Farkasmesék - Wolfmother (2016. november 9. Budapest)

Megmondom őszintén nem fogadtam volna rá egy nagyobb összegben, hogy valaha látni fogom a Wolfmother-t, pláne nem egy klubkoncerten, ráadásul Magyarországon. Az év első felében azonban érkezett a bejelentés, hogy koncert lesz Budapesten, méghozzá az Akvárium Klubban. Amint lehetett megvettem a jegyet, és örültem, hogy még egy pipát tehetek majd a képzeletbeli bakancslistámra. Az idő, szokás szerint aljas gyorsan elröppent, ennek köszönhetően kénytelen voltam konstatálni, hogy mindjárt koncert!

Megmondom őszintén nem tudtam milyen lehet az Akvárium Klub. Mivel előzőleg nem jártam még a helyszínen, így érdeklődve vártam, mit fog nyújtani a hely. Belépve egy egész kellemes miliő fogadott, mondhatni ízléses elrendezéssel. 17:00 óra magasságába értünk a helyszínre, ahol még alig-alig lézengett pár ember, gyaníthatóan ők se az esti koncert miatt voltak ott. Próbáltam megtudakolni mikor lesz a pontos kapunyitás, de konkrétumot senki nem tudott mondani, így úgy döntöttünk majd visszajövünk később.

Megmondom őszintén nem mentünk túl messzire, épp csak a klubból kivezető lépcső tetejére iszogatni kicsit. Ahogy ott várakoztunk, észrevettem egy összetéveszthetetlen madárfészek frizurájú tagot, ahogy néhány másik ember társaságában egyenesen felénk tart. Amint leesett a tantusz, hogy az bizony az Andrew Stockdale, a zenekar vezetője, szokás szerint földbe gyökerezett a lábam. Nálam volt a legutóbbi lemezük (Victoriuos) illetve a szólólemezének (Keep Moving) a borítója, mivel reménykedtem hátha összejön egy aláírás, de maximum koncert után. Ehhez képest a koncert még a habokban, és itt a lehetőség! Van egy olyan rossz szokásom, hogy ilyenkor kb. a nevemet elfelejtem –nem jó dolog, ha valaki amúgy is izgulós típus-, de most szerencsém volt, mert összeakadt a tekintetünk, én meg próba-szerencse módon odaköszöntem és megkérdeztem volna-e egy perce. Azt mondta eléggé sietős, bocsi. Azonban amikor kiszúrta a kezemben a borítókat, onnantól hirtelen mégis ráért kicsit. :) Miután aláírt megköszönte a támogatást és kezet nyújtott!!! Tudom, másnak lehet nem egy nagy dolog, de én nagyon meglepődtem.

Megmondom őszintén ezután nem sokkal vissza is mentünk a klubba, mert kezdett cefet hideg lenni, az emberek pedig kezdtek szállingózni. Beérve végre sikerült információt kapni, a kapunyitást illetően, egy gyors ruhatárazás után le is csekkolták a jegyeket és kinyitották a koncerttermet. Beérve kellemesen hűvös idő fogadott, ami a későbbiek fényében nem is volt gond. Maga a koncerthelyszín nem túl nagy, pár száz fő befogadására alkalmas. Ami nagyon tetszett, hogy a színpad pont megfelelő magasságban nem túl messze helyezkedett el a kordontól, valamint a terem bal oldalát végig elfoglaló vészkijáratok. Ez egy baromi okos kivitelezés, veszély esetén gyakorlatilag másodpercek alatt ki lehet üríteni a klubot! (Ne legyen rá szükség!)

Megmondom őszintén nem tudtam mit várjak a Wolfmother-től. Oké, ismerjük be, a zenekar gyakorlatilag Andrew Stockdale énekes-gitáros egy személyben. Kis túlzással persze. Az évek alatt vetésforgószerűen cserélődtek a társak, bár a basszusgitáros/billentyűs Ian Peres már 2009 óta tag. Más kérdés, hogy a lemezekhez nem sokat tesz hozzá, mivel a dob és a billentyű kivételével az összes hangszert a főnök kezeli. Ez nem egyedi dolog, más zenekarok is működnek ilyen leosztásban. Azonban mielőtt elfoglalták volna a színpadot, még volt egy előzenekar is.

