Welcome To The Family - Disturbed, Avenged Sevenfold (2017. február 23. Bécs)

Amennyiben van a mai mezőnyben olyan zenekar, akit mindenképp meg szerettem volna nézni élőben is, az kérdés nélkül az Avenged Sevenfold. Sajnos a 2013-as szintén bécsi koncertjük kimaradt, így próbáltam úgy alakítani a dolgaim, hogy ezen feltétlen ott tudjak lenni. Az osztrák fővárosbeli fellépést megelőző milánói koncertet betegség miatt sajnos törölni kellett (mindössze néhány órával a kapunyitás előtt), így benne volt a pakliban, hogy mi is így járunk. Szerencsére erre nem került sor, minden a menetrend szerint zajlott.

A koncert napján 13:00 óra magasságában indultunk el, és viszonylag zökkenőmentesen érkeztünk meg a Stadthalléhoz két órával később. Parkolóhelyet találni mindig élmény, ezzel elszórakoztunk most is pár percet, de végül sikerrel jártunk. A helyszínre érve már egy viszonylag nagyobb tömeg ácsorgott a csarnok előtt, a kordonokat is akkortájt kezdték a helyükre tenni. Persze mondanom se kell, hogy léptem-nyomon magyar kifejezések ütötték meg a fülem, német szót elvétve lehetett csak hallani. :) Ami viszont meglepett, hogy rengetegen érkeztek Izraelből! Nincsenek előítéleteim, de akarva-akaratlanul is ledobott a víz… 

Mindegy, gyorsan továbbpörgettem az agyam, és próbáltam arra gondolni, hogy milyen lesz az esti koncert. Még be kellett várnom egy Csehországból érkező ismerősöm, akinek hozzám hasonlóan spéci jegye volt. Ez magában foglalt egy délutáni túrát a koncertteremben, illetve a színpadnál, valamint megmutatták a zenészek hangszereit amikkel fotózkodni is lehetett. Mivel mindig is érdekelt mi zajlik egy ekkora kaliberű produkció hátterében így különösen nagy élményt jelentett számomra ez a rész.

Az a bizonyos kocka

A túra után bent maradhattunk és soron kívül lehetett vásárolni a mörcspultnál, ha épp ahhoz volt kedve az embernek. Hivatalosan kapunyitás előtt pár perccel már visszamehettünk volna a terembe, azonban a kísérőnk bealudt, így csak a kapunyitás pillanatában indulhattunk vissza. Ez azt eredményezte, hogy muszáj voltunk futni :) Aggódni azonban nem kellett, simán sikerült jó helyet szerezni, bár egy nagyobb cseh különítmény kitartóan próbált minket kitúrni a helyünkről.

Ahogy percek alatt feltelt a terem, persze egyre kevesebb lett a levegő és mire végleg összepusztultam volna az oxigénhiánytól, elkezdődött az előzenekar műsora. Ez a poszt sosem egy hálás feladat, mivel a közönség nagy része abszolút nem foglalkozik azzal, éppen ki van a színpadon. A magam részéről én próbálom megadni az esélyt, van, hogy annyira megfog egy koncert, hogy másnap rákeresek a zenekarra, de itt most nem éreztem semmiféle ilyen késztetést. Az előttem eddig tökismeretlen Chevelle semmiféle reakciót nem tudott kiváltani belőlem, lejátszották a 6-7 dalt, ami belefért a műsoridejükbe, és úgy kb. ennyi. Utánanéztem, nem egy friss zenekarról van szó, már több mint két évtizede a pályán vannak, ennek ellenére sajnos nagyon jellegtelen volt az egész előadás. Ezt csak tetézte a hangzás, ami kritikán aluli volt. (Persze erről nem feltétlen ők tehetnek) Szóval ez most nagyon nem volt oké.

Kész szerencse, hogy ami ezután következett az bőven kárpótolt mindenért. A mintegy „co-headliner”-ként fellépő Disturbed-del meglehetősen új keletű a barátságunk, jó esetben talán fél éve kezdtem el aktívabban hallgatni őket. A szokásoktól eltérően én visszafelé indultam el a diszkográfiában, az utoljára kiadott „Immortalized”-től jutottam el a „The Sickness”-ig. Ami a koncertet illeti nem bíztak a véletlenre semmit, standard best of-ot kaptunk mintegy 70 percben. (Stupify, Ten Thousand Fists, Indestructible, Prayer, Liberate, stb.) 

DD & DD

A hosszú, fekete kabátjában színpadra lépő David Drainman egy az egyben úgy nézett ki mint a Mátrix-ból Morpheus karaktere. :) Amit azonban összeénekelt az este folyamán az előtt le a kalappal! Lazán lemezminőségben hozta az összes témát. Persze a társakat se kellett félteni, a John Moyer-Mike Wengren ritmusszekció atompontos alapokat biztosított, Dan Donegan pedig megállás nélkül facsarta a riffeket a gitárjából. Nem egy virgabetyár, de iszonyat feelinges játékos. A legnagyobb ovációt természetesen a Sound Of Silence feldolgozás váltotta ki a közönségből, nem voltak restek egy vonósnégyest is a színpadra rendezni a dal miatt. A közönség pedig öngyújtó helyett a telefonjával világított a töksötét terembe. Ó áldott technika… 

Szerencsére a többség képben volt a zenekart illetően, megkockáztatom voltak, akik miattuk jöttek és nem a Sevenfold miatt. A záró, übersláger Down With The Sickness alatt még egy kisebb circle pit-re is sikerült rászedni az amúgy meglehetősen halvérű osztrákokat :) Azt meg már csak utólag teszem hozzá, hogy olyan pirohegyek mentek az egész koncert alatt, hogy ha ezt előre tudom, tuti viszek valamit grillezni valót. Amennyiben legközelebb a közelben járnak, bejátszik az ismétlés!

