Az ötödik elem - "Leander Kills-Vérkeringő" lemezismertető

Meglehetősen erős tempót diktál a Köteles Leander vezette Leander Kills, hiszen a zenekar 2015-ös megalakulása óta már ötödik teljes értékű nagylemezét jelenteti meg. Mára nyugodtan elmondhatjuk, hogy véglegesen kialakult a saját stílusuk, aminek alapjait rögtön az elsőnek megjelent Túlélővel sikerült lefektetniük. A gyors egymásutánban megjelent kezdeti lemezek alapján tartottam tőle, hogy hamar önismétlővé válik a mutatvány, de a kétéves szünetet követően megjelent Vérkeringő (apám, ez mi cím megint!) szerencsére tud meglepetésekkel szolgálni.

Mint manapság divatos, vagy inkább elvárható, lemezmegjelenés előtt a különböző online felületeken folyamatosan jönnek ki az új dalok, amiket így élőben is be tudnak mutatni. Nyilván, aki az albumformátumhoz ragaszkodik az továbbra sem fog megbarátkozni ezzel a metódussal, de ez van, ilyen idők járnak, ezzel együtt kell élni. Az album híréről én speciel először akkor értesültem, amikor érkezett a hírlevél, hogy néhány hét múlva megjelenés. Nafene!

A CD kicsit késve érkezett meg, így egy darabig online hallgattam a lemezt, ami az újdonságok mellett több dologban is emlékeztet korábban kiadott testvéreire. Egyrészt ezúttal sincsen túlnyújtva a lemezhossz, 30-35 perc fölé most sem mentek a náluk már standardnak számító 10-11 albumonkénti dallal. És persze ezúttal is van feldolgozás, rögtön kettő is. Ezekről azonban majd később.

A zongorás introval nyitó címadó rögtön felvonultat minden panelt, amiből a zenekar építkezni szokott. A „Vérkeringő” is echte Kills: itt vannak a 7 húros gitárral előadott súlyos riffek, az ezek alatt olykor diszkréten megbúvó billentyű, a nyaktörő kiállások és persze Leander ezer hangon előadott éneke. A tiszta, emelkedett hangszíntől az öblös, vérhányós hörgésig ezúttal is mindent hallhatunk. Minden tekintetben az album egyik legerősebb dalával van dolgunk.

A bőgővel indító „Játék” sem ígér könnyedebb pillanatokat, noha a verzék alatti gitártémák inkább meglepőnek hatottak elsőre. Szerencsére hamar meg lehetett őket szokni, főleg, hogy azért a súlyosabb pillanatok még így is jobban jelen vannak. A refrén nagyon ül, és külön piros pont a Slash ízű gitárszólóért!

A „Horrorshow” olyan hangulattal bír, amit a címe is ígér, noha nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy a dal egyes pillanatai nagyon hasonlítanak az Avenged Sevenfold – A Little Piece Of Heaven-éhez. Inkább hangulatban, mint konkrét témákban persze. A refrénnél itt elsőre néztem, hogy ezt most így mi, de idővel azt vettem észre, hogy megszerettem. A dal utolsó perce pedig nettó disznóvágás, yeah!

Az „Örökzöld” kb. azonnal megkapta a lemez (egyik) legjobb refrénje díját. Mivel Leandernek van egy kialakult stílusa, mint oly sok zeneszerzőnél, így nála is elmondhatjuk, hogy „egyszer már megírta ezt a dalt”, de ezt nem bántásként kell érteni. Alapvetően egy lágyabb hangvételű szerzeménnyel van dolgunk, némi súlyosodás csak a refrénnél és a dal közepi kiállásban van jelen. Szóló ezúttal nincs, de valahogy nem is érezni szükségét.

A „Vándorbolond” teljes egészében zongorára épül, kvázi ez a lemez első balladisztikus dala. Ennek megfelelően az ének is végig tiszta hangszínen van elővezetve, az akusztikus gitárok pedig csak színezés jelleggel tűnnek fel olykor. Nem mondom, hogy kiemelkedő darab, de jól megfér a lemez közepén, adva néhány nyugodtabb percet.

A személyes kedvencem a „Manipulátor”, ami a cappella indít, mielőtt bejönnek a képbe a hangszerek. Már a nyitó nagy ívű kezdő gitártéma zseni, maga a riff pedig akkora ’80-as évek, mint állat, de azóta sem jut eszembe, hogy mire hasonlít. (Pedig basszus tudom, de egyszerűen nem esik le. Valaki?!) Szóval, maga a dal olyan igazi seggrázós/ugrálós sztori, a refrén itt is telitalálat, ezért volt pár bekezdéssel feljebb zárójelben, hogy „egyik”. Újra van gitárszóló is, a szerzemény hangulatának megfelelően és a korszellemet idézően előadva.

A „Holdvilágos éjszakán” felvillantja a zenekar repertoárjában mindig is jelen lévő népzenei elemeket, cserébe a legzorkóbb pillanatokat is ebben szállítják le nekünk. Pár taktustól eltekintve végig megy az „ereszdelahajamat”, feloldozást csak a refrén és a rövid, de velős gitárszóló ad. Nekem speciel az egyik kedvencem lett.

A „Magamnak hiányzom” ugyanakkor nem feltétlen nekem szól, ezt inkább a másik nem fogja értékelni. Ismét egy lágyabb téma, az első felében az akusztikus gitárokon és az éneken kívül nem is vonultatnak fel semmit. Félidőnél ugyan megérkezik a komplett zenekar, de a tempót nem fokozzák fel, megmarad ebben a kellemes, ringatózó kedélyállapotban.

A lemez első feldolgozása a „Szállj fel, szabad madár” című Szörényi/Bródy szerzemény, amit ugye az István, a királyból lehet ismerni, annak is egyik csúcspontjaként. Tipikusan olyan dal, amihez hozzátenni kb. nem lehet, elvenni annál többet. Szerencsére ilyenről itt szó sincs, a fiúk egyszerűen csak eljátszották a saját stílusukban. Tényleg csak nüansznyi változtatásokat eszközöltek, mint pl. az egyik gitárszóló bőgőre való átültetése. Korrekt mód sikerült feldolgozás.

A bő 53 másodperces „Dal a szorongáshoz” ilyen hossz mellett nem lehet más, csak egy energiabomba és hát nem is hazudtolják meg magukat. Végig megy a zsigerelés, ezt koncert végén tudom elképzelni amolyan utolsó utáni tornaóraként.

A lemezt záró másik feldolgozás a Vámosi/Záray klasszikus „Homokóra” lett, melynek itt ismét zongora adja az alapját, konkrétan más hangszert szinte nem is hallhatunk benne. Ahogy lenni szokott Leander kellő alázattal viszonyul az ilyen régebbi szerzeményekhez, és ha az a célja, hogy megismertesse a rock-/metalzenén kívüli zenei hatásait egy fiatalabb közönséggel, akkor jól végzi a dolgát.

Mindent összevetve pozitív értelemben, de csalódtam ebben a lemezben. Nem tagadom egy kicsit fáztam tőle, erre azon veszem észre magam, hogy a Túlélő óta szerintem egyik albumukat sem kedveltem meg ennyire. Én azt gondolom maradjanak meg a kétévenkénti lemezkiadásnál, így lesz elég idő érlelni a dalokat és nem esnek bele az önismétlés hibájába. Szó, ami szó: szép munka!