Megmondom őszintén az osztrák Mother’s Cake sajnos nem nyerte el a tetszésemet. Alapvetően nem volt rossz a zene, amit játszottak, megtették ami tőlük telt, de annyira botrányosan rossz volt a megszólalásuk, hogy számomra agyonvágta az egész koncertet. Az énekből és a gitárból gyakorlatilag egy árva hangot nem lehetett hallani, ellenben a bőgőt annyira előretolták, hogy az néha szabályosan fájt. Ez egy trióban kiálló zenekarnál nem túl szerencsés, pláne, ha a gitárért és az énekért is ugyanaz a tag a felelős…Szóval bocsi srácok nálam ez most nem talált be. A lemezeknek azért utánanézek, hátha ott sikerül barátságot kötnünk.

Megmondom őszintén ezek után féltem, hogy a Wolfmother is ilyen trágya hangosítással fog kiállni, de szerencsére a félelmem alaptalan volt. Az intronak használt -Ponyvaregényből is ismerős- Rumble közben sétált be a csapat, és rögtön bele is kezdtek az új lemez címadójába, a Victorious-ba. Nyitásnak tökéletes választás, kellően megadta az alaphangulatot, amit rögtön folytattak is a New Moon Rising-al. Szerencsére a közönség vette a lapot, ment az együtténeklés, ami szemmel láthatóan felvillanyozta a zenekart is.

Megmondom őszintén csodálkoztam, hogy ennyire nyugi van a publikum soraiban, gyakorlatilag csak álldogált mindenki. Persze elkiabáltam. A harmadikként érkező megasláger Woman-re olyan beindulás kezdődött, amit legutóbb a Black Sabbath koncertjén tapasztaltam a Paranoid alatt. Miután lement a dal, azt hittem ennyi volt, innentől már nyugi lesz, lement "A" sláger, a többség megy sörözni. Na meg a fenéket! Innentől kezdődött csak az este. A zenekar nem bízta a véletlenre, még rátettek egy lapáttal, a koncert végéig simán kitartott a lendület.

Megmondom őszintén nem volt meglepő, hogy elsősorban a bemutatkozó lemez dalai domináltak, amivel baromira nem tudtak tévedni. Az olyan dalokkal nehéz is, mint pl. a White Unicorn, Apple Tree, Dimension, a már korábban említett Woman, vagy a ráadásként előadott Joker & The Thief. A Cosmic Egg-ről és a Victorius-ról mindösszesen 3-3 dalt szuszakoltak csak be a programba –szerencsére a jobb szerzeményeket, pl. California Queen vagy épp The Love That You Give-, a nem annyira acélos New Crown-ról meg csak mutatóba vették elő a How Many Times-t.

Megmondom őszintén azért el tudtam volna viselni még néhány dalt, de nem akarok telhetetlen lenni. Ez egy jó hangulatú, nyers, tökös klubkoncert volt. Még úgy is, hogy hibák azért becsúsztak. Nem a hangszeres játékra gondolok elsősorban, ott bocsánatos bűn egy-egy cigányútra ment hang. De akadtak érdekes dolgok, amik néhol egészen megmosolyogtatóak voltak. Még a koncert elején történt, amikor az egyik tam szép komótosan elkezdett dőlni, az egyik technikus rohant oda, hogy a helyére tegye. Egy másik alkalommal a háttér adta meg magát, a ledfalon ugyanis megjelent egy hibaüzenet, hogy beállt a kékhalál :) A legkeményebb azonban a ráadás elején jött! Épp csak belekezdtek a Joker And The Thief-be, és amikor jött volna a riff az intro után, az első hang után elhalkult a gitár. Nem csináltak belőle nagy ügyet, egy kisebb röhögéssel nyugtázták a dolgot. A dob és a billentyű adta az alapot, Andrew meg bemondta a mikrofonba, hogy ez egy egyedi verzió csak nekünk! :)

Megmondom őszintén, amikor koncert után beszélgettem egy kedves ismerősömmel, kifogásolta a hangzást. Ők hátrébb álltak, és állítása szerint arrafelé aránytalanul szólt. A dob túlságosan hangos volt, a gitár és az ének pedig halkra volt keverve. Ez érdekes, mivel elől nem ezt lehetett érzékelni, az első dal után már viszonylag egységesen hallottam minden hangszert. 

Megmondom őszintén jó koncert volt! Nem tudom, ki hogy van vele, személy szerint én sokkal jobban szeretem ezeket a kisebb kaliberű megmozdulásokat. Nyilván a stadionkoncerteknek is megvan a maga varázsa, hátborzongató tud lenni, ahogy több ezer ember énekel egyszerre, ez azonban mégis más. Olyan emberibb. Jól éreztem magam. Jöhetnek újra bármikor!