"Tudod ezt a nótát?!" - KISS (2022. július 14. Budapest)

Nyugodtan vehetjük úgy, hogy ez a koncert is előkelő helyet foglal el az elátkozott sorsra jutott előadások kategóriájában. Valahol hihetetlen leírni, de már 2019-ben megvolt a jegyem, az eredetileg 2020 nyarára tervezett koncertre, de végül 3 (!) évet pihent a fiók mélyén, mire alkalmam nyílt felhasználni. Ugyan egyszer már volt szerencsém a KISS-hez élőben, és bár a zenekar akkor is kitett magáért, de a közönség passzivitása kissé mégis lejjebb vett az élvezeti értékből. Nem úgy ezúttal!

Finoman fogalmazok, ha azt mondom pusztalat meleg volt a koncert napján, és mivel már lassan az eget is letérkövezik, verte is vissza a meleget, ahogy illik. Alapból hosszú volt az út, köszönhetően a szokásos pesti dugónak, így csak fél 5 után keveredtem ki az Arénához. Ekkora már volt ott úgy 30 ember, de a kiírt 18:00 órás kapunyitáskor végül jókora sorok kígyóztak.

Azon már meg sem lepődöm, hogy a beengedés történetesen ismét katasztrofális volt. Kezdve azzal, hogy csúszott bő 40 percet, a biztonságiak pedig ezúttal is egy alternatív dimenzióban ténykedhettek, mert sok közük ezúttal sem volt a művelethez. Na mindegy, ez már vélhetően nem fog változni, jobb megbarátkozni a gondolattal.

Miután nagy nehezen bejutottunk, a színpad előtt iszonyatos tömegnyomor alakult ki, mely csak a koncert kezdete után vált kissé elviselhetőbbé. A csúszásnak köszönhetően hamarabb eljött az idő, mire az előzenekar belekezdett a műsorába. Mivel a posztot az általam előző nap már látott Dirty Honey töltötte be, így érdemben sokat nem tudok hozzáfűzni. Takkra ugyanazt adták elő, mint Bécsben a Guns N’ Roses előtt, és így másodjára kezdtek egyre inkább megtetszeni a dalok. Ahogy hallottam ezzel nem voltam egyedül, többen is elismerő szavakkal illették őket.

Majd függöny le, kezdődhetett az átszerelés. Hadd ne mondjam, a KISS ezúttal, ha lehet, még inkább kitett magáért. Már a színpad mellett két oldalt a négy tag plafonig érő „szobra” fogadta az Arénába belépő, ekkorra már jócskán telt ház felé közelítő nézősereget. Szinte pontosan a kiírt időpontban, 21:00-kor felcsendült a Led Zeppelin klasszikusa az introként használt Rock N’ Roll, és az oldalsó kivetítőkön élőben futott a videó, ahogy a tagok a színpad felé tartanak.

Végül elhangzott a KISS koncertjeit indító szónoklat: „You wanted the best, you got the best…The hottest band in the world: KISS!”, majd a zenekar szó szerint a színpadra robbant az egyik überklasszikus daluknak számító Detroit Rock City-vel. Azt, hogy színpadra robbant, értsd szó szerint, ugyanis olyan vizuális orgiát kanyarítottak a színre lépéshez, hogy attól az ember egyszerre süketült meg és kapott enyhébb epilepsziás sokkot. Ezt képtelen lennék leírni, TeCső-n egy rakás videó fent van róla, érdemes rákeresni. Ugyan rögtön az elején volt egy apróbb baki, de szerintem a többség nem vette észre. 😊

Szinte szünet nélkül folytatták a Shout It Out Loud-al, ami jó ideje kiszedhetetlen eleme a setlistnek és pozitív hangulatával ugyancsak a klasszikussá érett darabjaik közé tartozik. Az egyik kedvenc dalom, az első lemezes Deuce rögtön harmadikként hangzott el, így tőlem itt vége is lehetett volna a koncertnek, de szerencsére nem így történt. (Az egyik alapítótag a magyar származású Gene Simmons az este folyamán itt szólalt meg először anyanyelvén, videót szintén találni róla.)

Azért, hogy ne csak a tuti dalokra menjenek rá, beépítettek néhány ritkábban játszott darabot is. Az egyik ilyen a ’80-as évekből származó húzós War Machine volt, benne egy rövid, együtténeklős refrénnel. 

És mivel én mindig is bírtam a zenekar azon korszakát, amikor maszk nélkül nyomultak, így örömteli volt, hogy onnan is szemezgettek. A Heaven’s On Fire-vel nem tudtak hibázni, ennek alapján anno az is kénytelen volt elismerni, hogy tudnak zenélni, aki szerint itt csak festék és látvány van.

