzenélést?! És ha úgy van, lazán össze tudnak hozni egy adag dalt a jobbik fajtából.

Nyilván én is a ’70-es években született dolgaikat bírom a legjobban, de eszemben sincs kisebbíteni a később született lemezek jelentőségét sem. (Pláne a Ritchie Blackmore és Jon Lord utódjaként itt játszó Steve Morse és Don Airey érdemét!) Véleményem szerint minden évtizedben leszállítottak azért egy olyan lemezt, amely, ha nem is instant klasszikus, de szorosan ott lohol azok nyomában. (’80-as évek: Perfect Strangers, ’90-es évek: Purpendicular, 2000-es évek: Bananas, 2010-es évek: Now What?!) Ez a vélemény természetesen szigorúan szubjektív.

Szóval lássuk, mit tartogat a roppant hülye címmel ellátott Whoosh! lemez. A nyitó, pattogós Throw My Bones kezdő taktusainál már elégedett megnyugvással dőlhetünk hátra, rögtön itt van, amiért a Purple-t szeretni lehet. Az az utánozhatatlan hangulat! A következő Drop The Weapon-ról az eleje alapján azt hittem unalmas lesz, de sikerül benne elsütniük az album egyik legjobb refréntémáját. A dal közepi szólórész meg szimplán zseni.

A We’re All The Same In The Dark becsapós volt, elsőre simán egy korábban fiókban maradt Blackmore szerzeménynek hittem a gitártémák alapján. (Amire Morse gitárszólója is ráerősít hangulatában) Nem rossz amúgy, de nem mondanám, hogy az erősebb pillanatok közül való. Akkor már inkább a Nothing At All! Klasszikus zenei ihletettségű gitártémával indul, majd kap egy himnikus refrént, és persze a dal közepén itt is beiktatnak egy jammelős betétet, bár itt Airey billentyűi hangsúlyosabb szerepet kapnak ezúttal. (Ez egyébként feltűnő az egész lemezen)

A No Need To Shout kezdő taktusainál néztem hülyén, hogy újra felvették a Perfect Stangers-t?! (Persze szó nincs ilyenről, szimplán kísérteties volt a hasonlóság a billentyűtémában.) Maga a dal az egyik kedvencem a lemezről, roppant dögös és húzós. Ilyenből még el tudtam volna viselni néhányat! A következőnek érkező Step By Step elkalandozik egy másik irányba, ez inkább egy odafigyelős, csúnya szóval mondva „progos” dal, melyben rejlik némi epikus érzet is.

A már címében is hibátlan What The What aztán megint egy könnyedebb téma, már-már rock n’ roll-os alapokkal a megboldogult ’60-as évekből. A dal közepi billentyű/gitár kérdezz-felelek ugyanakkor ismét pazar. Kell ennél több?!

A The Long Way Round-ról sokadik hallgatás után se tudom igazán, hogy mit gondoljak. Van itt minden: harapós indítás, ragadós refrén, „szokásos” szólóbetétek, majd a dal felénél gellert kap a történet, és innentől egy kicsit hullámzóvá válik. Leáll, újra felpörög, végül lebegős billentyűszőnyeggel ér véget. Nem egy szokványos sztori annyi szent, ugyanakkor nem is a legkönnyebben befogadható darab. Akárcsak a Power Of The Moon. Itt ismét a progresszívebb törekvések dominálnak, a sejtelmes billentyűtémáktól tényleg úgy érzed megbabonázott a Hold…

A Remission Possible egy alig másfél perces instrumentális tétel, melyben ismét Airey billentyűi viszik a főszerepet, de a dal közepén Morse is odapörköl egy olyan szólót, amitől sok gitáros könnyáztatta arccal néz rá hangszerére. A szerzemény szinte észrevétlenül úszik át a következő Man Alive-ba, mely az egyik legkorábban közzétett dal a lemezről, és szerintem egyben a csúcspont is. A dal a Morse éra legjobb pillanatait idézi, felépítését tekintve pedig a már említett The Long Way Round-hoz áll közel. Ezúttal azonban jobban megtalálhatták az arányokat, korábban említett testvérével ellentétben ez azonnal működött.

A lemezt záró And The Address-el aztán keretbe foglalják a pályafutásukat, ugyanis 1968-ban szintén ezzel a dallal indították első lemezüket a Shades Of Deep Purple-t. Se nem tettek hozzá, se nem vettek el belőle, ebben a formájában is parádés darabról beszélünk. Annak ellenére, hogy szintén egy instrumentális tétel, én még simán elhallgattam volna néhány percig. Azt ugyanakkor megjegyezném, hogy hangulatát tekintve egy hangyányit kilóg a lemez összképéből.

A bónuszként feltüntetett (én mondjuk nem találkoztam olyan verzióval amelyiken ne szerepelne) Dancing In My Sleep szintén egy karcosabb, ugyanakkor iszonyat hangulatos darab. Tökéletes lezárás, mely után kedvet kapsz hozzá, hogy újra elindítsd a lemezt.

Szóval igen. Úgy ennyi lenne a Deep Purple 2020-as lemeze. „Hála” a pandémiának két hónappal később jelent meg, mint eredetileg tervezték, de a lényeg, hogy itt van és jól sikerült! Az ebben az évtizedben kiadott lemezek közül nekem még mindig a Now What?! a kedvenc, de az előző InFinite-nél szerintem jobban sikerült. A tagok hozzák a kötelezőt mindenfajta görcs nélkül, az Ian Paice – Roger Glover alkotta ritmusszekció betonbiztos alapot ad, míg az énekes Ian Gillan neki kényelmes fekvésben dalolja végig a lemezt. (Child In Time és Highway Star szintű énektémákban kár is reménykedni, engedjük el) Annyi negatívumot azért megjegyeznék, hogy Steve Morse gitárja iszonyat hátra lett keverve, legtöbbször csak a gitárszólónál veszi észre az ember, hogy amúgy gitáros is van a zenekarban. (Költői túlzással élve természetesen) A billentyűs Don Airey ugyanakkor végigbrillírozza a lemezt.

Fogalmam nincs lesz e még valaha új Deep Purple album. Amennyiben igen, úgy természetesen örülünk, amennyiben viszont a Whoosh! lesz az utolsó a brit hard rock intézmény amúgy is terebélyes diszkográfiájában, úgy méltó lezárása az egy páratlan pályafutásnak.