Hétköznapi hősök - Alter Bridge (2016. november 14. Bécs)

Mivel tudvalevő volt, hogy az Alter Bridge idén új lemezt készül kihozni, és persze meg is turnéztatják azt, komoly baklövés lett volna kihagyni egy élő találkozást. A várakozásoknak megfelelően elég volt Bécsig utazni, ahol ismét a Gasometer sokat látott falai között várt a egymást zenekar és közönsége.

Aki ismer, annak nyilván nem újdonság, hogy a jegyvásárlást rögtön az első pillanatban megejtem (jobb biztosra menni ugye), elkerülve azt az esetleges kellemetlenséget, hogy lemaradok a koncertről. Miután megvolt a jegy kezdődhetett a szokásos várakozás. Közben elkészültek a lemezzel is, amit bő egy hetes késés után végül kézhez is kaptam. Az előzetesen elpotyogtatott dalok hallatán volt bennem egy adag szkepticizmus, de a teljes lemezanyag ezt feledtette velem. Egyszóval minden adott volt egy jó hangulatú estéhez. 

A koncert napján délelőtt indultam el harmadmagammal. Azért ilyenkor, mivel egyrészt lehetőségem volt megnézni a zenekari beállást (legalábbis egy részét), illetőleg találkozni a zenekarral, másrészt úgyis tudtam, hogy jó néhány ismerőssel fogok találkozni a helyszínen és mindig jó buli a koncertek előtti spontán dzsembori.

Szerencsére zökkenőmentes volt az odaút, az időjárás is kegyesnek mutatkozott, így hamar odaértünk a helyszínre. Miután letettük a kocsit, elindultunk megnézni, hol lesz a koncert. Bár három éve már jártam itt, de akkor az utolsó pillanatban estünk oda töksötétben, így gyakorlatilag újra fel kellett fedeznem a helyszínt. Kisebb séta után minden, ill. mindenki meglett, így már csak a perceket kellett számolni. Annak ellenére, hogy se eső, se hó nem volt, november lévén meglehetős zima volt, így a többséggel még bementünk körülnézni a Gasometerbe.

Alter Bridge soundcheck

Kisebb pihenő ill. feltöltődés után én különváltam a többiektől, mivel kezdődött a soundcheck. Életemben először láttam ilyet egy profi, turnézó csapattól, és eléggé, hogy is mondjam, szürreális élmény volt. Ugye egy néző annyit lát az egészből, hogy beengedik, bemegy a koncertterembe, ahol már ott bevetésre kész színpadi cucc, a kezdéskor kisétál a zenekar és letolja a bulit. Itt azonban négy teljesen hétköznapi fazont lehetett látni, ahogy próbálják a hangszereket, tanakodnak, instrukciókat adnak/mondanak egymásnak és a hangosítónak. Nem minden nap lát az ember ilyet, nekem nagy élmény volt!

A beállás után jött a találkozás zenekarral. Az egész nem tartott tovább pár percnél, de baromi közvetlenek és rendesek voltak. Persze szokás szerint ismét izgultam, így néha nem mindig tudtam miket is hebegek-habogok épp. :) Itt gazdagabb lettem egy fotóval, aláírásokkal és egy poszterrel. Amikor mindez lezajlott én meg épp felfogtam, hogy mi történt, kitereltek és legközelebb csak a beengedésnél mentünk be újra.

Sajnos némi csúszás volt a programban, mivel előző este Berlinben léptek fel, onnan meg nem két perc az ideút. Emiatt a tervezettnél kb. fél órával később nyitották meg a kapukat. Aggodalomra így se volt ok, még egy ruhatárazás is belefért, kényelmesen meglett a jó hely a színpad előtt. Sokat nem kellett várni, már kezdett is az első előzenekar a Like A Storm. Mivel előzetesen nem nagyon volt lehetőségem (pontosabban leginkább időm) belefülelni a zenéjükre, így teljes kíváncsisággal vártam, mit fognak produkálni.  Őszinte leszek, engem azonnal megvettek az új-zélandi srácok. Igaz alig egy zsebkendőnyi helyük volt a színpadon, de igyekeztek kihasználni a lehetőségeket. Zenéjük amolyan modern hard rock-metál, néhol egy kis hörgéssel színezve. Utólag rákeresve megtudtam, hogy a zenekarból hárman is testvérek, így a banda felfogható egyfajta családi vállalkozásként is. : Érdemes kiemelni, hogy színezésként néha didgeridoot is használtak, ami az észak-ausztráliai őslakosok fából készült fúvós hangszere. A rövid programjukba egy AC/DC feldolgozás is befért (T.N.T.), amit a többi dalukhoz passzintva kellően modernre hangszerelték. Ó és még valami…Chris Brooks énekes egy ponton bement a közönség közé is. Mit ne mondjak meglepődtem, amikor realizáltam mire készül, nem volt egy szokványos látvány, annyi szent!