Lángokban a színpad

És akkor az Avenged Sevenfold. Talán nem mondok újdonságot azzal, hogy az egyik legmegosztóbb zenekar azok közül, akik a 2000-es években bukkantak fel. Mivel nem volt még két egyforma lemezük, így természetes, hogy a rajongók közül mindenkinek más a kedvence. Én azok táborához tartozom, akik szerint a 2005-ben kiadott City Of Evil egy 10/10-es mestermunka, ám sose vártam el azt, hogy folyamatosan ugyanezt az egy lemezt próbálják újra és újra lemásolni. A zenekar is hasonlóképp gondolkozhat, mivel a legutóbbi, faék egyszerűségű Hail To The King után vettek egy 180 fokos fordulatot, és tavaly -a semmiből- ránk szabadították a 73 perces The Stage címre keresztelt monstrumot. Meg nem tudom mondani eddig mennyi hallgatáson vagyok túl, de még mindig nem sikerült teljesen kiismernem a lemezt.

Mivel a jegyemnek köszönhetően lehetőség volt rá, így néhány társammal egyetemben a színpad két oldalán kialakított „veremből” nézhettük végig az A7X koncertjét. Mit ne mondjak szürreális élmény volt, ahogy elnéztem jobbra és megláttam azt az irdatlan tömeget. A kiírt kezdéshez igazodva percre pontosan csendült fel az intro: a szólógitáros Synyster Gates sétált fel elsőnek a színpadra és belekezdett az új lemez címadó dalába. Majd szép sorban megérkeztek többiek is és kezdetét vehette az ereszdelahajamat. Az énekes Matt Shadows betegsége sajnos még mindig érzékelhető volt, hallhatóan halkabbra vették az éneket, és amikor lehetősége volt rá, próbálta a közönséget is bevonni. Ők pedig nem is vallottak szégyent, ugyanúgy fújták az új lemez szövegeit, mint a régebbieket. (Sajnos gyaníthatóan ugyanezen okból kifolyólag 2-3 dallal kevesebbet is játszottak, mint egyébként)

Ezt láttam a színpad oldaláról...

A hangzás nem volt a toppon, a gitárok szokás szerint halkabbak voltak a kelleténél, néha beletelt pár másodpercbe mire rájöttem melyik dal is szól éppen. Ami a dallistát illeti ragaszkodtak az eddig jól bevált repertoárhoz, megfűszerezve az új dalokkal. Oké, volt azért meglepetés is, újra leporolták az első lemezes Warmness On The Soul-t, amit itt instrumentális formában vezettek elő. Az olyan dalokkal, mint az Almost Easy, Afterlife, Nightmare, Bat Country és társaik nyilván nagyot nem lehet tévedni, így érthető, hogy a tutira mentek. Persze nekiállhatnék sorolni, hogy melyik dalokat hiányoltam, de teljességgel felesleges.

A zenekartagok nagyon jó fejek voltak, különösen a ritmusgitáros Zacky Vengeance és a basszer Johnny Christ: ők többször odajöttek hozzánk és néha még azt is megengedték, hogy megpengessük a gitárjukat! :) Néha Matt is odajött egy-egy pacsira, Synyster volt szokás szerint kissé enerváltabb, de úgy látszik neki ilyen a természete. Azonban amikor a ráadás előtt lementek a színpadról, egyszer csak megjelent köztünk Johnny-val egyetemben néhány pacsi erejéig. Volt meglepetés mit ne mondjak! A koncert végén pedig az "új fiú", a dobos Brooks Wackerman jött ki hozzánk aláírni illetve fotózkodni. Mivel sajnos nem vittem semmi aláíratni valót, így ez most kimaradt, de legközelebb majd pótlom valahogy. A színpad túlsó oldala jobban járt, hozzájuk majdnem az egész zenekar kiment koncert után.

A7X hátulnézet

A hangzást már említettem, azonban a látványt nagyon odatették ők is. Itt nem volt semmi piro, meglehetősen puritánra vették a színpadot, a dobon és a zenészeken kívül csak a középre helyezett hatalmas kocka alakú kivetítő volt a plusz. Ami a Planets alatt szépen elindult ki, a közönség feje fölé! A háttérben pedig felemelkedett az új album borítójáról ismerős űrhajós. „Fuckin’ awesome” volt, ahogy többen álmélkodtak mellettem.

A zenészekről különösebben nincs mit írni, áradt belőlük a profizmus és a karizma, egyedül talán Brooks volt kicsit visszafogottabb, de a kötelezőt nyilván hozta, különben nem ő ülne a dobok mögött. Remélhetőleg megmarad, ugyanis eddig úgy tűnik –a Triviumhoz hasonlóan- itt is a dobos a kérdőjeles poszt a zenekarban. Más kérdés, hogy mindez Jimmy „The Rev” Sullivan-nek, a zenekar egykori motorjának a halála óta van így.

Mindent összevetve, egy különleges estén vagyok túl, nem mostanában ért annyi pozitív élmény koncerten, mint ezen a csütörtök estén. Csak remélni merem, hogy mielőbb lesz alkalom az újabb találkozásra. Addig is utálom az amcsikat, ahol a Volbeat-Avenged Sevenfold-Metallica trió fogja legyalulni az emberek agyát a nyáron.