Megosztásról szó sincs - "Disturbed-Divisive" lemezismertető

Négy éve adta ki legutóbbi stúdiólemezét a mainstream vonalon is sikeresnek számító Disturbed. Nem titkoltan az volt a céljuk, hogy elkészítsék saját fekete lemezüket, aminek köszönhetően (még jobban) kitárul előttük a világ, és nyilván nem árulok el nagy titkot, amikor azt mondom: nekik sem jött össze a mutatvány. A Metallica azt egyszer megcsinálta, bárki, aki ezzel próbálkozott utánuk, nos annak a bicskája bánta. Természetesen ilyenkor mi a következő lépés? Igen. Fogadkozunk, hogy most aztán back to the roots madafaka.

Ennek fényében készült el a Divisive névre keresztelt új anyag, viszont érdemes a helyén kezelni a lemezt. Most is mentek az előzetes nyilatkozatok, hogy így a The Sickness-re fog hasonlítani, úgy súlyosabb lesz, mint a Ten Thousand Fists. Jajaja, tudjuk. Miként legutóbb sem született meg a saját Enter Sandman, ezúttal sem írták újra legnagyobb slágerüket a Down With The Sickness-t. (Tuti megvan: ó vá-á-á-á) 

Szerencsére a Disturbed sem tolta túl a lemezhosszt, 10 dalt kapunk bő 38 percben, ami most kifejezetten előny. A dalok homogenitása miatt benne volt a pakliban, hogy ha ennél hosszabb a játékidő, akkor könnyen unalomba fullad a mutatvány. Emiatt tehát jár a piros pont.

Miként a nyitó Hey You dalért is. Itt vált rögtön nyilvánvalóvá, hogy tényleg hagyni akarták a kísérletezést és inkább írtak egy csokorra való (többségében) jó dalt. Ebben a számban is megvan minden, ami csak szükséges: a tipikus Dan Donegan riffek, a kalapáló dob és David Draiman jellegzetes orgánuma, illetve dallamai. Nyitásnak teljesen patent.

A Bad Man egy az egyben ezt a vonalat folytatja, a különbség leginkább a refrénben érhető tetten, ez ugyanis sokkal emelkedettebb. Én speciel ezt a dalt tettem volna meg a nyitó számnak, de ez csak részletkérdés. Itt végre kapunk gitárszólót is, amit már majdnem megjegyeztem előzőleg is: ha ilyen gitárosuk van, miért nem hagyják játszani?!

A címadó Divisive szaggatott riffelése instant bólogatásra késztet, amikor pedig a refrénhez érünk akarva-akaratlan déjá vuja támad az embernek. Tudom önmaguktól lopni nem bűn, csak kicsit megmosolyogtató volt, hogy kb. a dal legfontosabb részét egyszerűen kontrolcé+kontrolvézték. Itt is van szóló, és az egyik legjobb a teljes lemezt figyelembe véve.

Az Unstoppable címéből már kitalálható, hogy itt sem fogunk pihenni, ugyanis szabályosan letámadnak. Megy a sulykolás, ahogy a csövön kifér, a refrén meg akkora arénarock, hogy a lelki szemem előtt látom ugrálni egy koncert teljes közönségét. Van a dal vége felé egy tökjó kiállás, és itt azért elismerően bólogattam egy-egy riff hallatán.

Elsőre azt hittem a Love To Hate is hasonló tűzzel fog égni, de néhány másodperc után visszavesznek a lendületből. Ami nem feltétlen baj, legalább nem folynak össze a dalok. Persze azért így is bőven kapunk még a marconább pillanatokból a három és fél perc alatt, csak annyi a gond, hogy az előző két dal után ez kevésnek tűnik, hiába van korrektül összehegesztve a szerzemény.

A Feeding The Fire az egyik kedvencem a lemezről: súlyos, kimért darab. A refrént próbálták kicsit másra venni, mint amit várna az ember, ami eleinte fura, de néhány hallgatás után meg lehet szokni. Tetszik, ahogy szinte végig dohog a lábdob, az egyetlen szívfájdalmam, hogy egy gitárszólót szerintem elbírt volna a dal.

A lemez nyugodtabb pillanatait először (és utoljára) a Don’t Tell Me hozza el. Ebben egy duettet hallhatunk, ugyanis David Draiman mellett a Heart aranytorkú énekesnője Ann Wilson is feltűnik. Vagyis felhangzik. A komótosan indító darab félidőnél felpörög, és végre Dan Donegan ujjai is megint végigszaladnak a fogólapon. Nyilván nem lesz belőle akkora siker, mint a The Sound Of Silence feldolgozásból, de teljesen rendben van.

A három percet alulról súroló Take Back Your Life visszahozza a marconább pillanatokat, és becsületükre legyen mondva, hogy itt a lemez vége felé is tudtak még meglepetést okozni. A súlyos riffek közé beszúrtak egy khmmm diszkós kiállást, koncerten itt lehet majd nagyokat tapsoltatni. Már elsőre is tetszett a dal és ez az érzet minden hallgatással erősödött.

A Part Of Me is ugyanezen a mezsgyén halad tovább, és hasonló véleménnyel vagyok erről a szerzeményről is. Annyit tudnék érdemben hozzáfűzni, hogy az énektémákat itt egy hangyányit erősebbnek érzem. A dal közepi kiállásnál pedig egy geget is megfigyelhetünk (lásd második bekezdés).

A záró Won’t Back Down egyben az album legrövidebb tétele és szerencsére tettek róla, hogy jó szájízzel érjen véget a lemez. Noha a dal kb. ugyanazon a tempón száguld végig, pont befejezik még azelőtt, hogy kezdene unalomba fulladni. A refrén pedig az egyik legjobb amit erre az albumra írtak.

Nyolcadik nekifutásra a Disturbed ismét egy jobban sikerült lemezt szállított le. Több, mint 20 éves karrier után simán kijelenthető, hogy ők is túl vannak már a zeniten, a meghatározó szerzemények már kigördültek a kezeik alól. Mivel én 2016 körül ismertem meg őket az Immortalized lemezzel, nekem az a viszonyítási pont, de ugye ahány ember…Lényeg a lényeg, hogy ez a lemez jó, még ha elsőre blikkre hajlamos is összefolyni. Érdemes némi időt adni neki, mert pár hallgatás után lazán el tud kapni a hangulata. Világmegváltás tehát nincs, megbízható minőség annál inkább.