AB ritmusszekció: Brian Marshall és Scott Philips

Rövid átszerelés után kezdett a második előzenekar, ami történetesen a Living Colour volt. Töredelmesen bevallom nem nagyon ismertem a zenéjüket, talán a "Cult Of Personality"-n kívül más dalt nem is tudnék hirtelen említeni.  Pedig nem egy mai zenekarról van szó, már a nyolcvanas évek eleje-közepe űzik az ipart. Zenéjüket alapvetően rockzeneként lehetne leírni, de bőven megtalálhatóak benne funkys, jazzes vagy épp hip hopos elemek is. Tíz dalos programjukba a saját dalok mellé három feldolgozást is bepréseltek, melyek közül a Cream „Sunshine Of Your Love”-ja abszolút meglepetésként ért. A Notorious B.I.G-től átdolgozott „Who Shot Ya?” egy kissé érdekesen hatott a koncert közepén, ahogy körbenéztem látni lehetett néhány arcon a csodálkozást. :) A zárásként elővezetett Clash dal, a „Should I Stay Or Should I Go” viszont telitalálat volt, ezt már a közönség is velük zengte. Ami a zenészek kvalitásait illeni valahogy a Mr. Big-hez tudnám hasonlítani őket, épp csak ezt a zenét, amit a Living Colour játszik fehér ember a büdös életben nem tudná megírni. Egyetlen apró negatívum: a politizálást ne vigyük már fel a színpadra, így is eleget találkozik vele az ember akarva-akaratlanul is. Bár a Rage Against The Machine meg bejön, szóval lehet az én készülékemben van a hiba. :)

És akkor az Alter Bridge. Az eredetileg kiírt kezdéshez képest 40 perccel később, de végre elkezdődött, amiért mentünk! Fények le, intro be, a zenészek pedig fel a színpadra. A közönség részéről már itt menetrendszerű üdvrivalgás, a zenekar pedig rögtön bele is csapott az új lemez egyik legjobb dalába a "Poison In Your Veins"-be. Már rögtön a koncert elején érezni lehetett azt a határozott jókedvet, ami áradt lefele a színpadról és ki is tartott egészen a végéig. Ahogy befejezték a dalt, már mentek is tovább az "Addicted To Pain"-el és a "Come To Life"-al. Egy szusszanásnyi pihenőt se engedtek, ezután is csak azért, mert hangszert cseréltek.

Májsztró Mark Tremonti

A friss szerzeménynek számító "The Other Side" élőben, ha lehet még hátborzongatóbb, mit lemezen. Itt jöttek ki azok a finomságok, amit a lemez hallgatásakor nem vettem észre. Amit a Scott Philips-Brian Marshall ritmusszekció néha a dalok alá pakolt, az néhol nem emberi. Az ezután érkező "Ghosts Of Days Gone By" egy olyan dal, amit sokáig nem szerettem, az első koncertes találkozás kellett hozzá két éve, hogy működni kezdjen nálam. 

Némi akusztikus témázgatás után Myles Kennedy gitárjából a "Cry Of Achilles" hangjai csendültek fel. Előzetesen direkt nem néztem meg milyen dalokat játszanak a turnén, titkon reméltem, hogy ez a zseniális, ám cseppet sem rövid kompozíció a programban marad. Amit itt (is) összegitározott a Mark Tremonti-Myles Kennedy duó, az tanítanivaló.

Ezután végre megidézték az első lemezt is, az egyik első sikerdaluknak számító "Broken Wings"-el. A magyarokhoz képest viszonylag visszafogottabb osztrák közönség itt aktivizálta magát, tőlük ritkán hallható együtténeklést produkáltak szinte az egész dal alatt. Majd jött –számomra- a koncert egyetlen mélypontja a "My Champion". Ezt a dalt sajnos itt sem sikerült jobban megkedvelnem, még mindig túl sziruposnak tartom bocsi.

M&M's

Kész szerencse, hogy ezután kaptam egy akkora kárpótlást a következő négy dallal, hogy egy szavam se lehet! Sorrendben érkezett a pörgős "Ties That Bind", az új lemez egyik ékköve a "Crows On A Wire", a nem várt "Waters Rising", benne Mark Tremonti énekével és a szintén új lemezes zúzda az "Island Of Fools". Titkon bíztam benne, hogy a fentebb említett két új dalból talán valamelyiket hallani fogom élőben is, arra azonban egyáltalán nem számítottam, hogy gyakorlatilag egymás után ledarálják mindkettőt!

Innentől felőlem vége is lehetett volna a koncertnek, de szerencsére nem így történt. :) Előbb még jött a csajozós dal, a "Watch Over You", amit szokás szerint egy szál gitárral adott elő Myles. A legnagyobb taps illetve éneklés talán itt volt az egész koncerten. Érthető is a rajongás, megkockáztatom azt az állítást, hogy a 2000-es évek egyik legszebb daláról beszélünk.

Ez után a kisebb szusszanás után ismét kezükbe vették a gyeplőt, az "Isolation"-el szabályosan letarolták a publikumot. A zenekar Stairway To Heavenje, a "Blackbird" borítékolható volt a koncert végén, ezt a dalt bárhol-bármikor-bármennyiszer meg tudom hallgatni annyira tökéletes. Majd zárszónak szintén az első korongról a "Metalingus". Ennél a dalnál egyébként Kennedy letette a gitárt és csak a frontemberi teendőket látta el. A színpadon bóklászás közben feldobtak neki egy előszületésnapi transzparenst, ami szemmel láthatóan meghatotta az énekest.

Napjaink egyik legjobb énekese: Myles Kennedy

A dal után rövid elköszönés és „Elvis has left the building”, a koncertnek vége. Oké, ez nem teljesen igaz, addig nem mehettek volna tovább a következő turnéállomásra, amíg vissza nem jönnek a ráadásra. Nem is kellett sokat várni, a kitartó tapsolás és éljenzés megtette a hatását, hamarosan már ismét a deszkákon álltak. Megkaptuk bónuszba az új lemez elsőnek közzétett szerzeményét a merően pozitív hangulatú "Show Me A Leadert" és végül az örök záródalt a "Rise Today"-t.

Ennyi és nem több. 18 dal, 100 perc. Gyakorlatilag tökéletes dalösszeállítás, egy pillanatnyi üresjárat nélkül. Amit ez a négy ember összemuzsikál, arra sokszor nem lehet szavakat találni. Ez bizony egy csont nélkül 100 pontos koncert volt, csak remélni tudom, hogy jövőre tesznek még egy kanyart az öreg kontinensen!