Egy másodpercre nem hagytak levegőhöz jutni, ugyanis már mentek is tovább egy újabb kedvenc dallal, az I Love It Loud-al, a közönség hathatós támogatásával kísérve. Nekem ez volt az egyik csúcspont az este folyamán, már ami a dalokat illeti.

Becsületükre legyen mondva, hogy a 2000 után készített lemezeknek is igazságot szolgáltattak a Say Yeah képében. Mivel ez egy kimondottan jól sikerült darab, örültem, hogy bekerült a műsorba. Ezt ellenpontozandó, rögtön utána ellőtték az őskövület, örök bútordarab Cold Gin-t is. A hatás garantált volt.

Ezek után a gitáros Tommy Thayer magánszáma következett, melyben gitárjából is kilőtt néhány adag tűzijátékot a műsor oda időzített pontjain. Innen mentek át az ugyancsak maszk nélküli korszak egyik húzódalába, a Lick It Up-ba, ami szerintem az egyik legjobban sikerült szerzeményük.

Majd elérkeztünk az este kvázi csúcspontjához, a zseniális és szintén nagy kedvenc Calling Dr. Love utolsó taktusai előtt ugyanis Gene Simmons egy hosszabb „beszédet” intézett az egybegyűltekhez magyarul. Itt szerintem az egész Aréna teli szájjal vigyorgott közben.

A Tears Are Falling felbukkanására szintén nem fogadtam volna nagyobb összegben, pedig a maga idejében ez is klipes dal volt. Örültem neki, akárcsak a következőnek érkező Psycho Circus-nak, mely az általam hallott egyik legelső KISS dal volt.

A koncert ezen pontján a dobos Eric Singer is megkapta a jelenetét, mely a vizuális elemeknek köszönhetően nem vált unalmassá, annak ellenére sem, hogy milliméterre ki volt matekozva az egész szóló felépítése. Ezt összefűzték a szintén matuzsálem korú 100000 Years taktusaival, melyet ugyan nem adtak elő teljesen, csak megidézték. Majd érkezett Gene Simmons one man showja, a nonszensz kísértethangokra felhúzott „vérhányás”, persze hatalmas ováció közepette.

Innen egyenesen az égbe emelkedett (szó szerint), hogy a magasból adja elő az este talán legsúlyosabb pillanatait elhozó God Of Thunder-t. Sokkal nagyobb húzása van élőben, mint a lemezverzióban, pedig az a változat sem gyenge.

A koncert hátralévő része aztán a slágerparádé slágerparádéja volt, kezdve a Love Gun-al, melynek elején Paul Stanley átrepült az Aréna felett, hogy a középtájt felépített miniatűr színpadon adja elő a dalt. A sorokat olvasva csodálkozol, hogy neki miért nem volt saját pillanata a koncert alatt? Egyszerű: a fazon önmaga felér egy magánszámmal.

A szintén ugyanitt előadott I Was Made For Lovin’ You hozta el az este legnagyobb ujjongását, sokan a mai napig ezzel a dallal azonosítják az együttest, pedig…Szerencsére sokkal marconább volt élőben, mint lemezen. A diszkószámból csináltak egy korrekt rockverziót.

A levonulás előtti utolsó dal az Eric Singer énekével kísért hátborzongató Black Diamond volt, ami nálam a második csúcspont lett az este folyamán.  Ez a dal bármilyen formában zseniális, garantált volt a hidegrázás. 

Persze nem mehettek haza ráadás nélkül, elsőnek érkezett a szintén Eric énekével és zongorajátékával (!) előadott csodaszép Beth, végül az emelkedett hangulatú Do You Love Me és az örök himnusz Rock N’ Roll All Nite kettősével tették fel a koronát az estére, mielőtt végleg elhagyták a deszkákat. (Itt egyébként még kiszórtak egy rahedli lufit és konfettit, csak hogy a takarítóknak könnyű dolga legyen később.)

És akkor ezek után mit lehet még elmondani? Fogalmam nincs. Annyi biztos, hogy látványban más együttes nem hoz ilyen minőséget. A fül mellett a szem is 200%-ban ki van szolgálva, gyakorlatilag sokszor nem tudod, mit és hova nézz. Nem túlzás azt állítani, hogy ez egy színház, és ugyan egy darab spontán pillanat nincs benne, de ez senkit nem érdekel, mert annyira jól össze van koreografálva az egész. A két alapítótag Paul Stanley és Gene Simmons már jócskán 70 felett vannak, de az „új” fiúk, Tommy Thayer és Eric Singer is elhagyták már a 60-at. Hihetetlen volt látni, hogy mekkora elánnal játsszák végig még mindig a két órát, és noha hamis hangok már be-becsúsznak, de nem tudsz foglalkozni vele, mert annyira visz magával a show. Mit show, SHOW! A 2010-es koncertre köröket vert ez az este, ennél szebben elbúcsúzni a színpadtól szerintem egyszerűen képtelenség.