LE-MEZtelenítő 2015 - Ezeket hallgattam tavaly (3. rész)

Végül a záró rész...

Stone Sour-Meanwhile In Burbank... és Straight Outta Burbank...

Az utóbbi 10 évben rendesen felpörgött a Stone Sour története. Kiadtak 4 lemezt, most pedig egy három részes feldolgozás EP-t szabadítottak ránk, amiből eddig kettő jött ki 5-5 dallal. (Nem kell zseninek lenni, hozzá, hogy tudjuk: a nemsokára érkező záró részen is 5 dal kap majd helyet.) Feldolgozást lehet vagy jól, vagy rosszul csinálni. Vagy egyszerűen csak eljátszani a dalokat. Mivel elég széles a skála a dalok stílusát illetően, itt meg sem próbálják a saját stílusukra formálni őket, egyszerűen csak eltolják őket, ahogy megíródtak. A meglepetésfaktor tehát elmarad, de mégis működik a történet. Corey Taylor sziporkázik a dalokban, a legjobb pillanatai a MötleyCrüe klassziker "Too Fast For Love"-ban vannak, ahol még Vince Neil nyávogását is abszolút hitelesen adja vissza. (A refrént meg úgy elénekli, ahogy Neil sose tudta.) Ahogy írtam eddig csak két EP jött ki, de megelőlegezem a záró dalcsokorban sem lesz drasztikus változás. Üde színfoltnak mindenképp megteszi, egész kellemes hallgatni való!  

The Carburetorts-Laughing In The Face Of Death

A norvég zenekart tulajdonképp egészen véletlenül ismertem meg. Énekesük, Eddie Guz volt a frontembere az egyik kedvenc zenekaromnak a Chrome Division-nek. Amikor olvastam, hogy ez az eredeti zenekara, gondoltam belefülelek. Az ilyen döntések kétesélyesek, lévén lehet, hogy fél perc után kikapcsolom a zenét, vagy nagyon megkedvelem. Itt utóbbi történt szerencsére. Semmi nagy megfejtés, csak lecsupaszított rock n’ roll ütemek azonnal ható énektémákkal, illetve frankó szólókkal. A hatmillió év után megérkezett új lemezen se történt semmi változás, ugyanazt a „paraszt” hangulatot hozzák, mint ami az eddigi albumaikra is jellemző. Külön kiemelném a „Don’t Touch The Flame” című dalt (amivel egyébként az Eurovíziót is megjárták, persze be nem jutottak a nemzetközi döntőbe), valamint a „Lords Of Thunder”-t, ahol Shagrath (Dimmu Borgir, Chrome Division) is felbukkan némi vendégének erejéig. Egy szó mint száz…Helyből 10 pontos lemez!

The Winery Dogs-Hot Streak

Ahogy korábban ígértem, Richie Kotzen másik projektje is terítékre fog kerülni. A szupergruppnak nevezhető zenekar (Richie Kotzen-ének, gitár; Billy Sheehan-basszusgitár, vokál; Mike Portnoy-dob, vokál) meglehetős gyorsasággal készítette el második lemezét, ami annak fényében is örömteli, hogy a tagok közben ezerféle projekten is ügyködtek külön-külön. Nyilván valami teljesen egyedinek kéne szólnia a hangfalakból, azonban a tény, hogy Kotzen áll a gitár és a mikrofon mögött, erősen rányomja a bélyegét a zenére. Persze ez nem feltétlen baj, mivel a dalok minősége simán léc felett van. Kotzen legutóbbi szólólemezéhez képest itt kicsit súlyosabb a történet, már az elsőként bemutatott „Oblivion”-ban is felkaptam a fejem a jóféle riffekre, de ez egészében véve is jellemző a lemezre. Persze nyugisabb pillanatok is vannak, már-már kötelező jelleggel, de a dominancia mindenképp a húzáson van. Február17-én koncert Budapesten, amin sajnos nem fogok tudni részt venni, de aki teheti mindenképp menjen!

