A hősök köztünk élnek - "Alter Bridge - The Last Hero" lemezismertető

Ahogy arra előzetesen számítani lehetett, idén menetrendszerűen megérkezett az új Alter Bridge album. Stabilan tartják a három évente kiadunk egy lemez tempót, pedig Myles Kennedy közben konspirált egyet Slash-el, Mark Tremonti pedig egy év leforgása alatt kiadott két remekül sikerült szólólemezt is.

Mivel Slash mostanság más utakat jár, Myles-nek alkalma nyílt befejezni (?) a szólólemezét, ami talán még ebben az évszázadban megjelenik, valamint ismét teljes erőbedobással az Alter Bridge-re koncentrálhatott. Mark és a ritmusszekció is visszatalált útközben, így tavasszal már jöttek is a hírek, hogy a négyes stúdióba vonult.

Előzetesen mindig bennem van a félsz, hogy vajon tudnak e olyan jó lemezt készíteni, mint az előzőek. Három éve a Fortress szabályosan letaglózott, így akarva-akaratlanul is, de iszonyat magasra tették a mércét.

Annyi biztos, nem ez lesz a kedvenc lemezborítóm :)

Amikor első előzetesként kiadták a Show Me A Leader-t nem estem hanyatt. Olyan jó-jó, de nem az igazi hangulatom volt. Mára megváltozott a véleményem, ahogy egyre többet hallgattam, úgy vált az egyik kedvencemmé az új lemezről. Kissé butácska szövegű, de alapvetően pozitív hangulatú dal, egy olyan refrénnel, amit képtelenség kiverni a fejekből miután hallotta valaki.

A rá következő The Writing On The Wall viszi tovább a lendületet, egy árnyalatnyival súlyosabb és komorabb riffel/témával. Tipikusan az a dal, amire koncerten iszonyat nagyokat lehet bólogatni. Első blikkre nekem az előző lemezes Bleed It Dry ugrott be róla.

Ahogy elhaltak az utolsó hangok és elstartol a The Other Side azt hihetné a hallgató, hogy kap egy kis pihenőt. Pedig szó sincs erről. Az alattomosan gonosz nyitótéma után egy igazi ólomsúlyú riffet vezetnek elő, melyre tökéletesen simul rá Myles suttogó éneke. Hangulatilag simán ráfért volna bármelyik lemezükre.

A My Champion-t szintén kihozták már lemezmegjelenés előtt, aminek hallatán jelentősen felkúszott bennem az AJJAJ faktor. Hazudnék, ha azt mondanám sikerült megkedvelnem a dalt, még most is kicsit kakukktojásnak érzem az album egészét illetően. Kicsit olyan…geil. Bár valamiért van egy olyan sejtésem, úgy leszek vele, mint anno a Ghosts Of Days Gone By-al az AB III-ról. Sokáig nem szerettem, koncerten meg teljesen magával ragadott.

Még szerencse, hogy a Poison In Your Veins azonnal feledteti velem ezt a kis "kisiklást". Nincs kímélet, azonnal rajt a láb a gázpedálon, és száguldunk is! Ugyancsak egy jellegzetes Tremontis riffelés, Myles meg szokás szerint a tüdejét is kiénekli a dalban. Csak úgy mellékesen: megint akkora refrént enged el a dalban, ami ellen képtelenség tiltakozni, azonnal beül a fülbe. Egyébiránt az egyik kedvenc gitárszólóm is ebben a dalban van a lemezről.

A Cradle To The Grave-et nevezzük mondjuk az első balladának a korongról. Persze itt nem a szirupos, bugyinedvesítő lassúzásra kell gondolni, hanem amolyan Alter Bridge-esen szomorkás, egyben elgondolkodtató témára. (Nem véletlenül, a dalt Myles anyósának halála ihlette. Meglehetősen morbid amúgy, hogy a –számomra- non plus ultrának tartott Blackbird-öt is egy haláleset inspirálta.) Feltűnő egyébként, hogy került a dalba némi szintetizátoros betét, ami eddig meglehetősen szokatlan volt az AB-től. De illik bele, elsőre szinte észre se venni.