Tremonti-Cauterize

Creed, Alter Bridge, Tremonti. Mi a közös bennük? Mark Tremonti. Napjaink egyik legkiemelkedőbb gitárosának tartom a csókát, de…Oké, a Creed-et a mai napig nem bírtam megszeretni, viszont az Alter Bridge anno azonnal levett a lábamról. Amikor jöttek az első hírek, hogy Mark szólólemezre készül, ahol végre előszedheti a death metalos és thrash metalos riffjeit meglehetős kíváncsiság -és egyben szkepticizmus- fogott el. Persze mondanom sem kell, mind a 2012-ben megjelent All I Was és a tavaly kijött Cauterize sem tehető be egyik skatulyába se. És hogy miért? Pofonegyszerű: Kotzenhez hasonlóan Tremontinak is van egy olyan kialakult stílusa, amit ha akar, se tudna levetkőzni. Ez persze nem is baj, mert a végeredmény így is lehengerlő. 10 dal bő 45 percben, üresjáratok nélkül. Lazább pillanatoknak itt maximum azokat nevezhetjük, ha középtempóba vált a zene. Nagyon tömény és sok hallgatást igényel, mire minden értékét feltárja, de garantáltan megéri a neki szentelt időt. Idén érkezik a folytatás Dust címmel, év végén pedig jön az új Alter Bridge is. Örülünk Vincent?!

Trivium-Silence In The Snow

Megmondom őszintén, fogalmam sincs mire gondoltak a Trivium tagjai, amikor kiadták ezt a lemezt. Oké, értem én, hogy dallamosodás, meg tiszta ének, stb., de hol vannak a dalok? Volt már olyan lemezük –The Crusade-, amit Matt Heafy majdnem hörgés nélkül vitt végig, de basszus…Azon a korongon hemzsegtek a jobbnál jobb ötletek! Ezzel szemben itt?! Kliséhegyek. Amikor úgy nyitották a nyilatkozatokat, hogy a címadó egy majd 10 éves dal, már előre a falat vakartam. Egy-egy jobb pillanat ugyan néha elcsíphető a lemezen, de úgy megy vonul az ember mellett, mintha semmi se történt volna. Sajnos ezt már az előző két lemezüknél is éreztem, de eddig egyértelműen ez a mélypont. Lehet, hogy rájuk férne némi pihenő feltölteni az elemeket, mivel ha így folytatják, könnyen a Soulfly sorsára juthatnak. Pedig több van bennük annál! Ez most sajnos nem jött be.

Whitesnake-The Purple Album

Új Whitesnake lemez? Végre! Újrafelvett Deep Purple dalokkal? Mivaaaaan? Kb. ez volt a reakcióm, amikor kijöttek az első hírek arról, mire készül David Coverdale és zenekara. Nem tudom, mennyire függ össze azzal, hogy a gitárzseni Doug Aldrich elhagyta a fedélzetet, mivel még mindig ott van a zenekarban Reb Beach, aki szintén nem kispályás. (Aldrich helyére egyébként Joel Hoekstra érkezett a Night Ranger-ből.) Szóval kijött a lemez, amit eleinte fenntartásokkal kezeltem, de végül egész megkedveltem. (Azon kisebbséghez tartozom, akik szeretik a feldolgozásokat.) A dalokkal ugye nem lehetett nagyot tévedni, mivel egytől-egyik klasszikusok, a kérdés az volt, hogyan sikerül ezeket átültetni egy mai köntösbe. Nos: Remekül! Az eredeti verziókhoz képest kevesebb bennük a billentyű, és több a gitár, de hát ez ma a Whitesnake. Kétlem, hogy bárki sírna emiatt. Még maga Coverdale is remekül énekel végig, persze olyan sikolyok ma már nem mennek neki, mint a hőskorban, de ezt nem is várhatjuk el tőle. Ami még feltűnő, hogy az előző két lemezen eléggé elrejtett Reb Beach itt sokkal többet mutat magából. Egy szó mint száz, maga a lemez kellemes hallgatni való, de legközelebb, ha lehet inkább új dalokat hallanék!  

Vége! :)