AB 2016 (B-J: Scott Philips, Myles Kennedy, Mark Tremonti, Brian Marshall)

Nincs vége a sötétségnek, a Losing Patience ismét egy nyomasztó darab, ha ki akarnál menni a fényre, esélyed nincs, ez a dal visszaránt a mélybe. Némi feloldozást a refrén ad, ami az egyik legerősebb a lemezen. Tudom unalmas állandóan ezt hajtogatni, de amit Kennedy művel az csoda…

…és ezt a tényt erősíti tovább a This Side Of Fate is. Akusztikus kezdés, bedörrenő refrén, majd egy rövidebb, szinte síró gitárszóló. A maga majdnem 7 percével a korong leghosszabb darabja, így nem is meglepő, hogy a dal harmadánál váltanak egy éleset és elkezdődik egy teljesen más „történet”.  A dal hallgatása közben úgy érzi magát az ember, mintha egy hullámvasúton utazna, folytonosak az emelkedések és a zuhanások. Halkan jegyzem meg, erre simán rá lehetne sütni a progresszív jelzőt is. Ez egyébként már a Fortress-en is szembetűnő volt.

A következőnek érkező You Will Be Remembered számomra inkább csak olyan elmegy kategória. Nem rossz, nem rossz, de semmi extra. Nagyon nincs partiban a többi szerzeménnyel. Alapvetően ez is egy lassú dal, de a jellegtelenebb fajtából. Ennél írtak klasszisokkal jobbat is ezek a srácok. (Oké, azt viszont ismét muszáj vagyok leírni, hogy: A REFRÉN! Már megint mi ez?! Aljasan ragadós…Botrány.)

Amennyire lazítottak a gyeplőn, annyira sikerült is rögtön visszahúzni, a Crows On A Wire ugyanis szabályosan legyalul. Az egyik olyan dal volt a lemezről, amivel már az első hallgatáskor összehaverkodtam. Átmegy az emberen akár egy tank, ezt gyakorlatilag kötelező jelleggel játszaniuk kellene koncerteken! Amit az előző bekezdésben zárójelbe írtam, nyilván itt is áll, az egyik olltájmfévritalterbridzs refrénem ebben a dalban található. Maga a dal egyébként meglehetősen agresszív hangulatú, voltak már hasonló kedélyű darabjaik, de ennyire nyíltan talán még sose fogalmaztak.

A Twilight valamiért az előző lemezes Waters Rising-re emlékeztet, de amíg ott Tremonti előlépett egyenértékű énekessé, itt megmarad a háttérben, csak a refrénben lehet hallani. Annyira kiemelkedőnek ezt a dalt se nevezném, inkább csak simán jónak. Rossz helyre került a lemezen, mivel előtte ott volt ugye a Crown On A Wire, utána meg…

…az Island Of Fools. Na most. Azt hittem a Peace Is Broken-nél súlyosabb dalt nem fognak már írni, erre sikeresen rám cáfoltak. Ami ebben a számban folyik, az ugyanis szabályos betonozás! Amikor elsőre hallottam, azonnal elhajítottam tőle az agyam. További kommentárt nem is tudok hozzáfűzni, mert nem lehet. Ezt inkább hallgassa meg mindenki. Egy szóval leírva: BŐDÜLETES.

Ezután már csak egy dal maradt a lemezen, a címadó, azaz a The Last Hero. Témáját tekintve valahol a Show Me A Leader-el rokon, mondhatni keretbe foglalják az albumot.  Épp csak a dal kétharmadánál, a gitárszóló után beérkezik egy akkora alapozás, amire simán fel lehetne húzni egy felhőkarcolót. Maga a dal majdnem hét perc, de nem tűnik annyinak. Tökéletes lezárás. Szinte ordít, hogy kezdd elölről a hallgatást!

Kapunk még két bónusz dalt is: a Last Of Our Kind ismét csak egy súlyosabb téma, valahol a Come To Life-ra emlékeztet, a Breathe pedig még az első lemez idejéből maradt, egy eddig kiadatlan darab. Érződik is rajta, ugyanis ég és föld a különbség hangulatát tekintve.

Most, hogy végigértem a dalokon, még annyit fűznék hozzá, hogy…nem tudom. Ötletem sincs mit lehetne még mondani. Az egyéni teljesítményeket nyilván felesleges ecsetelni, ezen a szinten képtelenség fogást találni. A Scott Philips-Brian Marshall ritmusszekció atombiztosan hozza az alapokat, Mark Tremonti riffel, szólózik, ahogy csak ő tud, Myles Kennedy meg…Szokás szerint a lelkét kiénekli a lemezen. Tremontival együtt pedig iszonyatos gitártémákat eregetnek végig, sokszor csak kapkodja az ember a fejét, ahogy játszi könnyedséggel dobálják egymásnak a nyakatekertebbnél nyakatekertebb riffeket/szólókat. Tanítani való.

Szó mi szó, az Alter Bridge leszállította a 2016-os év egyik legjobb lemezét.  Aki egy mai, kellően friss rocklemezt akar hallgatni, nem teheti meg, hogy kihagyja a The Last Hero-t!